“Életem legjobb döntése volt, hogy töröltem magam a közösségi oldalakról”

A 17 éves Corey Alexander 13 éves korában kapta első okostelefonját, azóta pedig saját számításai szerint napi három órát lógott a különböző közösségi oldalakon. A fiatalember azonban egy idő után megcsömörlött a szelfiktől, a lájkoktól és a kommentháborúktól, így hirtelen elhatározásból, egyik napról a másikra törölte magát. Tapasztalatait blogján tette közzé. Az alábbiakban fordításban közöljük a legérdekesebb részeket.

“Közösségi média: egy időpazarló, függőséget okozó drog, amelyen keresztül a legmélyebb narcisztikus gondolatainkat is kifejezhetjük. Legalábbis én így láttam, lehet, hogy a te helyzeted más.

Mint bármilyen hatékony eszközt, a közösségi médiát is lehet jóra és rosszra használni – az én esetemben a rossz volt túlsúlyban.

A közösségi média feléli a szabadidőt (Forrás: Tumblr)

A közösségi média egy valóságos szörny egy 17 éves számára. A korombeliek közül mindenki, mindennap órákon át snapchatel, instagramozik vagy facebookozik – és még ki tudja, mi mást. 

Ha nem vagy jelen, kívülálló vagy. Furcsának és hülyének tartanak. Egy vesztesnek. Küszködni fogsz, hogy meghívjanak a társasági eseményekre, és az emberek nem akarnak majd barátkozni veled. Szomorú, de így mennek mostanában a dolgok.

Emlékszel arra a gyerekre, akit utolsóként választottak be valamelyik csapatba tesiórán? Na, körülbelül így tekintenek ma azokra, akik nem használják a közösségi médiát.

Büszke vagyok rá, hogy ma már én is egyike vagyok ezeknek a gyerekeknek. Akit figyelmen kívül hagynak (és ennek örül), mert már nem vagyok »releváns«. […]

Az állandó okostelefonozás miatt az emberek nincsenek igazán jelen a társaság életében (Fotó: Tumblr)

Ma már nem posztolok rendszeresen Instagramra, és nem számolgatom, hogy percenként hány lájkot kapok. Nem is törlöm ki a fotóimat, amik nem érték el legalább a 150-et.
Visszatekintve iszonyúan haragszom magamra, amiért ennyi időt és energiát fektettem ebbe az egészbe. Tudjátok, hány könyvet elolvashattam volna ennyi idő alatt?!

Számoljunk csak: 13 voltam, amikor megkaptam a telefonomat, most 17 és fél vagyok. Naponta legalább 3 órát töltöttem közösségi médiával, tehát:

17,5–13= 4,5 x 365 = 1642 x 3 = 4927 órát pazaroltam el az életemből.

Nem is akarok belegondolni, hogy ennyi idő alatt mennyi mindent csinálhattam volna. De nem bosszankodom ezen, mert nincs értelme. Egy kínai közmondás szerint a legjobb időpont egy fa elültetésére húsz évvel ezelőtt volt. A második legjobb időpont pedig most van. Úgy érzem, ezzel tudok azonosulni, itt az ideje újrakezdeni. 

Persze nem mondom, hogy könnyű volt ezeket a fontos alkalmazásokat letörölni a telefonomról, de úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha egyik napról a másikra leállok. Három hónap telt el azóta és az alábbi hét dolgot vettem észre:

Rendszeresen újra átélem, hogy milyen volt gyereknek lenni – a túláradó kreativitás érzését és azt, hogy nem érdekel, mások mit gondolnak. Nem feltétlenül tudom pontosan körülírni ezt az érzést, csak azt tudom, hogy nagyon hiányzott. Amikor aktívan használtam a közösségi médiát, mindig azon paráztam, hogy vajon mit gondolnak majd rólam az emberek – elmondjam-e a véleményemet, vagy azt mondjam, amivel be tudok illeszkedni? Örülök, hogy megtaláltam a választ erre a kérdésre. Az életem most egy üres vászon, és én vagyok Picasso, aki épp egy remekművet készül festeni.

A fiatalember szerint a közösségi média uniformizálja és elbutítja az embereket (Forrás: Tumblr)

Rengeteg szabadidőm van újabban. Régen mindig azon küszködtem, hogy legyen elég időm mindenre, amit meg kell csinálnom. A telefonom mindig közbezavart, és »megette« a szabadidőmet. Késtem a munkából, és csomószor döntöttem úgy, hogy nincs időm elmenni edzeni. Most sokkal hatékonyabb vagyok, és mindent el tudok végezni időben (csak hogy megfelelő perspektívát is adjak: 16 évesen le tudtam érettségizni, ezért dolgozom most 17 évesen).

Együtt, mégis külön (Fotó: Tumblr)

Már nincs kisebbségi komplexusom másokkal szemben. Folyamatosan saját, »kulisszák mögötti« képeinket hasonlítgatjuk mások tökéletesre csiszolt posztjaihoz. Emlékszem, amikor régebben a Facebookot pörgettem, mindig olyan gondolataim voltak, hogy »bárcsak lehetne nekem is egy ilyenem«, »ó, hogy ő milyen szerencsés…« és így tovább, egy csomó nevetséges gondolatom volt. Ma már nem így tekintek a világra. Nincs egyetlen más ember sem a világon, aki szívesebben lennék, mint saját magam. Szeretem magam, és izgatott vagyok a jövőmet illetően.

Boldog és nagyon motivált vagyok, valamint soha nem voltam még ilyen jó formában. Korábban egyik sem volt rám igaz, amikor állandóan a közösségi oldalakat bújtam. Depressziós voltam, lusta, és ramaty volt a kondícióm is. Három hónappal később fogytam egy csomót, és naponta járok sportolni.

Közhelynek hangzik, de arra is rájöttem, hogy kik az »igazi barátaim«. Könnyű másokkal barátkozni, ha kényelmes, nem igaz? Amióta töröltem magam, a “barátaim” 80 százalékát elvesztettem. Ezek az emberek nem is válaszolnak az sms-eimre, mert már nem vagyok tényező. Örülök, hogy tőlük megszabadulhattam. Most már csak olyan barátokat szeretnék, akikről tudom, hogy előrébb tartanak nálam – akiktől tanulhatok, és akikre felnézhetek. A régi barátaim közül senki sem fért bele ebbe a kategóriába.

A telefon folyamatosan megszakítja az értelmes tevékenységeket (Forrás: Tumblr)

Elkezdtem értékelni az apró dolgokat is. Nem tudom, talán azért, mert így lassabb lett az életem ritmusa, de most van időm más nézőpontból is megfigyelni a dolgokat. Emellett sokkal jobban értékelem, amit más emberek tesznek értem. Valószínűleg nekem van a legjobb anyukám a világon, és korábban sosem értékeltem annyira, mint amennyire megérdemli. Tudjátok, milyen szerencsések vagyunk, hogy egy puha ágyban ébredünk fel minden reggel? Hogy tető van a fejünk felett, és iható víz folyik a csapból? Nagyon. Értékeljétek az apró dolgokat!

A valódi világgal is sokkal közelebbi a kapcsolatom. Kijelenthetem, hogy amíg közösségimédia-függőségben szenvedtem, teljesen el voltam rugaszkodva a való világtól. Nemcsak azért, mert rengeteg szabadidőmet töltöttem így, hanem amikor valódi társas élményekben volt részem, akkor sem voltam igazán jelen. Sokkal jobban érdekelt, hogy a Facebook-hírfolyamot pörgessem. Ironikus, de egyszer még azt is gondoltam, ha kitörölném a közösségimédia-oldalaimat, én is egy olyan fura, zárkózott emberré válnék, aki soha nem hagyja el a szobáját? Miközben éppen egy ilyen ember voltam.

És akkor még ott a Pinterest, a Coub, a Vine, az Ask.fm és még egy rakás más platform (Forrás: Tumblr)

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy töröltem magam a közösségi oldalakról. Közelebb kerültem a családomhoz, jobban teljesítek a tanulmányaimban, egészségesebben táplálkozom, többet sportolok, és egy csomó szabadidőm van, amikor olyan könyveket olvashatok, amilyeneket szeretnék. Csodálatos az életem.

Természetesen a mértékletesség itt is fontos, mint az élet más területein. De amikor az utolsó lélegzetedet veszed, miért leszel hálás? Az elküldött snapchatekért vagy a Facebook-posztokért? Vagy azokért az örömteli pillanatokért, amelyeket a családoddal és a barátaiddal tölthettél? Esetleg azokért az élményekért, amelyeket a világ nyújthat?

Tegyétek le a telefont!”