Elliott Erwittre a fényképészet Woody Allenjeként is szokás hivatkozni, és bár ezzel a kijelentéssel azért lehetne vitatkozni, pár dologban jogos a párhuzam. A fotográfus képei például legalább annyira híresek, mint a rendező filmjei – noha a munkáiról valószínűleg itthon kevesebbeknek ugrik be elsőre a neve. Erwitt maga mondta egyszer, hogy egy kép nem feltétlenül attól válik ikonikussá a történelem során, mert az jó, hanem attól, hogy valamilyen okból túl sokszor felhasználják az adott fotót. Ő már csak tudja, hiszen az egy négyzetméterre jutó ikonikus fotók aránya valószínűleg nála a legmagasabb. A Capa Központ szeptemberig megtekinthető kiállításán is Erwitt legnagyobb karriert befutott képeit láthatjuk több termen keresztül, és előre szólunk, hogy sok lesz az olyan legendás darab, amit már láttunk valahol valamikor szembe jönni a neten (mondjuk, egy “a 10 legviccesebb kutyás kép” típusú összeállításban, de erről majd később).
A képei népszerűségének oka pedig nagyjából ugyanott keresendő, ahol Woody Allen filmjeinek halhatatlansága is. Sorolhatnánk, hogy mi Erwitt munkásságának Annie Hallja, Manhattenje vagy Café Societyje, de inkább csak annyira erőltetjük ezt a hasonlatot, amennyire Allen és Elliott Erwitt emberközpontú témáiban és humorában meg lehet ezt fogalmazni. Mindketten híresek szellemességükről, amely többször cinizmussal társul. Erwitt humorérzéke viszont egy szélesebb, a még bájos, finomkodó iróniától a kegyetlen szarkazmusig terjedő skálán mozog.
Éppen ezért a mostani retrospektív tárlat azon ritka kiállítások egyike, amelyen igazán jól lehet szórakozni. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a Capa Központban kifüggesztett látványt teljes egészében jobban élveztük, mint Woody Allen legutóbbi próbálkozásait. A tárlat alapélménye a kellemes kedélyállapot – időnként van csak alkalmunk elkomorulni –, amely néha a látogatók hangos felnevetésében csúcsosodik ki.
Ez érthető, mivel Erwitt képeinek ereje a meglepetésben van, humora sokszor egy a kép szemlélője által nem várt kompozícióból fakad.
A július 26-án 89. születésnapját ünneplő fényképésznek hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy gyakran egymás mellett függetlenül létező dolgokat úgy láttasson, mintha közük lenne egymáshoz, és ezzel plusz-, szimbolikus és ironikus jelentést generáljon a nézők számára. Ennek a játéknak a titkát Erwitt többször, többféleképpen kísérelte már meg elárulni a vele készült interjúkban, de mindig csak addig jutott, hogy egyszerűen nyitott szemmel jár, és észreveszi maga körül ezeket a rímeléseket. A mester azt mondja, hogy nem előre kitalált, kigondolt képeket (picture), hanem snapshotokat készít, azaz olyan pillanatfelvételeket, amelyek lényegi eleme, hogy a folyton mozgásban lévő fotós véletlenül vesz észre valami frappáns, jelentést sugalló egybeesést. Kattint egyet, és már megy is tovább.
Milánó–New York–Magyarország
Erwitt munkásságának humánus, empatikus hozzáállása azonban legalább annyira fontos ismertetőjegye, mint ez a spontaneitás és a humor. A 1928-ban Elio Romani Erwitz néven, orosz szülőktől született művész igazi világlátott és kozmopolita személyiség, talán innen ered, hogy minden témánál jobban érdeklik maguk az emberek.
Bár az anyakönyvében születési helyként Párizs áll, Milánóban töltötte a gyerekkorát. Később családjával visszaköltözött Franciaországba, de onnan a II. világháború kirobbanásának fenyegető közelsége miatt emigrálniuk kellett az Egyesült Államokba. Egy ideig Hollywoodban, majd New Yorkban élt. Itt fedezte fel Robert Capa is Erwitt tehetségét; a magyar származású fényképész 1953-ban hívta meg a fiatal Elliottot a Magnum fotóügynökséghez. Ez gyakorlatilag a korabeli fényképészkarrier VIP-belépőjegye volt, a Magnum rengeteg lehetőséget tartogatott a feltörekvő fotós számára.
Erwitt reklámanyagokat és sajtófotókat készített többek között a Life és a Holiday magazinoknak (Capa ugyancsak dolgozott nekik), és karrierje során olyan híres emberekről készíthetett portrékat, mint John F. Kennedy, Che Guevara, Grace Kelly vagy Charles de Gaulle. Egyszer volt szerencséje Nixon és Hruscsov találkozását is megörökíteni Moszkvában. Arról a feszültséggel teli képről van szó, amelyen Nixon – akkor még csak alelnökként – fenyegető mozdulattal megböki a Szovjetunió első emberét. Később a kép készítője elárulta, hogy a hidegháborús felek a káposztaleves és a vörös hús kombinálhatóságán szólalkoztak össze.
Elliott Erwittet a megrendelései sok helyre eljuttatták a világban, Brazíliától kezdve, Írországon és Japánon át még a vasfüggöny keleti oldalán is járt. Elmondása szerint mindig legalább két géppel a kezében indult útnak, az egyiket a reklámanyagokra használta, a másikat (egy Leicát) pedig a saját projektjeire. Magyarországra 1964-ben jutott el, ahol nemcsak a nagyváros és a szocializmus monumentalista megnyilvánulásai érdekelték, de leutazott vidékre – pl. a Hortobágyra, Bajára – is. Többek között ekkor készítette azt a híres fotóját, amelyen egy falusi utcán népviseletben sétáló lányok és az árokparton libák láthatók. Sajnos itt meg kell jegyeznünk, hogy a mostani budapesti kiállítás legfájóbb pontja, hogy az itthon eddig soha nem látott (!) magyarországi Erwitt-fotók a restrospektív tárlattól teljesen külön vannak választva: a Mai Manó Házban kaptak helyet, és nem lehet a két kiállítást egy, közös belépővel meglátogatni.
Négylábú fotóalanyok
Erwitt sajátossága, hogy képei még akkor is az emberről szólnak, ha nem szerepel egy árva lélek sem a fotóin. Brazíliaváros épületmonstrumai között és Párizs üres utcáin még akkor is fontos szereplő az ember, ha annak csak a keze nyoma, a szándéka érhető tetten. Ugyanez mondható el a kutyás képeiről is. Valószínűleg nincs még egy fényképész, aki ennyire zseniálisan tudna ebeket fotózni. Az objektívjén keresztül a négylábúak teljes mértékben az ember teremtményeinek tűnnek, nem a természet alkotta, a saját jogon létező lényeknek. Ennek megfelelően Erwittnél a kutyák nem csupán díszlettartozékok, egy miliő hangulatfestő elemei, hanem sokszor nagyon mókás, de az emberrel teljesen egyenértékű fotóalanyok.
Nem vonva kétségbe, hogy a fotós több mint félévszázados tevékenysége során a maga több mint húsz fotóalbumával hatalmas életművet alkotott, az ebek és a humora miatt időnként az a vád érte Erwittet, hogy munkái súlytalanok, nem vehetők komolyan. Szerencsére azonban a pesti kiállítás nem enged minket hasonló következtetésre jutni. Hál’ istennek nemcsak az ikonikus, a neten már rongyossá kipörgetett munkáit láthatjuk a fotóművésznek, de akad néhány, az eddig említett témákhoz szorosan nem illeszthető képe is.
Erwitt néha teljesen félreteszi a humort, vannak képei, amelyekből egyszerűen csak a megértés vagy az intimitás árad. Utóbbira gyönyörű példa a félmeztelenül fekvő feleségét és közös gyereküket ábrázoló képe.
Attól sem vonakodik, hogy megrázó, ijesztő dolgokat láttasson velünk. A játékból a fejéhez pisztolyt fogó gyerek mellett ebbe a kategóriába tartozik a Kallódó emberek forgatásán készült csoportképsorozata is. Itt első ránézésre Marilyn Monroe-t látjuk, aki cowboyokat alakító színészekkel pózol, második ránézésre egy kiszolgáltatott nő abúzusa bontakozik ki előttünk. Ezektől a képektől teljes végül is a retrospektív tárlat: kellemes kedélyállapotunkból időnként kizökkent Erwitt egy-egy cinikus, a durva valóságot ábrázoló képe is.