Scarlett Johanssont – akinek válását itt veséztük ki – nemcsak látni, hanem hallani is élmény. Amikor a párizsi Le Bristol Hotel folyosóján vártam arra, hogy találkozhassam vele, az időnként kinyíló ajtó mögül gyakran hallatszott ki kissé érdes, búgó hangja – nem csoda, hogy sokszor hívják szinkronmunkákra – és jókedvet sugárzó, erőteljes nevetése. Mielőtt sorra kerülök, még végignézhetem, ahogy két percet elszórakozik a pincérrel, aki épp teát hoz neki, és valahogy megpróbálja lerakni mellé a tálcát egy lehetetlenül kis méretű asztalra, kisebb kalamajkát okozva ezzel a kamerákkal és stábtagokkal zsúfolt szobában. Scarlett Johansson – egy tökéletes arcban az ő vonásai is ott lennének – a rövid bénázást türelemmel és nevetve figyeli, végül megoldva a dolgot azzal, hogy kiveszi a teáscsészét a pincér kezéből.
Ezután már én következem. Délután négy felé jár az idő, és Johansson egy rövid ebédszünetet leszámítva reggel óta folyamatosan interjúkat ad, de csöppnyi fáradtság sem látszik rajta. Csak nagyon rövid idő áll rendelkezésemre, hogy új filmjéről, a Páncélba zárt szellemről beszélgessünk, ami egy 1995-ös japán anime élő szereplős, szuperlátványos remake-je. A filmben Johansson egy olyan kiborgzsarut alakít, akinek emberi agya van egy robottestbe bújtatva, és akinek egy veszélyes kiberterroristát kell elkapnia. A fél éven át húzódó új-zélandi forgatás nehézségei mellett persze arról is beszélgettem a színésznővel, hogy milyen emlékeket őriz az Amerikai rapszódia közel húsz évvel ezelőtti magyarországi forgatásáról.
