Már az indulást elbaltáztam: 5:45 helyett 07:30-kor keltem, ami pontosan egy leadandó munkával kevesebb idő, és 15 perccel későbbi időpont ahhoz, hogy időben beérjek a munkahelyemre. Mivel nem a higgadt emberek táborát erősítem, a másodperc törtrésze alatt lesújtott gyomromra a szorongás. Ahogy szokta, éles görccsel indított, majd ütemes masszázsba kezdett.
Ebben a helyzetben gondolataimra sem nagyon lehet számítani, kibogozhatatlan pókhálóként ejtenek el. Agyam – mintha élvezné a szívatást – nyomja a pánikgombot: Jajj! Jajj! Jajj! Mikor fogod megcsinálni? Nem fér bele! El fogsz késni! Ne tökölj! Ezt nem lehet kimagyarázni! A maileket sem válaszoltad meg! És a franciaházival mi van? Jajj! Jajj! Jajj! Úristen! Az sincs meg. Lógjak óráról? Ebédidőben, majd ebédidőben! Istenem, segíts! Mekkora szerencsétlen vagyok! Jajj! Jajj! Jajj!
Nálam e folyamat természetes velejárója, hogy azonnal bűnbakot keresek, akire rátolhatom a belső drámám: ezúttal egy fekete kissámli volt az áldozat, amibe akkorát rúgtam, hogy a bejárati ajtó adta a másikat. Ettől annyira elkeseredtem, hogy nyikkanni sem tudtam.
A késés gondolata billentett ki a sámlis intermezzóból, szaporán beszökdeltem a fürdőbe, hogy szembesítsem magam aznapi külsőmmel. A tükörből Jack Nicholson nézett vissza rám, aki figyelmeztetett, így jár, aki lusta este hajat mosni – és két hosszú lábáról lerántani a szőrt, ha már uszodába készül. Mivel legkésőbb 08:00-kor el kell hagynom a lakást ahhoz, hogy beérjek, be kellett látnom, mindkettő ugrott. Hátravizeztem égnek álló koronám, és elkezdtem nagyon utálni magam, hogy ma sem fogom tudni hozni az összeszedett nő vonalat.
A béna hajhoz és a szőrös lábhoz persze már felöltözni sem érdemes, így a szokásos öltözőszekrény előtti tanácstalanságot felváltotta az igénytelen farmer, pulcsi kombó. Mélységesen rondának éreztem magam, amire pulzáló nagylábujjam is rábólintott.
“És ez csak a reggel!” – építettem magam gondolatban.
Lakásomtól a metróig körülbelül 12 perc az út, de ha belehúzok, akkor megvan a táv 8 alatt is, de nem jégpályán, ónos esőben. Terhes pingvinként 20 perc alatt tudtam megtenni az utat, és miközben az egyensúlyomért harcoltam, úgy szidtam a rendszert, ahogy nagyapám szokta anno. Szépen szőttem a barokk körmondataimat, amikor alhasam a Keleti pályaudvar kellős közepén küldött egy félreérthetetlen jelet: ünnepeljünk három nappal korábban.
“Ez tényleg egy undorító nap!” – szakadt fel lelkemből, és miközben a sebeimet nyalogattam, lassított felvételen végignéztem, ahogy egy túlsúlyos idős asszony a fal tövében megszaratja kutyáját, majd sikkesen továbbcsoszog. Jelnek vettem a dolgot. Szentül hittem, semmi nem ment meg a rossztól.
És tényleg: a metrón egy büdös ember dörgölődött hozzám, egy rémes alak szemezni akart, vastag tollkabátom alatt úsztam az izzadságban, elkezdett folyni az orrom, lekéstem a HÉV-et, a Szépvölgyin beterített sárral egy szőke audis, egy biztosító idegesítő hangú munkatársa életbiztosítást akart rám tukmálni (ezt is jelnek vettem), beázott a csizmám, az agyam pedig továbbra sem szülte meg a megoldást a franciaházi és a leadandó munka dolgában. Ja, és persze elkéstem. Ez ment egész nap.
Az irodánkban falat bontottak, rágós volt az ebédem, egyre jobban fájt a hasam, össze kellett vesznem egy ismerősömmel, beállt a hátam, és hogy súlyosbítsam helyzetem, készítettem egy kimerítő, 19 pontos to-do listát is, amivel végleg kirúgtam magam alól a talajt. Így kell ezt!
Amikor 16:30 helyett 18:30-ra sikerült befejeznem a munkát, eljutottam a Minden mindegy! állapotába. A munkaadómat felhívtam, hogy elbaltáztam a leadást, franciára meg egész egyszerűen nem mentem el, mert már a létige ragozása se jutott eszembe.
Megbékélve áldozati szerepemmel, ázott pingvinként sétáltam haza, amikor a ház szeméttároló helyiségéből egy fiatal nő lépett ki: vékony kabátban, büszke tartással ment el mellettem.
Belevörösödtem a szégyenbe – neki még a sok kuka sem rejtett kincset.
