Egyszerre fantasztikus és dühítő, hogy a Marvel képtelen igazán melléfogni. 2014-ben A galaxis őrzői első részéről mindenki azt gondolta, hogy ez lesz a cég első buktája, hiszen jórészt ismeretlen figurákon alapult, és persze hogy is lehetne sikeres egy film, melynek főhősei között egy lövöldöző mosómedvét és egy ugyanazt a mondatot ismételgető fát találunk?! Hát így. Űrlord és társai meghódították a világot, és a Star Wars sokkal lazább és humorosabb változataként tettek szert pillanatokon belül népes rajongótáborra. A második részre azért maradt még kérdés: megismételhető-e a siker, és ha igen, akkor hová fejlődhetnek A galaxis őrzőinek kalandjai?
Családi ügy
Az, hogy a Star Wars könnyedebb oldala mintaként szolgált, eddig sem volt letagadható, a második rész pedig egyenesen a képünkbe tolja az összefüggéseket. Ahogy Luke Skywalker A Birodalom visszavágban, úgy Peter Quill (Chris Pratt – interjúnkat a színésszel itt olvashatod) is a második részben szembesül a faterjával, akiről Darth Vaderhez hasonlóan kiderül, hogy nagy kujon, és ugyan nem jár tetőtől talpig feketében, de amúgy egy élő bolygó (!), elég komoly tervekkel a tarsolyában. Mellesleg Kurt Russell játssza, akinél senki sem öregedett szebben Hollywood klasszikus kemény csávói közül, persze az örök listagyőztes Clint Eastwoodot leszámítva. A film ezt a családi kapcsolatot emeli be a középpontba, megfűszerezve némi világmegmentéssel, ha már a filmet A galaxis őrzőinek nevezték el annak idején. Nem állítom, hogy a sztori annyira eredeti lenne, hogy Hollywoodból ideérezném a forgatókönyvírók izzadságszagát, mert tény, hogy nem igazán erőltették meg magukat, de egy nyári látványfilmhez bőven rendben van, főképp azért, mert már az első részt sem a csavaros történetéért, hanem a pompás karakterekért és a köztük folyó szórakoztató csipkelődésért szerettük.
A baráti élcelődések filmje
Az új részben a szóbeli csetepatékat rendesen felpörgették, és abban mindenképp ügyesebb lett a folytatás, hogy jobban megtalálta az egyensúlyt a karakterek között. Ezúttal senki nem szorul háttérbe, és még a Zoe Saldana – interjúnkat a színésznővel itt olvashatod – alakította Gamorából is sikerül valami izgalmasat kihozni, pedig az ő karaktere az első részben sokkal érdektelenebb volt a többiekénél. Az már más kérdés, hogy ezek a szópárbajok gyakran megrekednek a 14 éves srácok szóváltásainak szellemi szintjén, ami ugyan néha nagyon üdítő (a Dave Bautista által játszott Draxnek szinte minden dumája arany), ám sokszor fantáziátlan és otrombán dedós. Amikor például Quillről kiderül, hogy titkon szerelmes Gamorába, az ezt követő beégés/piszkálódás egy kisiskolásokról szóló filmbe még elmenne, csakhogy itt felnőtt emberekről (Gamora persze nem ember…) van szó, akik valami rejtélyes okból elkezdtek kamaszokat játszani. A dolgon nem segít az olyan élő ember által nem használt szavak kimondása sem, mint az “esfej”, ami nyilván a barátibb korhatárkarika kedvéért kerülhetett a filmbe.
Ugyanaz, csak hosszabban
Míg a 2014-es első rész a kimutatható minták ellenére még igen eredeti film volt, a folytatással a Marvel és James Gunn rendező már nem akart nagyot kockáztatni. Az apróbb különbségeket leszámítva gyakorlatilag egy az egyben tartották magukat az előzményben lefektetett szabályokhoz. A karakterek nem változtak, maximum finomodtak, és sztoriszinten az egyetlen meglepőt azzal húzták, hogy nem a világuralomra törekvő Thanost állították középpontba, hanem meghagyták őt a következő Bosszúállók filmhez.
A történet laza esetlensége azon is látszik, hogy például az aranyra festett fejű Szuverének faja csak amolyan tessék-lássék módon van jelen, a végső csatában való szerepük például teljesen érthetetlen, és ha kihúznánk őket a cselekményből, nem maradna túl nagy hiányérzetünk. Az alkotók egyszerűen annyira hittek a figuráik és a köztük lévő kémia erejében, hogy minden más csak a köztük lévő interakciók kibontásának lett alárendelve, és a dühítő az egészben az, hogy igazuk volt. Ugyan fel tudnék sorolni legalább tucatnyi logikai problémát a forgatókönyvvel kapcsolatban, de amikor egy film ennyire karakterközpontú, és ennyire nem veszi magát komolyan, akkor ennek nem volna sok értelme. A vol. 2 sokszor kifejezetten érzelgős/szentimentális, és a szereplők gyakorlatilag az összes érzésüket pacekba a kamerába mondják a gyengébbek kedvéért, de amikor már épp kezdene kínossá válni a dolog, mindig jön egy olyan poén, akciójelenet vagy menő dal (az új rész soundtrackje ismét kötelező hallgatnivaló a kúl dalok rajongóinak), ami továbblendít minket.
Fárasztóból meghatóvá válik
Tényleg bámulatos, ahogy a rendező egyensúlyozni tud a menő retró (David Hasselhoff vendégszereplése a film egyik csúcspontja), a már-már giccses érzelmesség, a szájbarágás, a kattant karakterek, a cool akciószekvenciák, a sokszor dedós poénok és a már-már paródiába hajló momentumok között, de valahogy a jó és rossz dolgok váltakozását végig olyan egyensúlyban tartja, hogy A galaxis őrzői második részét lehetetlen utálni. Mindent full gázon nyomnak (Kicsi Groot cukiságával tisztában vannak az alkotók, és a képünkbe is tolják), amitől az élmény már-már szédítő lesz, de csak egyszer vetik el a sulykot. A végső, nagy akciójelenet Ego bolygóján sajnos egy hosszadalmas és körülményes tét nélküli trükkparádévá válik, amitől a végére már jojózták a szemeim. A film azonban még e hosszas fárasztás után is vissza tudta szerezni a szimpátiámat, a vége ugyanis annyira szépre és meghatóra sikeredett, amire talán még nem volt példa Marvel Studios-film esetében. Zsepiket tessék bekészíteni, komolyan beszélek! A végén pedig senki se rohanjon haza, mert 5, azaz öt (!) darab bónuszjelenetet kapunk a stáblista lepörgése alatt.
