Időzített bomba, ami nem robban
Elsőre talán kegyetlenül hangzik, de a szerelem és a rák együtt nagyon is hálás témát jelentenek egy regényhez. A betegekkel automatikusan együttérzünk, akkor meg pláne, ha valaki már tinédzserkorban kerül a halál torkába. Ezzel együtt erről a témáról írni hatalmas felelősség. Az olvasó együttérzésével nagyon könnyű visszaélni, és az érzelmes hangnemet gyakran csak egy hajszál választja el az érzelgőstől. Arányérzék és jó ízlés kérdése. Annál nagyobb ízléstelenség kevés van, mint amikor a haldoklást és a betegséget csak olcsó ürügyként vetik be a könnyzacskóink beindítására. A Csillagainkban a hiba története így egyenesen egy időzített bombának tűnt számomra, ugyanis nem egy, hanem két rákos tinédzser szenvedéseibe enged betekintést, és akkor a további rákos mellékszereplőket nem is említettem. Olvasás közben végig arra vártam, mikor robban fel a nyálbomba, de ez csodák csodájára egyszer sem következett be.
Nem kelt hamis reményeket
Ugyan a New York Times munkatársából íróemberré lett John Green története két tizenéves szerelméről szól, a főszereplő egyértelműen a lány, Hazel, ő meséli el nekünk ugyanis a sztorit, egyes szám első személyben. A lány kissé karcos nézőpontja, iróniája és öniróniája sokat segít abban, hogy a történet elkerülje a hatásvadászatot, amennyire csak lehetséges. Azokat a kedvességeket például, amiket csak azért kap az emberektől, mert beteg (például amikor tizenhat éves kora ellenére kap alkoholt a repülőgépen a légikísérőtől), ő csak rákprémiumoknak nevezi, és bármikor szívesen viccelődik az állandóan magával cipelt oxigéntartályán is, pedig tüdő- és pajzsmirigyrákosként számára ez nélkülözhetetlen segédeszköz a létezéshez. A könyv nem csak a betegség ilyetén megközelítése miatt izgalmas, hanem azért is, mert Green nem hazudik nekünk, és nem kelt bennünk hamis reményeket hősei iránt. Itt nem az a fő kérdés, meggyógyulnak-e a szereplők, hanem az, hogy még mennyi időt kapnak, mielőtt biztosan meghalnának.
A giccs csábítása
A Csillagainkban a hiba nagyjából azt a környezetet mutatja be, amit a Harcosok klubjában is láthattunk: a csoportterápiák világát. Persze a megközelítés teljesen más. Itt ismerkedik meg egymással Hazel és a betegsége miatt az egyik lábát elvesztett Augustus. Bizonyos szempontból minden szerelem ugyanolyan, az övék azonban mégsem lehet olyan, mint másoké, mivel a lány nem szeretné, hogy nála sokkal jobb állapotban lévő új barátjának át kelljen élnie a szerelme elvesztését. Szóval lelkizés megy ezerrel, de ezek élét Green egy-egy okos betéttel tompítja. Egy fájdalmas párbeszéd után például a párocska egy kifejezetten véres-gyilkolós videojátékot játszik együtt nagy élvezettel, vagy együtt nézik a 300-at, amiben az elhunytak számát firtatják. Az író tudja, hogy a drámája elég mély anélkül is, hogy erre rá kellene játszania, és szerencsére csak nagyon ritkán enged a giccs csábításának (azért az Anna Frank múzeumbeli megtapsolt csók több volt a kelleténél).
Film is lesz
Ha úgy olvasol egy könyvet, hogy már tudsz a filmadaptáció érkezéséről, ráadásul a szereposztással is tisztában vagy, akkor elköveted (legalábbis én elkövettem) azt a hibát, hogy eleve a színészeket képzeled oda a szereplők helyébe. Ilyen szempontból viszont legalább kiderült, hogy A beavatottal sztárstátuszra törő Shailene Woodley egyáltalán nem tűnik rossz választásnak Hazel szerepére, és így legalább értem, miért volt olyan elképesztően vékony és rövid hajú, amikor januárban véletlenül megláttam egy amerikai reptéren. Furcsa egybeesés, hogy a szerelmét, Augustust éppen Ansel Elgort játssza, aki A beavatottban még a bátyját alakította. A jó szereposztás ellenére azért eléggé parázom a júniusi premiertől, mert sokszor már a könyv mértéktartása is csak nüanszokon múlott. Ha nem elég körültekintők, filmként könnyen válhat belőle az év giccse. Persze ez a könyv érdemeiből semmit se vonna le. Azt mindenképp érdemes elolvasni.
