Hürrem, Szulejmán asszonya – újabb exkluzív részlet a sikerkönyvből

Hürrem, Szulejmán asszonya – Titkok, részletek… és ami a tévésorozatból kimaradt

Részlet az 53. fejezetből

[…] Hürrem egy kizárólag arra a napra készíttetett, pompázatos öltözékben ment Gülbahar üdvözlésére, akitől a legutolsó verését kapta a palotában – azt, ami gyógyíthatatlan sebeket ejtett a büszkeségén. A júdásfa virágának színében tündöklő taft kaftánját aranyozott selyem fodrok borították, s a szintén bíborra festett, hosszú fejdíszét fehér krepp ölelte körbe. Más szóval tetőtől talpig a felsőbbrendűségét kívánta sugározni a jellegzetesen császári szín nemességébe burkolózva. Ragyogva lépett elő a szultáni kocsiból, majd lassú léptekkel sétált Gülbahar irányába. És az első dolog, melyet a cserkesz szépség, akinek a kezei közül elrabolta Szulejmánt, megpillantott, az a Hürrem fejdíszét körülvevő, óriási gyöngyökből álló korona volt. A koronát kifejezetten azért helyezte a fejére, hogy a másik nőt ettől összeroppantsa az irigység. S amennyire élénk és elragadó volt Hürrem, a hosszú úttól kimerült Gülbahar legalább annyira sápadtnak és közönségesnek tűnt. Ugyan mielőtt a legutolsó pihenőhelyükről elindultak volna, órákon át készülődött, és mindent megtett, hogy szépségesnek és erősnek mutatkozzon a riválisa előtt, még így sem tudta elfedni az átélt szomorúság pusztításának nyomait az arcán.

Hürrem szólalt meg először.
– Bárcsak láthattuk volna a hercegünket is az oldalán; az mekkora öröm lett volna.
– Az urunknak bizonyára fontos megbeszélnivalója volt a trónörökös fiunkkal. Néhány vezír fogta és elvitte őt a szultánhoz.
Mindhárom ártatlan mondat káprázatos mosolyok közepette hangzott el. A valóságban azonban egyértelmű volt, hogy a Hürrem és Gülbahar közötti kíméletlen és titkos háború ezentúl is folytatódik, éppoly hevesen, mint azelőtt. Szerencsére senki más nem volt ott, hogy erre rádöbbenjen.

Hürrem szultána azáltal, hogy ’hercegünk’-nek nevezte Musztafát, kimutatta, hogy a saját fiaival egyenrangúnak tekintette őt. Gülbahar pedig úgy kalapácsolta bele a ’trónörökös’ szót Hürrem agyába, mint egy szeget. Így a hajdani haszeki a tudomására hozta, hogy ő hiába feleség most már, a szultán és az állam számára Hürrem gyermekei csak az ő fia után következnek a sorban.
Az első találkozás és szóváltás borzongását követően Hürrem sebtében összekapta magát. Jókedvűen ölelte át Gülbahart.
– Szulejmán szörnyen hiányolta a hercegünket.
Kifejezetten elégedett volt, hogy ezzel Gülbahar arcába vághatta a szultán birtoklásának tényét. Már régen elpróbálta a jelenet minden egyes lépését. Most csupán el kellett játszania a teljes forgatókönyvet, s kimondania az összes, előre megírt mondatot. Azt is a megfelelő sorrendben.
– Nem is tudja, hogy mily bánatos voltam, amikor Szulejmán így szólt hozzám: “Gülbahar és Musztafa a régi palotában fog tartózkodni.” én erre ezt feleltem: “Nem volna helyénvaló. Ezt a világért sem engedhetem. Mi itt vendégeljük meg a hercegünket és Gülbahar úrnőt.” – Szeme sarkából igyekezett kifürkészni a mellette sétáló nő arckifejezését. – Sajnálatos módon nem tudtam meggyőzni. Szulejmán már csak ilyen. Ha egyszer elhatároz valamit, soha nem vonja vissza.

Az orosz ágyas, akinek annak idején a haját tépte féltékenységében, s ezzel végül közvetetten ugyan, de a saját száműzetését okozta, újra és újra “Szulejmán”-ként beszélt az ő valamikori uráról, s ez szinte megőrjítette Gülbahart. Szégyentelen egy nő, morogta magában. Kit vendégelsz meg kinek a házában?

Nézzenek oda, a vendégeként akar meghívni a saját otthonomba.
Gülbahar nagy nehezen tudta csupán elkerülni, nehogy itt helyben elkapja egy idegroham. Egyenesen kellett állnia, emellett muszáj volt elrejtenie a gyűlöletét és persze mosolyognia a környezetére. Egy idegen nem lett volna képes felfigyelni az álszentség nyomára Hürrem szavaiban, Gülbahar azonban tisztában volt vele, hogy a lány minden egyes szót jó előre megfontolva választott ki. Ez az orosz százlábú…
– Pontosan tudom. Hajthatatlansága nem ismer határokat.

Hürrem úgy tett, mintha nem értette volna Gülbahar célzását, melyet a szavaihoz tűzött: “Állj meg egy pillanatra, kedvesem. Előtted az a férfi az enyém volt. Az én uramról akarsz nekem prédikálni?” Nehezére esett elfojtani előtörni készülő haragját.
– Ámbár, amilyen konok tud lenni Szulejmán, azért én sem maradok el mögötte elszántságban. Bármi is az, amit a fejembe veszek, azt megteszem. “Ha elébe megyek és elmondom neki, hogy mennyire örülnénk, ha vendégül láthatnánk őt a házunkban, biztos vagyok benne, hogy Gülbahar úrnő nem okozna nekünk csalódást”, mondtam én.

Kacéran elfordulva Gülbahar arcára nézett. Megkísérelte meglátni a nő mosolyának maszkja mögött bujdosó érzelmeket. Ellenszenv sugárzott a tekintetéből. Utálat és irigység. Hürrem pontosan ezt szerette volna felfedezni ott. Ugyanis az ő mosolya mögött is ezek az érzések lapultak. Kénytelen volt halálosan megvetni a nőt, akitől elvette az urát, s akinek fiától elemeli majd a koronát, hogy a terve végrehajtása alatt ne érezzen egy cseppnyi szánalmat sem iránta.
– Tudja-e? Jó hírekkel is tudok ám szolgálni – folytatta nemtörődöm hangnemben. – Ettől kezdve már nem kell visszatérnie Maniszába vagy sehová máshová. Erre kértem Szulejmánt, és ő szintén így találta helyesnek. Az ön és a hercegünk helye itt van. Egy gyermek az édesapja mellett kell, hogy legyen, hát nem így van?

Hürrem hónapokig dolgozott ezen a tervén. Hogy hány álmatlan éjszakán át, hány szenvedélytől kimerült, éber hajnalon szőtte a hálóját, már ő sem tudta megszámolni, de a terve minden egyes részletére emlékezett, melyet több ezerszer lejátszott már a fejében. Kidolgozta a lépéseket és a kiejtendő szavakat, miközben számolt az összes eshetőséggel, bárhogyan alakuljon is a helyzet. Például holtbiztos volt afelől, hogy Gülbahar nem fogja elfogadni a meghívást az új palotába, ahol több ezernyi emlék várná. ő amúgy sem ragaszkodna ehhez. A célja csupán az, hogy mindenkinek a tudomására jusson, milyen nagylelkűen meghívta, Gülbahar pedig visszautasította. Ennyi elegendő neki. Noha a nő minden kétséget kizáróan beleegyezik majd abba, hogy Isztambulban maradjon. Nos, Szulejmán engedélye után egyébként sem lesz már senki, aki arról faggatná őt, “maradsz vagy elmész”? és pontosan úgy történt, ahogyan arra számított. Gülbahar annak ellenére, hogy az idegösszeomlás szélén ingadozott, szívélyesen megköszönte a meghívást. – Musztafa kán és én sokkal kényelmesebben éreznénk magunkat a régi palotában. A hercegemnek nincs szüksége arra, hogy bezárkózzon már most abba palotába, ahol később szultánként fog majd élni. Allah jóváhagyásával, remélhetőleg, igen hosszú ideig – szólt Gülbahar.

Hürrem továbbra sem szentelt különösebb figyelmet a nő mondatába rejtett jelentésre: “Amikor a fiamból szultán lesz, válide szultánként fogok visszatérni abba a palotába. Te pedig mehetsz, ahová tetszik.” Megelégedett azzal, hogy magában szitkozódjon. Gondold csak úgy, te féleszű nő. Arra sem figyelt oda, amikor Gülbahar így folytatta. – Boldogan fogadtuk a hírt, hogy urunk elszánta magát, és visszahívatott minket Isztambulba. Musztafa is nyilvánvalóan jobban megismeri majd az államügyeket az édesapja mellett. – Hürrem még meg is cirógatta a nő kezét, mintha ez a megállapítás neki is örömet szerezne.

Aznap éjjel, miközben a régi palotában Gülbahar a bosszúját töltötte ki mindenkin, aki csak az útját keresztezte, és ugyanazt a mondatot hajtogatta, “Ki fogom nyuvasztani azt az orosz százlábút,” Hürrem álom és ébrenlét között elmélkedett Szulejmán szultán karjaiban. Összegyűjtöttem magam elé az összes kígyót. Eszébe jutott, amit Tacsam Nojan tanácsolt neki, amikor a hegyek között barangolva megijedt egy kígyótól: “Ne félj az előtted kúszó kígyótól, félj a mögötted lévőtől. Ha a szemed előtt van, könnyedén letépheted a fejét és elhajíthatod. A mögötted rejtőző kígyó viszont megmarhat.”
Készen állok, Tacsam apám, mondta magában Hürrem. Le fogom szakítani az előttem tekergő mindhárom kígyó fejét. […]