Novemberben mutattátok be a Grönholm-módszert, ez egy kamaradarab, a tiéd az egyetlen női szerep. Színészként könnyebb vagy nehezebb dolgod van amiatt, hogy csak férfiakkal játszol?
Más a próbán és az előadásban. Időnként jobban figyelnek rám amiatt, mert nő vagyok, időnként pont az ellenkezője történik. Szerencsére a csapatban mindenki véleménye tudott érvényesülni. Volt, hogy azt éreztem, fiúsítottak a társaságban, ez egy idő után elkerülhetetlen, ha csupa férfival próbálsz. De ezt nem is bántam.
Ahhoz képest, hogy kortárs drámákhoz nem sűrűn nyúlnak itthon, a Grönholm-módszer elég népszerű, az utóbbi tíz évben több előadást is csináltak belőle országszerte. Miért ezt vettétek elő ti is?
A rendező, Mózes András találta a darabot, mind elolvastuk, és közösen döntöttük úgy, hogy megcsinálnánk az előadást. Nagyon jó az alapanyag, olyan kérdéseket tudunk benne érinteni, amelyek egy generáció számára különösen fontosak. Igaz, hogy különböző korosztályoknak játszottuk, tizenévesektől nyugdíjasokig, de főleg a húsz és ötven év közötti réteg életében vannak jelen azok a problémák, amelyekről szól a darab.
Te egyébként láttál korábbi előadásokat a Grönholm-módszerből, vagy a filmváltozatot?
Nem, a darabot is annál az asztalnál ismertem meg, ahol most ülünk. De nem is szeretek ilyen típusú előtanulmányokat folytatni, a mi feldolgozásunk attól lesz a sajátunk, hogy elvonatkoztatunk a korábbi verzióktól. Egy kicsit tudtunk csak kihúzni a drámából, mert annyira egymásra épülnek a párbeszédek, de próbáltuk fogyaszthatóbbá tenni. A próbafolyamatunk pedig arról szólt, hogy azokat az állásinterjún felmerülő helyzeteket, amelyek a darabban előfordulnak, megpróbáltuk lefordítani a saját életünkre. Egy-két hétig csak arról beszélgettünk, nekünk mi jut eszünkbe ezekről a helyzetekről, mert iskola óta arra nevelnek mindenkit, hogy csinálja meg a leghajmeresztőbb feladatot is, amit kap.
Fotó: Vadnai Szabolcs
Egy különösen szívatós állásinterjú történetéről beszélünk. Neked mi volt a legnehezebb feladatod, amit szereplőválogatáson kaptál?
Egy reklámban el kellett képzelnem, hogy a csokirengeteg elindul, és utat vág magának a hegyoldalban. Közben nekem kellett vezényelnem a csoki útját, zene nélkül, egy szobában. Az is nehéz volt, mikor úgy kellett énekelnem, mint egy operaénekesnőnek, de opera nem volt, úgyhogy inkább arra hasonlított a helyzet, mikor a zuhany alatt énekelsz, és nagyon reméled, hogy senki nem hallja meg. Itt viszont a többi várakozó mindent hallott.
Abból a teremből csak megalázva lehetett távozni. De mondjuk ugatnom még nem kellett szereplőválogatáson, biztos van olyan is.
Ez egy független előadás akkor is, ha többnyire a Tháliában játsszátok, és a színészek közül rajtad kívül Bán Bálint, valamint a rendező, Mózes András is a Thália társulatának tagja. Mit tehettek meg egy ilyen előadásban, amit a színházatokban nem lehetne?
Mi, fiatalok szerettünk volna létrehozni valamit, ami a mi színházunk. Vállalni akartuk annak a felelősségét, hogy ha az előadás nem jó, akkor a mi időnket játszottuk el. De pozitív reakciókat kaptunk a kollégáinktól, ezért remélem, hogy megnyílnak bizonyos kapuk, és lehetőségünk lesz rá, hogy más előadásokat is csináljunk. A Thália alapvetően szórakoztató színház, de a kis színpadokon eltérő a repertoár, és színészként szükségünk is van rá, hogy többféle műfajban kipróbáljuk magunkat.
2016-ban szerződtél a Tháliába. Jól érzed itt magad?
Nagyon!
De szerintem egy színész a látszat ellenére jól érzi magát, ha szabadidejében is a színházban alszik egy padon, mikor érkezik hozzá egy újságíró.
Azért tanulunk, hogy sok feladatunk legyen, és velem most pont ez van. Idén három bemutatóból háromban dolgozom. Amíg nincs családom, nagyon klassz, hogy ki tudom használni az energiáimat.
Ősz elején lehetett olvasni a Parázs a szívnek című filmről, amiben te vagy az egyik főszereplő, és elvileg decemberben mutatják be. Most viszont nem találtam a bemutatók között, és egy hangot se lehet hallani róla. Mi van ezzel a filmmel?
December 7-én Pécsett lesz a vidéki bemutató, és januárban Budapesten. Én is csak az előzetesét láttam. Ez egy független film, a pécsi egyetem támogatta.
A főszereplőtársad Viktor Balázs, akit a Feketerigó című filmben láttam, és nem túlságosan ismert, pedig szerintem iszonyú tehetséges. Szerinted is?
Igen, ő ma a független színház itthon, meg még pár ember. Vele is azt éreztem, hogy meg lehet bízni benne, ahogy a grönholmos partnereimben is. Szeretek ilyen lelkesedésből születő produkciókban részt venni, tök jó buli. A független produkciók általában elhivatottságból születnek, senki nem azt nézi, mennyi pénzt kap a munkáért.
Ma reggel fodrásznál voltam, és mikor mondtam, hogy veled fogok találkozni, a fodrászom természetesen tudta, ki vagy, és azt mondta, „a Szabó Erika az a szép lány”. Aztán arra gondoltam, hogy 33 éves leszel, és lehet, hogy idegesít, amikor „a szép lányként” azonosítanak be téged az emberek.
Dehogyis! Ahogy öregszem, egyre kevésbé idegesít.
Vannak helyzetek, amikor a külsőm felértékelődik, de alapvetően sem a munkámban, sem a párkapcsolataimban nem az alapján születnek a döntések, hogyan nézek ki.
Úgyhogy ezzel nem is foglalkozom olyan sokat. A mostani feladataimat sem azért osztották rám, mert én vagyok a „szép lány”.
Fotó: Vadnai Szabolcs
Nincs olyan érzésed, hogy az imázs, ami megmaradt rólad az emberekben, nagyon különbözik attól, ahol színészként vagy emberileg most tartasz?
Ezzel tudatosan próbálok keveset foglalkozni, mert a teljesítményem rovására menne. Hajlamos vagyok azzal foglalkozni, mit gondolnak rólam mások, de azzal nyugtatom magam, hogy olyan sokat azért nem gondolnak rám az emberek. Remélem, mostanában tudok annyit mutatni a személyiségemből vagy az értékrendemből, ami felülírja a prekoncepciókat.
Pont abban az időszakban voltál sorozatszínész, amikor itthon szinte csak szappanoperák készültek, és nehezebb volt az átjárás tévé és színház között. Szoktad úgy érezni, hogy peched van, amiért nem most tévézel többet?
Nem. Hat évet forgattam napi szinten, ebből megtanultam azt, amit meg lehet. Egyáltalán nincs lámpalázam kamera előtt, ha azt mondják, forog a kamera, megnyugszom. Inkább az egyetemen izgultam, mikor emberek előtt, színpadon játszottunk. Volt olyan, hogy magamban azt mondtam, „forog, tessék!”, mielőtt besétáltam volna a színpadra. Bízom abban, hogy most is megtalálnak majd a forgatási feladatok, de csak 2015-ben végeztem el az egyetemet, és előtte öt évig nem mehettem sehova. Időnek kell eltelnie, amíg újra eljutunk odáig, hogy filmekbe hívjanak. A tévében egyre igényesebb sorozatok vannak, ha alkalmas leszek valamilyen szerepre, az meg fog találni. De forgatok azért most is, például a Csak színház és más semmiben.
Fotó: Vadnai Szabolcs
Benne vagy még a köztévén futó Holnap taliban is, ami megint csak egy könnyedebb sorozat. Azért ilyesmikhez hívnak, mert a mai napig rajtad van a Barátok köztös bélyeg?
Nem tudom, annak is örülök, hogy ide hívtak. Nem lenne jó megközelítés, ha azon gondolkodnék, hogy a Barátok közt miatt hívnak vagy nem hívnak valahova. Nem hiszem, hogy a rendezők fejében ott van, hogy én mennyi ideig játszottam abban. Lehet, hogy van olyan munka, amit a Barátok közt miatt kapok vagy nem kapok meg, de szerintem ez a kettő egyensúlyban van.
Szeretnélek megkérdezni arról is, mit gondolsz Marton László szexuális zaklatási ügyeiről. Ő volt az egyik osztályfőnököd az egyetemen.
Erről nagyon nehéz beszélni.
Marton László az osztályfőnököm és a mesterem volt, így is tekintek rá. Nagy szeretettel gondolok rá, amit tudok, annak jó részét tőle tanultam. Mint ember, ugyanazt gondolom a hatalommal való visszaélésről, mint más: hogy nem helyes.
Ennek a dolognak van egy érzelmi és egy értelmi oldala. Az érzelmi oldala, hogy Marton nagyon fontos nekem és az osztálytársaimnak is.
Tudtál bármit a zaklatási ügyeiről korábban?
Más viszonyban voltunk. Bejött, órát tartott nekünk, mindenféle zaklató felhang nélkül.
Beszéltetek erről a témáról az osztálytársaiddal?
Találkoztunk egymással. Ahogy Martonnal kapcsolatban érzünk, az más, mint amit általában ezekről a szexuális zaklatási ügyekről gondolunk. Ezért sem írtam erről a Facebookon, vagy nem beszéltem róla nyilvánosan, mert az ezzel az üggyel való elszámolást magánjellegű dolognak érzem. Bármit mondok, az támadásnak vehető, és sem én, sem az osztálytársaim nem akarunk ítélkezni senki fölött ebben az ügyben.
Nem értettél egyet azokkal az áldozatokkal, akik a nyilvánosság elé tárták ezeket az ügyeket?
Ez habitus kérdése. Én is fontosnak tartom, hogy legyen társadalmi párbeszéd erről a témáról.
Keveset beszélgettünk róla eddig, hol vannak a szakmai érintkezés határai. Beszéljünk róla, ha bajunk van!
A világért sem mondanám azt, hogy valaki rosszul teszi, ha a sérelméről beszél. Mindenkinek van kapcsolata a hatalommal való visszaéléssel. Mindenkinek van arról története, amikor kicsinek, nyomorultnak érezte magát. Olyan sok ilyen történet gyűlt össze a társadalomban, hogy most mintha bomba robbant volna. De nagyon nehéz erről a kérdésről érzelmek nélkül, higgadtan beszélni.
Fotó: Vadnai Szabolcs
Úgy kellene?
Fontos lenne. Most erős az emberek igénye, hogy meghúzzuk a határokat.
Szerinted jót tesz a szakmádnak, hogy elindult ez a párbeszéd, és ti, színházi emberek vagytok a középpontjában?
Fogalmam sincs, csak nézem, hogy mi történik. Remélem, jót tesz. Időnek kell eltelnie, hogy lássuk, ténylegesen történik-e valami.
Máshogy jössz be a színházba az ilyen ügyek után?
Sokat beszéltünk róla. Sokan sokféle kérdést feltettek maguknak arról, hogy jól közelednek, jól kommunikálnak-e. Én azt érzem, tiszták az emberi kapcsolataim. Elég kínosan ügyelek rá, hogy ne keveredjenek össze a munka- és magánéleti viszonyaim.
Azért nem akarsz határozott véleményt formálni erről nyilvánosan, mert nem akarod megbántani a kollégáidat?
Nem, hanem mert indulatokból nincsenek jó megoldások. Ez ugyanúgy igaz a párkapcsolatokra, mint a társadalmi kérdésekre. Ha megszállottságból vagy indulatból akarunk megoldani valamit, tönkretesszük egymást. Nincs értelme beleugrani a forró fazékba.
