Mennyire unom már, hogy ha egy műsorkészítő kifogy az ötletekből, kisbuszba pakolja a sztárjait, és leküldi őket vidékre tehenet fejni vagy trágyát lapátolni. Mert az mindig olyan vicces, hogyan ügyetlenkednek a manikűrözött kezükkel és trendi dizájnercipőikben, hogyan csúszkálnak chaplines burleszkbe illőn a sárban a vakondnadrágos gazda mellett. Aki persze ízesen beszél és hegyeseket köp a tenyerébe időnként. Ennyi erővel a NASA-hoz is küldhetnék a celebeket, ott is ennyire lennének talpraesettek, csak nem gumicsizmát, hanem szkafandert kellene húzniuk.
Falusi, tanyán élő ismerőseimtől hallom, milyen élményeik vannak, ha a városiak egy bizonyos típusával találkoznak. Azokkal, akik úgy viselkednek vidéken, mintha egy szafariparkban járnának. Az egzotikus “vidéki emberre” kíváncsiak, közben pedig leginkább ők viselkednek furcsán.
Az egyik legnagyobb közhely a vidékkel kapcsolatban az, hogy ott mintha egy másik világba csöppennénk. Hát ha ez igaz, akkor miért kell számon kérni a vendéglátótól, hogy milyen a wifi (vagy nincs, vagy lassú). Hogy miért nincs IKEA-matrac a parasztágyikóban, és nem lehetne-e a hülye kakas nyakát kitekerni, hogy ne nyekeregjen hajnal ötkor? Zaj van, az állatoknak szaguk, és jaj, a csirke odaszart az udvarra! – hökkennek meg a látogatók. Bezzeg a bontott nejloncsomagos ilyet sose csinálna! Vannak, akik befizetnek egy hétre az ökotanyára, viszik a csipszet, kólát, csokit, fehér kenyeret, és nem kérnek a házilag sütött barnából, a gyümölcsből, és nem akarnak vizet inni, ha szomjasak. Jé, hát hogy lehet itt kibírni?! Mi lenne, ha ilyenkor visszakérdezne a vendéglátó: és mondd, te hogy bírod azt a büdöset a városban? Hogy a kutya odacsinál a járdára, és senki nem szól a gazdájára? A tömeget, vagy hogy a szomszédod is a szádba lát? Vagy hogy azt sem tudod, ki a szomszédod?
Semmi bajom a falusi romantikával: hogy buggyos, habos felhők úsznak a nefelejcskék égen, a fehér, vályogfalú ház udvarán tyúk kapirgál. Elálmodozom arról, hogy a tornácon hűl a rétes, a háziasszony kendőben lekvárt főz. A falusi turizmus, a föld, az állatok, a természet közelségében lenni, az ott élők szokásait, gondolkodását, életmódját megismerni pedig jó dolog. Szeretem a vidéket: gyerekként a nyaraimat egy zempléni faluban töltöttem, és behatóan megismertem a csirke anatómiáját, aminek ugyan sok hasznát nem veszem, de legalább láttam, hogy van fejük és lábuk is, nemcsak mellük és combjuk.
Nem hiszem, hogy egy városinak is kötelező lenne tudni, hogyan kell köpülni vagy megfogni a kapanyelet – miért is kellene? De a falusiakra, tanyasi emberekre úgy tekinteni, mintha egy rezervátumban élő, kihaló faj képviselői lennének, nem fair. A hagyományőrzés nem elmaradottság, a gazdálkodás pedig egy életmód és szakma, amihez semmivel sem kevesebb tanulás, tudás, felkészültség, elhivatottság kell, mint mondjuk az esztergáláshoz vagy az újságíráshoz. Úgyhogy finnyáskodó városi testvéreim leszállhatnak a magas lóról – már ha egyáltalán tudják, hogyan kell megülni.
