Hadat üzen a műanyag palackoknak egy új magyar okoskütyü

Kezdjük azzal, hogy mindenképpen kihívás egy elsőre olyan nem túl izgalmasan hangzó témáról írni, mint a vízadagoló berendezések. Ezek a munkahelyek, irodák, orvosi rendelők és hivatalok sarokba szorult, visszafogottan zúgó, kötelező darabjai, kialakításuk minden kreativitást és különösebb ízlésességet mellőz. Minek is? Rendeltetésük ahhoz túlságosan prózai: csak arra jók, hogy tiszta vizet adjanak. Forrót vagy hideget, egyéni kívánságtól függően. De felcsillan az újságíró szeme, amikor olyat hall, hogy egy rendkívül energiahatékony, környezettudatos forradalmi újítással, egy magyar cég közösségileg megfinanszírozandó nemzetközi hírnévre tör, és a vízadagoló eszközükben wifi van, meg bluetooth! Aztán beszél a konyhai okosgép ötletgazdájával, aki két mondattal végképp lekenyerezi őt:

Az iPhone-os hasonlat megfogott minket, úgyhogy ebben a cikkben valóban egy vízadagolóról írunk, de mentségünkre szóljon, hogy ennek kapcsán viszont arról is szó esik majd, miért időszerű, sőt sürgős újragondolnunk: honnan is kerül a víz a poharunkba.

Viszlát, PET-palack!

Szabó Márton, a Q&C Watercoolers nevű cég alapítója és igazgatója, az Indiegogón hamarosan startoló, Nano fantázianevű vízadagolójukról beszélt a fenti teches hasonlattal élve. Cége egy 1989 óta sportszerek gyártásával foglalkozó, gödöllői családi vállalkozás profilváltáson átesett utódja, a sportról áttértek a vízkezelésre és a vízadagolók forgalmazására. Mostanra tízéves tapasztalattal rendelkeznek ezen a téren; ballonos és hálózatra kötött gépeik ott vannak az irodákban, éttermekben, sőt a gyárakban is.

Idén azonban Szabó Mártonék nagyot álmodtak: célul tűzték ki, hogy a Nanóval meghódítják az eddig gyakorlatilag szűz terepnek számító háztartásokat, és kiszorítják a palackos ásványvizeket a konyhákból. Nagy kérdés azonban, hogy a nagyjából százezer forintos eladási árral kalkulált gép mitől lesz majd annyira megnyerő, hogy ezentúl ne a százforintos ásványvizeket és ne is a klasszikus csapvizet igyuk? Tényleg szükségünk van rá, hogy egy ilyen kütyüvel bonyolítsuk az életünket?

Az mondjuk, eleve egy pluszpont, hogy a Q&C Nano szokatlanul jól néz ki, készítőinek sikerült egy elegáns berendezést összerakniuk. Ha egy kicsit hunyorítunk, akkor már majdnem olyan, mint a legmenőbb kapszulás kávéfőző, de az érintőképernyős, wifivel és bluetoothszal ellátott eszköz valóban hamarabb juttat az eszünkbe egy okostelefont, mint egy vízadagolót.

Másik jó pont, hogy a Nano tényleg alternatívája lehet az ásványvizeknek. Szabó Márton a következővel érvel: „Nem látom logikusnak azt, ha valaki PET-palackos vizet iszik. Az adagolóval időt, energiát spórolhatsz; nem termelsz vele hulladékot, ha van egy ilyened, akkor nem kell lemenni a boltba külön vízért, és valószínűleg hosszú távon sokkal olcsóbb beruházás is, mint ha literszámra vennéd az ásványvizet.” Hozzáteszi, hogy ha egy négytagú család – amely PET-palackos vizet iszik, és átlagosan naponta elfogyaszt négy litert – áttér a vízadagolóra, az már szerinte eleve megtérülést eredményez.

Felülről tényleg olyan, mint egy okostelefon
Fotó: Q&C Watercoolers

És tényleg nem nehéz belátni, hogy a világ azon részein, ahol az embereknek van választási lehetőségük, hogy miként jussanak hozzá az ivóvízhez, nem a legészszerűbb opció a palackozott víz. Nézzünk csak néhány lejsújtó adatot!

Szerte a világon percenként körülbelül egymillió műanyag palackot vásárolnak az emberek, a Guardian idén nyáron az Euromonitor International jelentése alapján azt írta, hogy 2016-ban 480 milliárd polietilén-tereftalátból (PET) készült palackot adtak el. Bár a PET-palack elvileg nagy mértékben újrahasznosítható, tavaly ennek a 480 milliárd darabnak csupán a felét gyűjtötték szelektíven, és az így begyűjtött műanyagnak mindössze a 7 százalékából lett újra PET-palack. A környezetkímélő körforgásból kimaradt flakonok pedig a szemétdombokra, idővel az óceánokba kerültek.

Ha nem következik be sürgősen egy radikális szemléletváltás, akkor három év múlva több mint félbillió PET-palackos ital juthat a háztartásokba és onnan aztán ki a természetbe. Képzeljük el, hogy ennek mekkora környezetkárosító hatása lesz, ha már most átlagosan évente minimum ötmillió tonna műanyaghulladék kerül az óceánokba, és még a 40-es években gyártott első műanyag flakonok sem bomlottak le teljesen!

Ez még nem az óceán, csak a Makelele folyó Kongóban
Fotó: AFP PHOTO / JOHN WESSELS

Ha az emberiség nem gyűjti következetesen szelektíven a műanyagot, akkor annak az óceánok élővilágára nézve súlyos következményei lesznek, sőt, vannak is már. Nemrég például kutatók nyilvánosságra hozták, hogy több millió négyzetkilométeren mikroszkopikus műanyagrészecskékből álló, összefüggő réteg lebeg a Csendes-óceánon, tönkre téve ezzel számtalan faj élőhelyét. Ugyanakkor mindezzel magunknak is sokat árthatunk. A belga Ghent Egyetem kutatói szerint azok az emberek, akik rendszeresen fogyasztanak tengeri ételeket, átlagosan 11 ezer nagyon apró, szabad szemmel nem látható műanyagdarabkát is elfogyasztanak évente. Tavaly az Egyesült Királysághoz tartozó vizekből kifogott halak – tőkehalak, makrélák, kagylók stb. – harmadának szervezetében találtak műanyag-molekulákat.

A magyar csapvízzel nincs gond, csak kár, hogy klórozott 

Szabó Márton egy másik érve a Nano mellett, hogy a 0,5 mikronos előszűrő-szénszűrő rendszerének köszönhetően a hálózatra rákötött gép mindenféle, a rossz szagokat és ízeket okozó üledéktől és klórtól mentes vizet adagol a poharunkba. Így tulajdonképpen a Nano csapvizet ad, csak klór nélkül. Azt mondja, hogy tapasztalatai szerint hiába megrendítők a számok, a környezetvédelemmel érvelni itthon nem annyira kifizetődő, nem hatja meg az embereket. Tény, hogy a magyarok évtizedek óta folyamatosan egyre több ásványvizet fogyasztanak, és ez a folyamat csak most látszik megtorpanni: a Magyar Ásványvíz, Gyümölcslé és Üdítőital Szövetség adatai alapján Magyarországon tavaly átlagosan 121 liter ásványvizet fogyasztottunk. Ez a szám 2015-ben még 126 liter/fő volt, ugyanakkor 2000-ben csupán 39 liter/fő.

Pedig itthon, az ország jelentős részén kifejezetten jó minőségűnek számít az ivóvíz, még Szabó Márton szerint is „majdhogynem bárhol Magyarországon gyakorlatilag ásványvíz folyik a földből”. Ezt támasztja alá egyébként a Fővárosi Vízművek oldalán található részletes ismertető is, miszerint a hazai ivóvízkészlet nagy részét (95 százalékát) felszín alatti vizekből nyerik, és épp ezért ezeknek a minősége lényegesen jobb, mint a szennyezésnek jobban kitett felszíni vizeké (tavak, folyók). A vízművek szerint nem kell tehát tartani attól, hogy gyógyszermaradványok vagy hormonok lennének a csapvizünkben, hiszen ezek nem jutnak le a földalatti vízkészletekig. Egyedül a főváros és környéke iszik kvázi a Dunából, ám itt meg parti szűrés történik, amelynek lényege, hogy a Duna vize először egy tízméteres természetes homok- és kavicsrétegen keresztül tisztul, amelynek a flórája is részt vesz a szűrésben, majd csak ezután szivattyúzzák ki és tisztítják meg ezt követően mesterségesen is a vizet – írják.

Leszámítva az egyéb, általában regionális vagy időszakos jellegű szennyeződéseket, a magyar csapvíz igenis finom, iható és ásványokban is gazdag. A klór jelenléte azonban még mindig sokak számára aggasztó lehet. Szabó szerint a trihalogénmetánok (THM) képződésével van a legnagyobb probléma. Klórgázzal azért kell megtisztítani a legjobb minőségű vizet is, mert amíg az eljut a csöveken keresztül a háztartásokba, szennyeződhet, és káros mikrobiológiai folyamatok indulhatnak el a vízben. A trihalogénmetánok melléktermékként keletkeznek a szerves anyag és a klór közötti reakció eredményeként, és bár kormányrendelet rögzíti az egészségügyi határértéküket, a félelem jogosnak mondható: bizonyos THM-vegyületek rákkeltők. Interjúalanyom azt mondja, hogy a Nano közel százszázalékos hatásfokkal képes kiszűrni a klórt, míg mondjuk egy vízszűrős kancsó a klórmolekuláknak csak a felével képes megbirkózni.

Matek a konyhában: mi az összefüggés a vízadagoló és az atomerőművek között?

A konyhai okoseszköz végtére is azoknak lehet igazán csábító, akik az adagolóval készítenék a teához a forró vizet, a nyári limonádéhoz meg a jéghideget. Itt jön a matekozás a képbe, mert egy új fűtési megoldás miatt állítólag a Nano nagyon energiahatékony: a hagyományos vízadagolókkal ellentétben csak abban a pillanatban melegíti fel a vizet, amikor mi egy gombnyomással jelezzük, hogy szükségünk van rá. „Arra az esetre, ha mondjuk innánk egy forró teát, a vízadagolók általában a nap 24 órájában forrón tartanak 2-3 liternyi vizet, ami nyilván energiapazarlás. Hogy érzékeltessük: ez egy normál vízadagolónál 20-30 ezer forintos áramszámlát jelent évente. A miénkkel már ezt a költséget eleve megspóroltad. Ha naponta egy liter forró vízre van szükséged, akkor egy évre ezt neked 3 ezer forintos nagyságrendben állítja elő a gépünk.” Az ötletgazda még egy jó kis, újságíró-etető hasonlattal is él: „Csináltunk egy kalkulációt, miszerint ha az összes vízadagolót jelenleg a világon ezzel a fűtéssel, amit mi használunk, látnánk el, akkor egy atomerőműnek a teljes blokkját le lehetne állítani, olyan horribilis energiavesztesége van ezeknek a gépeknek.”

Fotó: Q&C Watercoolers

A wifi és a bluetooth gombok sem dísznek vannak a gépen. A Nanóhoz hozzárendelt telefonos applikációval a berendezés megtanulhatja, hogy általában mikor van a felhasználójának szüksége hideg vízre, és mikor nincs, így arra sem pazarol energiát, hogy egész nap tartalékon tartson valamennyi hűtött vizet. De ha bármi gond van az eszközzel, elromlik, vagy vízköves lesz, akkor is mindent kalkulál a gép, és még mielőtt a felhasználó tudná, hogy a géppel egyáltalán probléma van, már jelzi is azt a szolgáltató szervize felé. Ez vonatkozik a szűrű állapotának rendszeres figyelésére is: „a smart rész egyik nagy előnye, hogy figyelmeztet minket, ha ideje kicserélni a szénszűrőt”.

A Q&C az Indiegogón induló kampányában százezer dolláros összeget céloz majd be; ennyi pénznek jó lenne összegyűlnie ahhoz, hogy az első Nano-sorozatot legyártsák. Szabó Márton hozzáteszi, hogy ha minden jól megy, akkor a Nanónak lesznek az iparban, éttermekben használatos nagy testvérei is. A hazai jó minőségű csapvíz, a nagy ásványvízfogyasztási kedv és a kicsi piac viszont együttesen azt eredményezik, hogy termékükkel elsősorban külföld felé kacsingatnak, a tengerentúli piacot akarják a magyarok a Nanóval meghódítani.