Nem is olyan sok évszázad választ el minket attól, amikor még a mérsékelt övön élő embereknél is a mezítlábas volt az általános, és a cipős megjelenés az ünnepi alkalmak viselete volt. A Néprajzi Múzeum kiállításának első termében archív felvételeken és kiállított tárgyakon nézhetjük meg, hogy mely területeken milyen munkákat végeztek mezítláb az emberek. A kerékbe tört Szent Katalin mezítlábas szobra mellett megtalálhatunk egy mexikói szobrot is, amely egy mezítlábas papot ábrázol. A papnak át kell szúrnia egy tüskével a nyelvét, mert úgy gondolták, hogy amikor ezt a hihetetlen fájdalmat elviseli, akkor egy más tudatállapotba kerül, amely segít neki megjósolni a szertartáson feltett kérdésekre a választ.
Hétköznapok lábbelijei
A második teremben már ellentétpárként felfedezhetjük, hogy extrém időjárási viszonyok között milyen lábbeliket készítenek maguknak az emberek. Különös egymással szemben látni az északi népek combig érő, rénszarvascsizmáit és az afrikai területeken élők fából készült papucsait.
Az Északnyugat-Szibériában készült csizma egészen combtőig ér, hiszen ha szeptembertől márciusig esik a hó, akkor mondhatni combig érő hóban kell gázolni a tajgán. Prémharisnyákkal viselték a helyiek. Mivel a bőr állandóan dörzsölődött a prémmel, ez olyan vérbőséget okozott, hogy soha nem fázott az emberek lába.
Ugyanennek a nyári változatában leszedik a rénszarvasbőrről a prémréteget, és velúrcsizmát készítenek belőle.
A szánhúzó kutyák is kapnak cipőt, de nem a mínusz 50 fok, hanem a jég okozta sérülések miatt.
A hatalmas csizmák ellentéte: az Ázsiai és Afrikai népcsoportok lábbelijei, amelyekre jellemző, hogy igyekeznek a láb formáját követni. Ennek az egyik legegyszerűbb módja, hogy nedves kéregből készítik a lábbelit. Ezt pedig azonnal viselni kezdi a papucs tulajdonosa, így felveszi a talp formáját. Egyszerű, de kényelmes és alkalmazkodó lábbeli.
Azt gondolhatnánk, hogy a lábbelik között időben rengeteg az eltérés, de a kiállítás tárgyai vagy a XIX., vagy a XX., esetleg a XXI. században készültek.
Ezeket a japán, növényi rostokból készült papucsokat kétujjas zoknival hordták. A régi japán kultúrában még nem a kilométert használták a távolság mérésére. Úgy adták meg, hogy A pontból a B pontba mennyit gyalogoltak, hogy az út során hány ilyen lábbelit koptattak el.
A gazdálkodás és az életmód szerint csoportosított hétköznapi lábbeliknél találkozhatunk a lovasnépek csizmáival. Megannyi sarkantyús magyar csizmán át argentin csizmáig mindent szemügyre vehetünk.
A mongolok csizmái különösen érdekesek, hiszen, bár lovas nemzetről van szó, a földrajzi viszonyok miatt szükségük volt egy, a focistacipőkhöz hasonló szegecses talpra, hogy könnyebben tudjanak közlekedni a sztyeppén, ha leszállnak a lóról.
A bocskor alaplábbelije volt az európai népcsoportoknak. A kiállításon a háncsbocskorral is találkozhatunk, amelyek etnikai jegyeket is viselnek magukon. Például a Káma-vidékén élő udmurt háncsbocskorokat annak megfelelően nevezhetünk “udmurtosnak” vagy “oroszosnak”, hogy az orra háromszög alakú, vagy lekerekített.
Az Amur folyó mentén élő emberek évszázadok óta használják az ilyen, tokhal bőréből készült csizmát. Finom, jól kidolgozott, vízálló lábbelik.
Íme egy magyar nádvágó csizma, normál cipőre húzták fel. Előnye, hogy a nedvességtől, a hajszálrések megtelnek vízzel, összezárnak, és így nem ázik át.
Az 50-es, 60-es években ezeket a lábbeliket a csizmára húztak a villamosvezetők, amikor még a fülkék nyitottak voltak.
Ezek a japánból származó geta papucsok érdekes látványt nyújtanak a magyar kalocsai papucsok mellett. A fatalpakhoz két, fából való “fog” kapcsolódik, ezek védték a ruhát az utcán folyó szennyvíztől.
Ennek a kínai megfelelője, vastagabb talppal.
Ünneplők
A kiállítás ötödik termében, “Bábel tornyaként” magasodnak előttünk a különböző földrészekről érkező ünnepi lábbelik.
Kalocsán készített, hímzett bársonyból varrt lábbeli, az 1920-as években volt divat. Még a viselője nevét is bedolgozták a cipőbe. Négy évvel később ez a típusú ünnepi lábbeli eltűnt a divatból, és csak hétköznapi cipőnek használták.
Női pacskerek, azaz kötött cipők, amelyekhez esős időben klumpát húztak a magyarországi német lányok, asszonyok. Vasárnap délután a pacsker szebb változatát viselték, de nagyobb ünnepeken, esküvőkön már bőr félcipőt hordtak a nők.
Bársonyból készült, selyemfonallal gazdagon hímzett üzbég csizma.
Modern saru, Zuluföldről.
A hatodik teremben, egy-egy adott alkalomhoz illő ünnepi cipőkkel találkozhatunk. Ilyenek például az esküvői cipők és csizmák. Sokáig a fekete, díszes csizmák és cipők jelentették az esküvői lábbeliket, még akkor is, amikor a polgári divatban átvette a főszerepet a fehér menyasszonyi ruha és cipő. Vidéken, a paraszti kultúrában a célszerűség sokáig felülírta a divatot, így a fekete cipők sokáig megmaradtak.
Egy család, három generáció esküvői fotója és cipője.
Piros menyasszonyi csizma, díszített talppal, patkós sarokkal.
Különleges szerepe volt a lábbelinek Tunéziában, a Dzserba szigeti berber esküvők során. Itt a vőlegény és a menyasszony a menyegző első három napján külön ünnepelt. A jövendő házaspár ezalatt ajándékküldéssel tartotta a kapcsolatot. A vőlegény ékszert, tojást – mint a termékenység jele – és egy fél pár cipőt is küldött a menyasszonynak. A lábbeli felpróbálása, majd visszaküldése a frigy szimbolikus elfogadását jelentette. A cipő párját a férjével együtt, a harmadik napon kapta meg a feleség.
Gyermekcipőkkel is találkozhatunk a kiállításon, egyik nagy kedvencem volt ez az apró kis cipő, melybe belülről a tulajdonosa neve és születésének éve is szerepel. Alapvetően az volt a jellemző még a 30-as, 40-es években, hogy míg a felnőttek vettek lábbelit, addig a gyerekek mezítláb voltak. Ha kisebb gyermek cipőt viselt, az azt is jelképezte, hogy módosabb volt a család.
Nők és férfiak
A cipőkben is megfogható a nők és a férfiak viszonya. A XIX. század második felében még jelen volt a kínai kultúrában az úgynevezett lótuszcipő viselése, melyhez a kínai nők deformálták, összezsugorították a lábukat.
A szokás még a császári családból indult, majd a 19.században a falusi leányok is használni kezdték. Ez egyrészt a szépségideál része volt, másrészt azt is mutatta, hogy egy ilyen cipőt viselő nő bizony módosabb, tehetősebb családból származik, hiszen deformált lábbal csak segítséggel tudtak járni, vagyis volt pénz cselédre.
Tradicionalitás és a nemzeti identitás
Az Egyesült Államokból észak- vagy dél-dakotai rezervátumból érkezett ez a két szarvasbőr mokaszin. Az élet vörös, azaz megszentelt útját jelképező sültüskés mintával a bőséget és a jólétet, a gyöngyhímzéses szegély sastollmintjával dicsőséges harci tetteket kívánt a viselőjének.
Medvebőrből készült szamuráj cipő. Úgy hitték, hogy a medve ereje beleszáll a viselőjébe.
Magyar címerrel és nemzetiszín szalaggal ellátott cipő, melynek nyelvére “Lihán Gábor Ér-Endrés” feliratot hímezték. A lábbelit a múzeumi hagyomány Szendrey Júliának tulajdonította. A cipő formája és díszítése valószínűsíti azonban, hogy ez a lábbeli jóval Szendrey halála után készült, olyan mesterremek, amelyet különleges célra szánhattak.
Női cipő és hozzá illő táska, melyek a két világháború között a népies ihletésű öltözetek népszerűvé válásának időszakában készülhettek. A kendervászon felsőrészű cipőt a kalotaszegi varrottasok stílusában hímezték ki, írásos, azaz huroköltéses technikával.
Fröccsöntött lábbeli Eritreából, melyet a felszabadító harcokban résztvevő katonák viseltek. Ez lett aztán a függetlenség kivívásának egyik jelképe, így a fővárosban több, a szandált ábrázoló szobor is található.
Sámáncsizma Mongóliából.
A vérbosszú cipőt Közép-Ausztráliában élő őslakosok viseltek. Hitük szerint ugyanis a halált az elhunyt valamelyik más közösségből származó ellensége is előidézhette. Ha a varázsló a halál okaként rontást állapított meg, a család akkor folyamodhatott elégtételhez. A vérbosszú végrehajtójának számára készítették ezt a cipőt, hajból, tollból, vérből. A bosszúra csak ritkán került sor, akkor, ha ereje teljében lévő férfi halt meg, valamint ha a felek nem tudtak megegyezni másfajta kárpótlásban.
Köszönöm Katona Edit és Kerezsi Ágnes kurátorok segítségét.
|
A Néprajzi Múzeum költözését, útra kelését szimbolizálja a lábbelik kulturális sokszínűségét bemutató tárlat. Ez a költözés előtti utolsó időszaki kiállítása a Kossuth Lajos téri műemlékpalotában. November 30-ig látogatható. |
