San Isidro egy jórészt jómódúak lakta városrész Buenos Airesben, melynek egyik utcáját tavaly ellepték a turisták, hogy szelfiket készítsenek magukról egy családi ház előtt állva. Ebben a házban lakott ugyanis a nyolcvanas években az a Puccio család, akik rémisztő tetteikkel, emberrablásaikkal és gyilkosságaikkal örökre beírták magukat Argentína vérzivatatos történelmébe. És hogy miért aktuális mindez 2015/2016 környékén? Mert tavaly bemutatták az argentin mozik A klán című filmet, ami a Puccio klán rémisztő tetteiről szól, és a film minden idők legsikeresebb argentin filmjének bizonyult. A Velencei Filmfesztiválon tartott premier pedig gondoskodott arról, hogy ne csak Argentínában, hanem szerte a világon megismerjék a Pucciók rémisztő történetét.
Egy ideális(nak látszó) család
Amikor 1985. augusztus 23-án este a rendőrök elárasztották a Puccio család emeletes családi házát, a szomszédok sokáig azt hitték, hogy a famíliát biztosan kirabolták. Az apa, Arquímedes sokáig üzletemberként és könyvelőként dolgozott, és nyitott a házban egy sportszerboltot, ahová előszeretettel jártak vásárolni a környék gazdag fiataljai. Az anya, Epifanía tanárnő volt, akit szerettek a diákjai, és a kollégái is jó véleménnyel voltak róla. Az idősebb fiuk, Alejandro pedig a környék igazi büszkeségének számított, egy ünnepelt rögbisztár, aki sikert sikerre halmozott a csapatával. Ismerték és szerették őket, sok barátjuk volt, és senki sem gondolta volna, hogy az ideális család képe mögött sötét titok lappang.
A Puccio család történetének megértéséhez nem árt legalább egy kicsit tisztában lenni Argentína történelmének akkori fejleményeivel. A demokrácia nyolcvanas évekbeli beköszönte előtt az országban éveken át katonai diktatúra uralkodott. A rendszer az ellene lázadókat tömegesen raboltatta és tüntette el a föld színéről, hét év alatt nagyjából harmincezer argentin tűnt el így. Mint kiderült, maga Arquímedes is évekig a titkosszolgálatnak dolgozott a civil munkája mellett, és nemcsak az emberrablásban, de a kínzásokban is részt vett. A demokrácia beköszöntekor a szolgálataira már nem volt tovább szükség, és ekkor döntött úgy néhány korábbi társával, hogy magánzóként is folytatja a “bizniszt”, és váltságdíjra pályázva rabol el gazdag Buenos Aires-i lakosokat.
Két merész húzás
Arquímedes igazából két dologban húzott igazán merészet. Az egyik, hogy nem idegeneket, hanem a családja ismerőseit rabolta el, vagyis a család minden áldozatot személyesen ismert. Az első áldozatuk, Ricardo Manoukian például Alejandro rögbis csapattársa volt. Ebből következett az, hogy a lebukás túl nagy veszélye miatt a váltságdíj átvétele után eszükbe sem jutott elengedni foglyaikat, akik azonosíthatták volna a famíliát, így inkább hidegvérrel kivégezték őket. A másik, meglehetősen bátor húzás pedig az volt, hogy az elrabolt embereket mindig a családi ház pincéjében vagy fürdőszobájában tartotta fogva, a saját családtagjait is belekeverve a bűnténybe.
Egyedül a legkisebb – a letartóztatás idején még csak tizenhárom éves – lány nem tudott arról, mi folyik a házban, bár gyanús hangokat ő is hallott. A család két nagyobbik fia, Alejandro és Daniel nemcsak hallgatásával segített a családfőnek, hanem maguk is aktívan részt vettek az emberrablásokban.
Arquímedes letartóztatása
Amatőrök voltak
A Puccio család két év alatt négy emberrablást hajtott végre, és az utolsó célpontjuk kivételével – akit sikeresen kiszabadítottak a rendőrök egy hónapnyi raboskodás után – minden áldozatukkal végeztek, miután kézhez kapták a váltságdíjat. Harmadik célpontjukat, Emilio Naum üzletembert nem sikerült elrabolniuk, mivel nagyon hevesen ellenállt, ezért még az autójában lelőtték. A csapat nem vitte túlzásba az elővigyázatosságot, ugyanis a váltságdíjért is mindig személyesen mentek, különösebb óvintézkedések végrehajtása nélkül.
Az volt a nagy szerencséjük, hogy a korábbi évek diktatúrája miatt az emberek nem bíztak eléggé a rendőrségben, ezért nem fordultak hozzájuk, és inkább abban bíztak, hogy a pénzért cserébe viszontláthatják elrabolt szerettüket.
Amikor ez nem történt meg, már késő volt bevonni a hatóságokat. Arquímedes önbizalma leginkább abból táplálkozott, hogy a katonai diktatúra évei alatt zavartalanul végezhette e tevékenységét. A negyedik célpontjuk, az üzletasszony Nélida Bollini de Prado elrablásánál fordult a kocka. Az asszony családja nem volt hajlandó azonnal váltságdíjat fizetni, és hosszas alkudozás kezdődött, amibe titokban bevonták a rendőrséget is, akik jelen voltak az átadásnál, és azonnal lecsaptak Puccióékra. Rajtaütöttek a házukon, kiszabadították Bollini de Prado asszonyt, és a család tagjait a szomszédok szeme láttára tartóztatták le azon az augusztusi éjszakán.
A család sorsa
A legkisebb fiú, Guillermo kivételével minden családtagot bíróság elé állítottak. Ő még jóval a letartóztatások előtt elhagyta az országot, és soha nem tért haza, amihez állítólag köze volt annak, amit az apja és testvérei odahaza műveltek. Az apát a hatóságok életfogytiglanra ítélték. Élete végén kiszabadult, de alig néhány év után stroke-ot kapott és meghalt. Nagyobbik fia, Alejandro a bírósági tárgyalás napján megpróbált öngyilkos lenni azáltal, hogy leugrott a bíróság épületének udvarára, de túlélte az esést, és 2008-ban bekövetkezett haláláig ő is börtönbüntetését töltötte. A másik fiú, Daniel csak néhány évet volt börtönben, utána eltűnt, és azóta se tudni róla, hogy hol lehet.
Jelenet a filmből
Egyedül a legfiatalabb lányról, Adrianáról bizonyosodott be, hogy nem tudott arról, mit műveltek a többiek odahaza. Az édesanyát, Epifaníát, és a nagyobbik lányt, Silviát sosem vádolták meg a hatóságok, pedig a közvélemény már akkoriban is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ne tudtak volna arról, mi folyik az otthonukban. Silvia művészettanárnőként dolgozott, és 2011-ben halt meg rákban.
Adriana és édesanyja még ma is annak a háznak a tulajdonosa, ahol a véres események zajlottak a nyolcvanas évtized első felében. A Puccio család története nem azért olyan rémisztő, mert kegyetlen szörnyetegekről szól, hanem leginkább azért, mert ezek a szörnyetegek látszatra pont úgy néznek ki, mint mi magunk. Családosak, boldogok, a civil foglalkozásaikban sikeresek, és minden vasárnap eljárnak templomba. Soha egy rossz szót nem mondanánk rájuk. Elhitették a világgal, hogy olyanok, mint bárki más, és amikor kiderült, hogy nem, már túl késő volt.
A klán című film július 21.-től látható a magyar mozikban.
