Rozi, látod magad előtt a jövődet, ha Marira nézel vagy Adélra?
Lovas Rozi: Ruttkai Éváról írtam a szakdolgozatomat, és úgy látom, az a korszak, amelyben ő élt, már nem jön vissza. Akkor olyan mogulok vezettek színházat, mint Várkonyi Zoltán, és aki odakerült fiatalon, annak jó előre ki volt kövezve a pályája. Ma nincsenek olyan bázishelyek, amelyek ne robbanhatnának szét, sok a szabadúszó színész. Ráadásul a mi korosztályunknak szerintem nehezebb. Nekem szerencsém volt: négy éve diplomáztam, ez a negyedik színház, ahol játszom, de mindegyik valahogy következett a másikból. A munkakapcsolatokból, emberi találkozásokból tudok a legtöbbet tanulni. Adél és Mari példája rendkívül inspiráló, az a tehetség, a világról való gondolkodás, amit képviselnek, engem is gazdagít.
Mari, Adél, tényleg könnyebb volt nektek fiatalon?
Csomós Mari: Semmivel nem volt könnyebb, mert a főiskola után vidéken kellett kezdenünk a pályát. Én először Veszprémbe kerültem, onnan Kecskemétre, majd Szolnokra, végül követtem Székely Gábort a Nemzetibe, és amikor megalakult a Katona József Színház, oda is. Ez az a klasszikus út, amikor egy színész megtalálja a mesterét.
L. R.: De ehhez helyzetbe kell kerülni. Csakhogy köztünk alig van, akinek egyáltalán szerződést ajánlanak. Bár az sem nyújt sokszor megnyugvást, hiszen tízen is állnak a háta mögött, ha nem tud azonnal bizonyítani. Nem egy-egy nagy alakítás, hanem a közös munka tud nyomot hagyni egy rendezőben. Nekünk már nincsenek olyan lehetőségeink, mint a szinkron, a rádió- vagy tévéjáték. A filmgyártás is szünetelt jó pár évig. Vidéken talán van egyfajta biztonság, de semmi garancia nincs arra, hogy a színész valaha is Budapestre tudjon kerülni onnan.
Az baj?
Attól függ, mit akar az ember. Van, akinek tökéletes állapot.
Hiszen a munka ugyanaz: próbák, előadások, és utána tapsol a közönség.
CS. M.: Ó, ha ez így lenne! Nagyon sokat számít, hogy mit próbálsz és kivel.
L. R.: Egy vidéki városnak lehet olyan közege, ami nagyon le tud húzni. És persze nagyon változó, hogy ki miben találja meg a boldogságát, miben tud kiteljesedni, mit gondol a saját útjáról.
Kováts Adél: Az például lélekölő a vidéki színházi életben, hogy létrehozol egyelőadást, és lehet, hogy csak tizenötször tűzik műsorra.
De miért?
K. A.: Mert annyira van igény.
CS. M.: Kicsi a város.
Adél, neked is volt olyan mestered, mint Marinak?
K. A.: Nem. Egyébként sokszor láttam, hogy amint valaki kikerül az adott mester vonzáskörzetéből, szinte megszűnik létezni. Nagyon sok mindentől függ, hogyan alakul egy színész pályája. Ha egy nagy színházban vagy, végigmész a szamárlétrán, eljátszod azokat a szerepeket, amelyeket el lehet játszani. Kikerülni pedig általában úgy lehet, hogy jön egy új igazgató, aki hozza a saját csapatát. Az én időmben jött például Csiszár Imre, és elküldött tizennyolc embert. De ez sem feltétlen baj, legfeljebb rossz. De ami ma rossz, az holnap jó.
Amikor egy éve igazgató lettél, te is hoztál néhány embert, és el is küldtél.
Igen, egyet tavaly, és ketten mennek el közös megegyezéssel idén. Ezek nehéz döntések. De a színházcsinálás szerelem, és ha az nem kölcsönös, akkor nem működik. Fontos, hogy egyet gondoljunk arról, amit csinálunk.
Milyen szempontok alapján választódott ki a fiatalok közül Rozi?
Mivel kevesen vagyunk, olyan tehetséges színészekre van szükségünk, akik sokfélék tudnak lenni. Ahogyan Mari bohóc és tragika egyszerre, úgy érzem, Rozi is kompatibilis ezzel a társulattal. És remélem, érzi a gondoskodó szeretetet!
Hogyan változik a színész eszközkészlete, ahogyan érik? Ahogy te megjelensz a színpadon, Mari, nem is kell szólnod. Másfajta súlyú jelenlét ez, mint amikor fiatalon bejöttél.
CS. M.: Nem az eszközeimet kell csillogtatnom, elsősorban a gondolatot kell átvinnem. Ezért szeretem a monológot a Futótűz című darabban, mert az olyan szöveg, amelyben mindegyikünk nagyanyja szólal meg. Hányszor hallottuk a szüleinktől: “hidd már el, hogy magadnak tanulsz!” A könyökünkön jött ki, és persze nem hittük el. Ez, ott, akkor mindenkiben végigfut a nézőtéren. Ebben reménykedem.
Az is nagyon erős szöveg, amit az anya-lánya generációs feszültségről mond a nagymama. Arról szól, hogy az anya-lánya kapcsolat túlságosan is megterhelt – elvárásokkal, rivalizálással –, és ez a második generációban egyenlítődik ki: a nagymamák és unokák között…
K. A.: “A mi családunkban a nők annyira beleragadtak a haragvásba…”
CS. M.: Nem nagyon tudtam először, hogyan mondjam ezt a monológot. Robi csak annyit szólt: “mondd egyenesen Adélnak!” Na, mondtam, Adélka, most a szemeddel segíts nekem ebben a hosszadalmas könyörgésben! És így csináljuk végig azt a jelenetet, egymás tekintetébe kapaszkodva.
K. A.: A színészetben odáig kell eljutni, hogy csak az esszenciáját mondjuk a dolgoknak, és semmi sallangot. Sokszor azt hisszük, hogy valamit elő kell állítanunk, és nem a saját hangunkon beszélünk.
Mari, jó lenne visszamenni az időben? Most megkapni azokat a szerepeket, amelyeket Rozi?
CS. M.: Nem, semmiképpen.
És lehet őt segíteni? Mint egy nagymama?
CS. M.: Valójában nem lehet. Csak akkor lesz igazán értékes az a sok minden, ha ő maga bányássza elő magából.
K. A.: Van bizonyos szemérem a színészben, szerintem mindig a fiatalnak kell kérdeznie. Mikor kezdő voltam a Nemzetiben, Csernus Mariann-nal, Vass Évával, Béres Ilonával játszottam együtt, és én mindig kérdeztem. Mindegyiküktől hordozok magamban mondatokat. Színésznőként arra törekszem, hogy olyan nyitott légkör legyen, hogy tudjunk segíteni egymásnak, úgy, hogy ez ne egymás instruálása legyen. Igazgatóként pedig dolgom az őszinteség, ugyanakkor sokszor nem a “mit”, hanem a “hogyan” a kérdés.
Rozi, te is tudatos vagy? Kérdezel?
L. R.: Inkább figyelek. Nem másolni akarok, ez egy folyamatos nyitottság, szenvedélyes kíváncsiság, ami bennem van. Ahogy Mari mondta, akkor lesz igazán mély, őszinte, magával ragadó, amit csinálok, ha az az enyém. Attól még persze kérdezek is, ha megszületnek a kérdéseim.
Nincs benned dac, hogy te a magad útját járod, neked ne mondja meg senki?
L. R.: Dehogy!
CS. M.: Az út itt van benned, neked kell végigjárnod. Úgyis jön magától.
K. A.: Azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik erőteljesen számonkérik a tehetség, a kíméletlen igényesség és minden egyéb körülmény összefésülését. Marival egyetértek, az utat nem lehet elspórolni. A színházi munka nem sorozatgyártás. Nem arra kell törekednem, hogy ugyanazt megcsináljam, ami egyszer már jó volt, hanem arra, hogy az utat minden alkalommal végigjárjam. Amihez hozzátartozik a mai napom is. Mondok egy példát: van a Futótűzben egy monológom, amiben elmondom, hogy egy buszt felgyújtottak a katonák, az utasok pedig bent égtek. Játszottuk a darabot a veronai buszbaleset másnapján is, és tudtam, hogy az nehéz pillanat lesz. Az is volt, de mégsem dönthettem el előre, hogy hogyan mondom majd el a monológot, mert nem tudtam, hogy érzelmileg engem is hova visz.
Adél, ha már a Futótűznél tartunk: egy nőt három különböző életkorában játszol. A rendezők nem is nagyon szokták ezt egy színésszel megoldani. Kell azzal foglalkoznod közben, hogy most tizenöt éves vagy, most meg hatvan?
K. A.: Egyáltalán nem, hiszen adott a szituáció. Már az elején megbeszéltük, hogy semmiféle, a korra utaló jelzések nem lesznek, mert ha az a jelenet nem tud belülről megszületni, akkor sehogyan sem.
Rozi, benned van az, hogy még mennyi dolgod van, ezt is el kell játszani, meg azt is, meg amazt is? Van egy sürgető kérdőjel a fejedben, hogy miként leszel te nagy színésznő?
L. R.: Nincs, és nem hiszem, hogy ez baj. A láthatatlan befeszülések nagyon rossz irányba szokták befolyásolni az embert. Szokták kérdezni a szerepálmaimat. Biztos ki tudnék ilyeneket találni, de azt hiszem, az bekeretezné a gondolataimat.
K. A.: Nagyon szeretem, hogy Rozi ilyen egészséges, jó gondolkodású ember. Egy kis társulatban nagyon fontos az emberi oldal. Nekem is olyan váratlan dolgok hoztak szakmai sikert, tapasztalatot, amelyekről nem is gondoltam volna. Egy kis társulatnak előnye, hogy olyan szerepek is megtalálják a színészt, amelyeket egyébként talán nem osztanának rá. Mert az mindig előre visz, ha meg kell keresni, hogy hol van bennem az, amiről azt sem tudtam, hogy bennem van.
Mint például a Learben a bohóc szerepe, amit játszol?
K. A.: Az például nem ilyen.
Természetesnek gondoltad, hogy ez a te szereped, és hogy egy fürdőköpenyben kell végigrohangálnod?
Az egy női karakter, aki tűzön-vízen át Lear mellett áll, a társa, és az a nő én vagyok.
Hogyan gondol egy színésznő arra, hogy miként áll éppen a szekere rúdja a csúcshoz képest?
K. A.: Én úgy gondolkodom erről, hogy úton vagyok. Nincs olyan, hogy az életem a csúcson van. Vannak jobb időszakok meg rosszabbak, de ez mind az én életem. Nem csak fölfelé megyünk. Persze aki ezt most elolvassa, azt mondja: na, a Kováts Adél éppenséggel miről beszél!
Hát, mert úgy látja, hogy te éppen a csúcson vagy: színházat igazgatsz, izgalmas főszerepeket játszol…
Az biztos, hogy a színészet csodálatos, és aki bírja szuflával, annak a haláláig tart. Színésznek lenni egyáltalán nem fárasztó, mert minden egyes ember, akit játszom, átmossa a véremet. Minden napra megvan a feladat, egy kis hegy, ha megmásszuk, úgy érezzük, a csúcson vagyunk. De aztán jön megint egy hegy, egy újabb feladat. A színész sosem gondolhatja, hogy a csúcson van.
A színésznő alighanem rosszabbul éli meg, hogy a kor előrehaladtával múlik a szépsége. Ez így van? Fáj?
CS. M.: Nem az a legnagyobb baj, hogy a szépség elmúlik, hanem hogy egyre nehezebb mindent rendben tartani…
Tehát akkor nem az van, hogy ide nekem az oroszlánt is?
CS. M.: De, a kicsi oroszlánt igen, hiszen azért én már eljátszottam a világirodalom sok szép szerepét. A Radnóti előadásain kívül játszom a Rózsavölgyi Szalonban, az Örkény Színház Macskajátékában Molnár Piroskával, Pogány Judittal, Jordán Tamással – és bámulom Békés Italát, mint egy csodát, mert úgy megelőz a maga kilencven évével a lépcsőn, hogy a guta üt meg. Ugyanakkor most próbáljuk Fehér Balázs Benővel A játékost a Radnótiban, abban nagyon várom a nagymamaszerepemet.
Azt azért nem gondoltad volna, hogy a Learben Kentet fogod játszani, ugye?
CS. M.: Azt nem, de azt meg még kevésbé, hogy Kent szerepében még az asztal alá is bebújok. Láttam, ahogy László Zsolt ránézett Alföldire, amikor ezt kitalálta, hogy komolyan gondolja-e. De Robi csak legyintett: be fog menni! Be is mentem.
Nagyon igazságtalan, hogy a legjelentősebb szerepek akkor jönnek, amikor a szakmai eszköztár még viszonylag szűkebb, és amikor egy színész már mindent meg tud csinálni, akkor kevés az igazi kihívás. Jól látom?
K. A.: Nem, mert ezt nem kilóra mérik. Másrészt az sem evidens, hogy egy fiatal színésznek nem lehet gazdag eszköztára. Az a lényeg, hogy ne egy séma mentén haladjon. Lehet, hogy a gazdag eszköztár épp elfedi a valódi értékeket.
CS. M.: A legtöbb színésznek van öt-tíz éve, amikor jól mennek a dolgok: jó szerepeket kap, jó rendezővel játszik.
K. A.: Mi, színészek, szerintem szerencsések vagyunk. A táncosoknál valóban fájdalmasan rövid az az időszak, amikor még test és a lélek tudása harmóniában van.
CS. M.: Tőlem már az aggodalom is nagyon sok energiát vesz el. Régen röpködtem. Amikor a Nem félünk a farkastólelőadásban Csankó Zoli felemelt, és mikor táncoltunk… Magas sarkúban játszottam végig százötven előadást. Na, akkor úgy érzed, a csúcson vagy!
Úgy érezted?
CS. M.: Talán igen.
Békés folyamat átadni a helyet az új generációnak, hogy “semmi gond, én majd elálldogálok a pálya szélén!”? Ez őszintén így megy?
CS. M.: Nagyon rossz érzés. De ez a rend. A tehetséget ki kell szolgálni. És hát most mit féltékenykedjek egy ilyen kölyökkutyára, mint a Rozi?! Hát játsszon! Repüljön, az a dolga! Én pedig megcsinálom a magamét, amíg bírom.
K. A.: Mari, nem tudom, te hogy vagy vele, én sosem láttam rajtad, hogy zavarna az idősödés. Én sokszor unok öltözködni, vásárolni, sminkelni, és hiába mondja anyukám, hogy civilben is kellene már egy kis festék az arcomra. Engem nem az zavar, hogy múlik a szépségem, hanem az, hogy milyen a hajam. Mindig irigyeltem Margitai Ágit, aki csak megrázta a sörényét, beletúrt az ötágúval, és már kész volt a frizura. Szerintem nagy fegyvertény, amikor egy színésznő nem foglalkozik a korával.
Jó, de te még előtte vagy annak a kornak, amikor nehézséget okoz, hogy a rendező azt kéri, vetkőzz le a színpadon. A Vágyvillamosban végig alsóneműben rohangálsz, a Futótűzben teljesen lemeztelenedsz egy adott pillanatban.
CS. M.: Na de Adélnak lehet, még tíz évig. Ez alkat kérdése is.
K. A.: De azért azt tudjuk, hogy aki lent ül, annak van véleménye. Ezért fontos, hogy mindennek oka legyen, és hogy azt el is tudjuk fogadni. A meztelenség mozgás közben nagyon nagy kihívás a színész és a néző számára is.
Nem az a kérdés, hogy kívülálló szemében mennyire gusztusos valaki, hanem, hogy belülről hogyan éli meg, hogy a tíz évvel azelőtthöz képest bárhogyan is néz ki, akkor is ki kell állnia.
CS. M.: Nekem ezzel nincs bajom. Például a Futótűzben semmi smink nincs rajtam. Észreveszed a különbséget? Nem lényeges.
Számotokra van olyan határ, amelyről úgy gondoljátok, azt biztosan nem lépnétek át?
CS. M.: Ha valami nagyon fontos, megcsinálnám… Ruttkai, mikor már nagyon beteg volt, és megkérdezték tőle, hova lett az a gyönyörű haja, azt mondta: “odaadtam a színháznak, mint mindenemet”. Ezzel én is így vagyok, hogy mindenemet odaadnám. Egyébként a Katona Csirkefej-előadásában sokkal meztelenebbnek éreztem magam. Sokkal! Mert lelkileg vetkőztem le.
Sokkal több nő jár színházba, mint férfi. Számít ez az új bemutatók tervezésénél? Kellene több női darab?
K. A.: Nem tudom, van-e olyan, hogy női és férfidarab. Az életet együtt éljük, nem vagyunk meg egymás nélkül. Ami engem érint, az érinti a férjemet és a gyerekemet is. Például a Futótűz női darab? A bemutató után egy férfi ismerősöm írta sms-ben, hogy majdnem végigzokogta a második felvonást. Én inkább úgy gondolkodom, hogy olyan témákhoz nyúlok, amelyeket fontosnak tartok. A társadalmunk meglehetősen férfiközpontú, és a nőknek az élet minden területén nehezebb. Nagyon erőszakos a világunk, szétesnek a családok, a fiatalok sokkal védtelenebbek. Nemcsak az utcán vannak kitéve erőszaknak, hanem már az interneten is. Ezért nagyon kell a nők gondoskodó szeretete.