Nem szívesen írok úgy egy filmről, hogy lelövöm az egyik legfontosabb fordulatát, de mentségemre szóljon, hogy megtette már ugyanezt a Sony stúdió is, amikor világgá kürtölte a film készítését, és a hivatalos szinopszisban is leírták ugyanezt, valamint az első előzetesből is ki lehetett következtetni. Ha pedig tovább keresem az indokokat, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy ez a fordulat az egyetlen érdemi dolog, amit erről a filmről érdemes leírni. Leszámítva persze azt a sajtó által erősen túlhangsúlyozott apróságot – ami a Serena miatt ráadásul nem is teljesen igaz -, hogy az Utazókban látható Jennifer Lawrence karrierjének első szexjelenete. Mielőtt a gondolattól túl lelkesek lennénk: Chris Pratt-tel szigorúan megmaradnak a hat éven felülieknek már bátran ajánlható kategóriában. Tehát aki szűz fejjel szeretné megnézni a filmet, az kattintson tovább, majd a moziból hazafelé jövet kattintson gyorsan vissza.
Sztárok az űrben
Az Utazók forgatókönyve az úgynevezett hollywoodi Black Listen vált híressé, ahol a szakmabeliek évről évre azokat a forgatókönyveket gyűjtik össze, amiket ugyan szupernek tartanak, mégsem csapott le rájuk egyetlen filmstúdió sem. Valószínűleg maradt is volna megfilmesíthetetlenül – lévén egy méregdrága science fiction filmről van szó –, ha nem tetszik meg a történet korunk legmenőbb filmszínésznőjének, Jennifer Lawrence-nek, és korunk legcoolabb feltörekvő sztárjának, Chris Prattnek. Velük a fedélzeten a Sony megszavazott egy 110 millió dolláros költségvetést, rendezőnek pedig megszerezték azt a Morten Tyldumot, aki a Kódjátszmával A-kategóriás mozisztárt faragott Benedict Cumberbatchből. Minden jel pozitív volt, ráadásul a történet is igazán izgalmasnak tűnt. Egy óriási űrhajón kolonizáló emberek egész garmadája (nagyjából ötezer) indul útnak egy távoli bolygó meghódítására, csakhogy az oda vezető út 120 évig tart, és a cél az, hogy ennek nagy részét hibernált állapotban töltsék, csak az út utolsó négy hónapjában felébredve. A gond csak az, hogy a legénységből ketten valami rejtélyes oknál fogva idő előtt – 120 helyett csupán 30 évnyi alvás után – magukhoz térnek, és az alvókapszulák legfőbb technikai gondja az, hogy nem újraindíthatók.
Fotó: InterCom
Ki a hunyó?
Eddig még visszafogott voltam, de most aztán jön a beígért SPOILER (!): először csak a Chris Pratt által alakított Jim Preston tér magához, ám mivel egy robot bárpultost leszámítva teljesen egyedül van a gigászi űrhajón, kis híján megkattan a magánytól, és egy bő évnyi hezitálás után úgy dönt, hogy az öngyilkosságba menekülés helyett inkább felkelti az egyik csinos útitársnőjét, a Jennifer Lawrence által alakított Aurora Lane-t (az alvókapszulák üveges tetejűek), hátha ők ketten boldogan – bár mindentől piszkosul elszigetelten – élhetnek, míg meg nem halnak. A vicc az, hogy bejön a számítása. A férfi és nő afféle űrbéli Ádámként és Évaként egymásba szeret, és mivel Jimnek esze ágában sincs elmondani, hogy Aurora nem egy baleset miatt esett ki a mesterséges álomból, hanem miatta, így minden adott egy szép, hazugságban telő élethez. A hazugságok azonban nem mindig maradnak leleplezetlenül, és amikor a nő megtudja, hogy a férfi elintézte neki, hogy az egész életét vele kettesben töltse, bizony eléggé pipa lesz. És ez a filmnek az a pontja, ameddig teljesen élvezhető, sőt bizonyos értelemben még szórakoztató is, leszámítva azt az apróságot, hogy Chris Pratt valamiért sosem szerelmes pillantásokkal nézi JLaw-t, hanem inkább úgy, mint egy sorozatgyilkos kukkoló – elméletemet fotókkal bizonyítom alant. Mondjuk a tette fényében ez valamennyire érthető is.
Fotó: InterCom
Egy igazi antihős
A film egészen idáig szépen építi fel a két szereplő közti konfliktust, és valóban érdekes dolog, hogy miképp reagálhat az ember egy ilyen helyzetben? Persze valahol megértjük azt a kétségbeesést, ami egyévnyi teljes magánnyal jár, ugyanakkor mégis megbocsáthatatlan Istent játszva dönteni mások életéről. Ilyen értelemben nincs különbség Chris Pratt – akivel interjúztunk a Jurassic World idején – Jimje, és egy olyan ember között, aki boldogtalanságában és perverzitásában elrabol valakit, és a saját pincéjében tartja évekig fogva. Ugyan a Stockholm-szindróma óta tudjuk, hogy egy túsz képes lehet megszeretni fogvatartóját, de akárhogy is nézzük, Pratt karakterének tette nem más, mint kegyes hazugságba csomagolt emberrablás, zaklatás és molesztálás. Ezek súlyos témák, csakhogy az Utazók nem egy alacsony költségvetésű, független mozi, hanem egy méregdrága hollywoodi stúdiófilm, ahol az ilyen témákat inkább elmismásolják és elkerülik.
Ahelyett, hogy a lelepleződés után végigvinnék kettejük konfliktusát, a forgatókönyvírók bedobják a látványorgiát akciójelenetekkel megspékelve, és egy katasztrófafilmes fordulattal gyakorlatilag lényegtelenné teszik a korábban történteket, hiszen ha az életért kell küzdeni, akkor nincs túl sok idő lelkizni, igaz? A film központi konfliktusát feláldozzák néhány látványos jelenet (pl. amikor Lawrence súlytalan állapotban keveredik egy nagyobb vízfelületbe) kedvéért, hogy aztán ezekből visszatérve a szereplők elfelejtsék, mi is történt köztük korábban. Az Utazóknak nem az a legnagyobb bűne, hogy az utolsó harmada unalmas és érdektelen, hanem az, hogy a film végi történésekkel józanul nézve legitimálja Pratt karakterének döntését, gyakorlatilag szemet hunyva afölött, hogy ő nem több egy zaklatónál, aki puszta önzésből tönkretette egy nő életét.
