Kevés kínosabb dolog van annál, mint amikor valaki vért izzad azért, hogy okosnak látsszon, de a környezete számára egy idő után lehullik a lepel, és kiderül: a látszat mögött nincs semmi, csak a kongó üresség. A Veronica Roth regényeiből készült A beavatott sorozat már három film óta próbálja bizonygatni, hogy egy jól kitalált, konzekvens világképpel rendelkezik erről a furcsa, csoportokra osztott jövőről, valamint azt is, hogy ahogy egyre beljebb jutunk a történetben, annál jobban értjük majd meg a világ törvényszerűségeit. Ezt még az első rész láttán be lehetett kajálni, a tavalyi második rész után már erősen rezgett a léc, viszont a harmadik film az, ami véglegesen bizonyítja: Hölgyeim és uraim, a király meztelen!
Egy értelem nélküli világ
Az előző rész végén valahol ott hagytuk el a szereplőket, hogy Tris (a Jennifer Lawrence hasonmásának kikiáltott, de ennél azért sokkal tehetségesebb Shailene Woodley) kiállta a próbát, Chicago kinyílt, és feléledt a remény, hogy végre kiderülhet, mi van a kinti világban. Vannak-e odakint emberek, sőt talán még arra is fény derülhet, hogy mi a fene volt ez az egész csoportosdi, miszerint az embereket egy-egy fő tulajdonságuk alapján szétszedték, és az egész életüket a hozzájuk hasonlók között kellett eltölteniük, biztosítva ezzel a hosszú távú békét, vagy mi. Némi túl hosszan tartó bevezető után Tris, Négyes és a sleppjük végre kilép a Chicagón túli világba, hogy először egy kietlen atompusztaságot találjanak, majd egy jókora várost, melynek titokzatos ura, David (itt minden főgenyához csak egy tucat-keresztnév tartozik) láthatóan örömmel fogadja őket, sőt arra is hajlandó, hogy elmagyarázza nekik, mi is folyik itt.
David szerepében Jeff Daniels egyszerűen tökéletes abban, hogy még a legképtelenebbnek tűnő baromságokat is meggyőzően adja elő, így egy ideig érdeklődve követtem a mondókáját hosszúra nyúlt, zárt emberkísérletről és egy tiszta génállományú ember felfedezéséről, hogy aztán fokozatosan derüljön ki számomra: ennek az egésznek semmi értelme. Nemcsak a mi világunkban, hanem abban sem, ahol a film játszódik. Nem akarom az egész katyvaszt leírni, hiszen azzal elvileg a film legfőbb fordulatait lőném le, de a lényeg az, hogy Veronica Roth világa úgy esik darabjaira, mint egy óriási puzzle, amin már napok óta dolgozunk, és a végén kiderül, hogy néhány elemet kifelejtett a csomagból a gyártó. Roth jó eséllyel úgy kezdett neki a könyvei megírásának, hogy volt a fejében egy világkép a csoportokra osztott emberiségről, de az elején még nem tudta, mi is ennek az oka, ám úgy gondolta, hogy klasszul hangzik, és a harmadik regényig még úgy is bőven van ideje kitalálni hozzá a hátteret. Jelentem: nem sikerült.
Egy young adult kliséhalmaz
Egy gyengébb regény esetén azonban egy tehetséges forgatókönyvíró és egy jó rendező csodákra lehet képes (aki olvasta a Forrest Gumpot regény formában, az tudja, miről beszélek), már ha tényleg motiváltak abban, hogy a könyv elkötelezett rajongóin kívül más is élvezhesse a végeredményt. Jelen esetben sajnos nem ez történt. A forgatókönyvírók és Robert Schwentke rendező meg sem próbálja némi élettel feldobni a történetet, és megelégednek azzal, hogy a mostanság divatos young adult sci-fik kliséit pufogtatják el egymás után. Tris és Négyes szerelme továbbra is szűzies, amibe még egy nyelves csók se nagyon fér bele, az emberek lakhelye mindenhol olyan, mintha egy katonai laktanyában járnánk, a jövőbeli világ pedig nagyjából a romos felhőkarcoló, atomsivatag, steril és futurisztikus jövőváros tengelyen helyezkedik el. Roth még a sztori fordulatait is önmagától lopja például azáltal, hogy megint az a szereplő árulja el hőseinket, aki ezt már korábban is megtette – francért van velük még mindig –, de az sem segít, hogy a film vége egyenesen maga a tömény hülyeségparádé. Ha emlékszel a Holnapután című katasztrófafilm azon nevetséges jelenetére, amikor a szereplők a szemmel is láthatóan előre törő fagy (!) elől menekültek, akkor sejtheted, miről beszélek. Itt a fagy szerepét egy mindenhonnan előtörő mérges gáz tölti be, ami elől például el lehet futni (!), és ha időközben leállítják a kibocsátását, akkor nem számít, hogy a fél világ belélegezte már, a hatás nem jön elő. Mert csak.
Tehetséges, de bágyadtan játszó színészek
A film a fentieken felül további betegségekben is szenved. Az egyik az, hogy a young adult filmadaptációk esetében a Harry Potter óta kötelező az utolsó könyvet két filmmé szétszedni, és természetesen ezt a sorsot a második résszel kifulladni látszó A beavatott sem kerülhette el. Az alkotókat nem különösebben érdekli, ha a könyvben nincs két filmre elegendő tartalom, egyszerűen belepakolnak mindent, amit normál esetben csak a DVD-kiadás extráinak kihagyott jelenetei között látnánk. A 121 perc egyszerűen túl sok ehhez a soványka sztorihoz, és sokszor éreztem magam úgy a moziszékben ülve, mintha egy végtelenített szappanoperát néznék. Végtelenül dühített, hogy hiába kapta meg Robert Schwentke a hollywoodi színészek legjavát mind a fiatalabb, mind pedig a középkorú generációból, egyszerűen nem tud mit kezdeni velük. Az egy szem Jeff Danielst leszámítva mindenki olyan bágyadtan és élettelenül játszik, mintha csak a saját tehetségének 10 százalékát engedné kibontakozni, ami különösen látványos az amúgy rendkívül tehetséges Shailene Woodley esetében, aki a látottak alapján már legszívesebben menekülne a sorozatból, csak nem engedi a szerződése.
Theo Jamest pedig annyira nyilvánvalóan csak biodíszletként használják, hogy akad egy teljesen funkció nélküli zuhanyzós jelenete is, ami csak arra szolgál, hogy megmutathassa magát félmeztelenül a lányrajongóknak. Egyetlen jó hírem van a végére: a film befejezése után Robert Schwentke, a film bosszantóan tehetségtelen rendezője felmondott, és bejelentette, hogy nem csinálja meg az utolsó filmet. Így talán van némi remény arra, hogy a befejezés nem lesz ennyire szörnyű, bár ilyen előzmények után nagy csodát kár lenne várnunk.
