A lámpaláz sokáig színészi, művészi “kiváltság volt”, éppen ezért nem is volt annyira jelen a hétköznapjainkban. Most pedig mintha nem tudnánk hirtelen mit kezdeni vele. Mint egy új menedzserbetegség.
Így van. Elvárás lett, hogy a prezentációd, előadásod, beszéded alatt nyugodt legyél és magabiztos. Sokan, akik hozzám jönnek, hozzáteszik azt is, hogy nem akarnak unalmasak lenni.
Hogyan érhetjük el a nyugodtság és magabiztosság kombinációját – anélkül, hogy elárulnád a teljes tréninged tartalmát?
Egy egyszerű tanács: Én tudom, ti pedig nem. Ez azt jelenti, hogy nem mindegy, hogy tanártudattal vagy diáktudattal állsz ki a közönség elé. Ez lényegében fejben dől el, hiszen azért tartasz prezentációt, előadást, mert tudsz valamit, amit szeretnél átadni másoknak. Ez rengeteget segít. Vágyni kell rá, hogy a közönség jól érezze magát. Ha nincs szándékom, hogy én jó legyek és átadjak valamit, akkor nem fog menni. Nem kell hinni benne, csak meg kell csinálni, és működni fog.
Miért fordul elő az, hogy valakinek a kisujjában van a tudás, mégis izgul?
Mert az nem igaz, hogyha valaki felkészül és sokat gyakorol, akkor nem izgulhat. Nem ezen múlik. A tudás kell a magabiztos kiálláshoz, az a minimum. Azt szoktam mondani, hogyha valaki elvégzi az ANTiIZGULIN tréninget, de nem készül fel egy szigorlatra, egy prezentációra, akkor meg fog bukni, viszont nem fog izgulni. Halálosan nyugodtan fog megbukni.
Mi az oka annak, hogy az emberek nem mernek arról beszélni, ha izgulnak, remegnek, fizikailag rosszul vannak egy előadás vagy állásinterjú előtt?
80 százalék fölött van a lámpalázasok aránya. Ez egy teljesen normális reakció, nincs mit szégyellni rajta. A többség nagyon is fél mások véleményétől. Ennyi év után ki merem jelenteni, hogy még a nagyon magasan kvalifikált emberek is lámpalázasak.
Ott van például Meryl Streep Golden Globe-on elmondott beszéde. Az ember azt gondolná, hogy ennyi Oscar-, Emmy-, Golden Globe-díj és tengernyi szerep után ő már nem izgul.
Rettentően izgult az elején. Kiállt, eljátszotta, hogy a hangjával baj van. Remegett a papír a kezében. Az volt Meryl Streep, az ember. Majd letette a lapot, és láthatóan úgy mondta el a beszédét, mintha az egy szerep volna. Tökéletesen. Akkor ő már a színésznő volt. Ezt is nyilatkozta: “Ha szerepbe bújhatok, akkor nem izgulok, de ha önmagamnak kell lenni, akkor 13 éves kislány vagyok, akinek remeg a szája széle.”
A nők vagy a férfiak érintettebbek inkább?
Mindenki izgul, azzal nincs baj. Van jó lámpaláz és rossz lámpaláz. A rossz az, ami akadályoz téged a nyilvános szereplésben. Rengeteg művész van, akihez hozzászólni sem lehet szereplés előtt, de amint felmegy a színpadra, minden baja elmúlik. Ez egy jó lámpaláz. Amikor azonban a zongoraművésznek még előadás közben is remeg keze, vagy egy védőügyvéd nem tudja elmondani a beszédét, akkor az akadályozza őt.
Talán több a férfi, mint a nő. Azt tapasztalom a foglalkozásaim alatt, hogy ha egy nő lámpalázas, akkor annak azt mondják, “olyan helyes”, de egy férfi izgulása megbocsáthatatlan.
Érdekes, hogy ezt mondod. Én azt érzem, hogy ha egy nő izgul előadás, prezentáció előtt, a közönség felől érkező “jaj de kis cuki, hogy izgul” reakció nagyon is veszélyezteti a szakmai előrejutását.
Így van. Egy kicsit veszélyezteted. De egy férfi sokkal jobban. Mert neki macsónak kell lennie, tökéletesnek kell lennie, erősnek kell lennie. Még mindig ez a társadalmi elvárás.
Mindig mindenkinek sikerült, aki nálad volt?
Igen. És ezért vagyok ilyen lelkes. A többség mégis úgy érkezik, hogy “én leszek az első, akinek nem fog menni“, aztán jönnek a pozitív e-mailek. Olyan is előfordult, hogy valaki felhívott azzal, hogy mindent megcsinált, mégis izgult. Ilyenkor rákérdezek, hogy betartott-e mindent, amin végigmentünk, és kiderül, hogy mondjuk kihagyott a technikából két-három elemet. Eltelik egy-két hét, és a következő előadás már szuper lesz. De attól, hogy valamit nem csinál meg, rosszabb nem lesz, nem fog jobban izgulni!
Mi van akkor, ha csak úgy teszek, mintha nyugodt és magabiztos lennék?
Van egy kutató, Amy Cuddy, aki az egyik legnézettebb TED-előadást tartotta. Arra jött rá egy kutatótársával együtt, hogy ha két percig úgy csinálsz, mintha…, akkor a szervezetedben lévő hormonok szintje megváltozik. Ez kimutatható! Olyan embereknek mérték a hormonszintjét (itt most olyan hormonokról beszélünk, amelyek felelősek a magabiztosságért, a dominanciáért stb.), akik szorongósabbak. Majd azt kérték tőlük, hogy két percig vegyenek fel dominánsabb testtartást. Utána ismét megmérték a hormonszintjüket, ami teljesen megváltozott, vagyis a test utánament az eseményeknek. Ezt én tettetett tettnek hívom.
Mi a helyzet az állásinterjúkkal? Előfordulhat, hogy az izgalom miatt elbukunk egy állást?
Igen. Én azt látom, hogy alapvetően szorongva érkeznek emberek állásinterjúkra, hiszen kell nekik az állás, szükségük van rá. A legkevésbé jut eszükbe, hogy a lámpalázon kell segíteni először. És sokszor ugye nincs rá pénzük ebben a helyzetben.
Számít az, hogy mondjuk 52 éves vagyok, és eddig egész életemben izgultam? Bármilyen életkorban meg lehet tanulni nem izgulni?
Nem számít a kor, sőt! Most tartok ott, hogy foglalkozzak fiatalokkal is. Eddig ugyanis azt gondoltam, hogy 18 éves kor alatt nem a saját jogán jön el hozzám. Ez egy másik fajta felelősség. Ugyanis minden tréning első alkalma egy 90 perces beszélgetés. A leggyakoribb mondat pedig, ami mindig elhangzik, az, hogy “milyen érdekes, ezt még soha nem mondtam el sehol”. Ha ezt egy tizenévestől hallom, az nagyon nagy felelősséget ró rám, hiszen megtudhatok olyat is, amiből kiderül, hogy mondjuk veszélyben van, de számomra a titoktartás az első.
Novemberben azonban tartottam egy előadást középiskolásoknak, ami nagyon jól sikerült. Az egyik lány azt írta a Facebookra: “…nagyon régóta nem fordult velem elő, hogy három órán keresztül nem vettem elő a mobilomat… Sokat tanultam nemcsak a lámpalázamról, hanem magamról és a félelmeimről is.” Hatalmas sikerélményt adott ez nekem, és arra jutottam, hogy a fiataloknak az izgulás tekintetében csoporttréningeket, előadásokat lenne érdemes tartani.
A lámpaláz leküzdését segítő módszer megszabadít a nyilvános szerepléstől való félelemtől; legyen szó vizsgáról, prezentációról, riportról, állásinterjúról, vagy bármilyen, az egyén számára téttel járó helyzetről. |
