2012 januárjában, miután letöltötte börtönbüntetését, a szabadulásakor teli volt a nevével a sajtó, ám az egykori Viszkis rabló azóta nem kereste a rivaldafényt. Csendesen, a háttérbe húzódva építette ki keramikus vállalkozását, és csak akkor lépett a reflektorfénybe, amikor 2015-ben kijött az első saját regénye, a Haramia. Mostanában azonban könnyen érezhetjük úgy, mintha a csapból is ő folyna. Újra kiadnak két regényt, amit róla, és az elképesztő történetéről írtak, mozikba került Antal Nimród nagyszabású filmje, A Viszkis, és a celebműsorok világába is belekóstolt a TV2 Ázsia Expressz című műsorával. Pedig valahogy nem tűnik reálisnak, hogy Magyarország leghíresebb exbűnözője celebbé akarjon válni.
Amikor kisebb kitérőkkel, a telefonos útmutatása alapján Esztergom mellett rátalálok a kissé eldugott helyen lévő műhelyére és otthonára, Ambrus Attila éppen a ház előtt söpröget két berni pásztorkutyája, Vazul és Argosz társaságában. A két kutyus még csak kilenchónapos, teljesen odáig vannak a gazdájukért, mindenhová szinte árnyékként követik ők – kivéve a házba, mert azért vannak szabályok –, de ez láthatóan egyáltalán nem zavarja Ambrust, még akkor sem, amikor a műhelyében a két berni pásztor a csóváló farkával ügyesen ledönti a polcon található kupákat.
Ambrus Attila és két berni pásztora a műhelyben. (Fotók: Révai Sára)
A béke szigete
Ambrus nagyjából egy éve költözött erre a csendes, természetközeli helyre a feleségével, akivel nemrég ünnepelték a második házassági évfordulójukat. Látogatásunk idején ő épp nincs otthon, de Attila örömmel mesél róla.
A feleségem ruhákat készít, mindenféle hagyományos viseletet. Békéscsabán, a kolbászfesztiválon ismerkedtünk meg, az ő élete is az, hogy járja a vásárokat. 90 százalékban együtt árulunk, egymás mellett áll a standunk.
Amikor a gyerektémára terelődik a szó, nem kertel: Ambrusék szeretnének gyereket, és ahogy mondani szokás, dolgoznak az ügyön. Bár még nem élnek régóta az új házukban, úgy érzi, a helyiek befogadták őket, bár ebben nagy szerepe van annak is, hogy az utcájukban rajtuk kívül csak négyen élnek. Pont köztük van a polgármester is, akinek Ambrus nemrég elsütött egy nem túl jól sikerült viccet. „Lent voltak a tónál a feleségével, én meg jöttem vissza kutyasétáltatásból. Mondom nekik, hogy amíg ők lent pecáznak, addig én kipucolom a pecót. Nyilván viccnek szántam, csak az volt a dolog előélete, hogy kétszer már tényleg kirabolták őket. Másnap már három rendőrautó mászkált a környéken.” (nevet)
„Ha jó a film, akkor lesz egy önigazolásom azokkal szemben, akik kárognak, hogy miért kell filmet készíteni egy bűnözőről.”
A bankokba be sem teszi a lábát, jobb a békesség alapon. Szabadulása óta összesen kétszer járt bankban, mindkétszer lefagyott a rendszer. Ma már mindent a felesége intéz, ő inkább messziről kerüli a pénzintézeteket. Néha azért viccesen integet a pénzszállító autóknak.
Aki nem akar celeb lenni
Miközben Ambrus körbevezet minket a portáján, szóba kerül az is, hogy mi ez az újonnan jött celebeskedés az életében. Gyorsan megnyugtat, ugyanis elmondja, hogy esze ágában sincs celebbé avanzsálni, egyszerűen csak arról van szó, hogy tudta: az Ázsia Expresszt nagyjából akkortájt fogja sugározni a TV2, amikor a róla szóló filmet is vetíteni kezdik a mozik, és jó, ha ilyenkor minél több helyen jelen van. És ezt még úgy is bevállalta, hogy a celebek nagy részét amúgy szánalmas bagázsnak tartja.
Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy az életében film készül róla. Annyi ember dolgozott ezért a filmért, annyi energiát és pénzt öltek bele, hogy az a legkevesebb, ha én beállok ide, és ha a macskának kell interjúkat adnom, akkor a macskának adok interjúkat. Nekem ez a film fontos. Nem anyagi értelemben, hanem másképp. Ha jó a film, akkor lesz egy önigazolásom azokkal szemben, akik kárognak, hogy miért kell filmet készíteni egy bűnözőről. Teller Edéről is lehetne filmet csinálni, de az ő élete nem volt olyan kalandos, még ha zseni volt is a faszi. Ha megkérdezel egy átlagembert, hogy mondjon öt jó filmet, abban olyan filmek lesznek, mint A keresztapa, a Szemtől szemben, esetleg A remény rabjai.
Ambrus Attila (Fotó: Révai Sára)
Ambrus már nem akar a médiában szerepelni, ezt a részt már letudta az életében. Ha lement a film és a könyvek körüli felhajtás, szeretne ismét a háttérbe húzódni, és csak akkor megszólalni, ha valami fontos történik az életében. Teljesen azért nem fog eltűnni, ugyanis az évek alatt megtanulta, hogy a bulvárújságírókkal jobb szóba állni, mert így legalább azt írják le, amit tényleg mondott, míg ha nem nyilatkozik, akkor hetet-havat összehordanak róla, és ez neki nagyon nem hiányzik.
Csak semmi hivalkodás!
Az ország legismertebb bankrablója ugyan festői helyen él, de minden más szempontból kerüli a hivalkodást. Az életében nincs fényűzés, csak ahhoz ragaszkodott, hogy egy olyan helyen lakhasson, ahol az ablakából rálát a hegyekre, és élvezheti a természet szabadságát. „Ha tehetném, akkor sem vennék magamnak egy látványosan jobb autót. Én ezen túl vagyok, már nem hivalkodom. Egy időben azt csináltam, hogy csak kétszáz lóerő feletti autókkal jártam. Aztán rájöttem, hogy ez baromság volt részemről, mert az összes rendőr mindig kiszúrt a Körúton. Később vettem egy középkategóriás Opelt, és a kutya sem állított meg.”
Attiláék otthona (Fotó: Révai Sára)
Már csak azért sem árt, ha visszafogottan él, mert úgy érzi, a rendőrség öt évvel a szabadulása után sem szállt le teljesen róla.
Amikor elkaptak, hetvenvalahány embert kitüntettek a rendőrségen, még a takarítónő is plecsnit kapott. Mostanáig sem tudták teljesen elengedni a dolgot, szerintem a mai napig lehallgatják a telefonom. Benne vagyok a rendszerben, csak már rájöttek arra, hogy nincs elásott lóvém, és nem abból élek, hogy bankokat rabolok, így nem kell azért annyira foglalkozni velem.
A börtönben nincs barátság
Miközben az egykori csehszlovák nyaralóból átalakított műhelyben beszélgetünk, kiszúrok egy jókora, fakeretes képet a plafonra függesztve. Ambrus felvilágosít, hogy a képet az egyik egyetemi sráctól (azokat a haverokat nevezi így, akiket a börtönben ismert meg – a szerző) kapta, aki az esküvőjére hozta ajándékba, de a lakásban nem talált neki helyet, így ide került. Amúgy ő az egyetlen barátja a börtönévekből.
„A börtönben nincs barátság. Opportunizmus van, de kőkeményen. Egy ilyen ingerszegény környezetben még inkább kiéleződnek az emberi viszonyok. Meg egyébként is: negyven év felett nincsen felvétel a haverságba. Ott csak érdekbarátságok vannak. A börtön, az egy szemétdomb, és ott olyan embert találni, akivel van közös nevező, szinte lehetetlen. Ha már barátkozás, azt inkább idekint” – vallja.
„A világ legnagyobb állatsága egy börtönből úgy elköszönni, hogy: viszontlátásra.”
Tizenhárom évet ült. Elvégzett egy rakás iskolát, és rengeteget dolgozott a kerámiaműhelyében minisztériumoknak, önkormányzatoknak, óvodáknak… Ha jött egy látogató delegáció a börtönbe, ő vagy valamelyik festő társa készített nekik ajándékot. Persze eleinte nehezen bírta. Reformokat akart, szembement a rendszerrel, de a sátoraljaújhelyi fegyház kemény hely, mindenkit betör. Még az ébresztő is mindig hajnali négykor van. „Akik meghallják, hogy Sátoraljaújhelyre viszik őket, azok általában befalcolnak (öngyilkosságot kísérelnek meg – a szerk.). Én annyiban voltam szerencsés, hogy egyrészt sportoltam, másrészt tizenévesen jó néhány éven át arról szólt az életem a javítóintézetben és a munkaszolgálaton, hogy szigorú szabályok szerint éltem, ezért valamennyire már hozzászoktam ehhez az évek során.”
A remény rabjai-sztori
„Nagyon sokat utaztam régen a világban a bankok támogatásával. Volt egy nagy világtérképem, és nagy nehezen megengedte a parancsnok, hogy feltegyem a cellám falára. Egyszer jött a nevelő, és elkezdte kopogtatni, hogy nincs-e mögötte kiásva a fal. (nevet) Ennyire nem lehetnek korlátolt gondolkodásúak. Egyébként is a folyosóra vezetett a fal, mi a faszt csinálnék én ott? Egyszer a Gyorskocsiban tényleg megpróbáltam kiásni a falat, de egy százéves épület falán szinte lehetetlen átrágni magad. Egy hétig locsoltam az ágy alatt a falat, hogy megpuhuljon, és sikerült ugyan mélyen beleásnom, de az még mindig csak a vakolat volt. Aztán jött a beton, esélyem nem volt, tiszta vér volt a kezem… Végül feladtam, és más irányba indultam el.”
Szabadulás
A börtönben évekig kerámiázott, és mivel az alapanyagok a sajátjai voltak, amikor szabadult, 24 doboznyi kerámiát hozott magával. „Ha látták volna az újságírók, hogy ennyi cuccal jövök ki, azt gondolták volna, hogy a fél börtönt elhordtam.” (nevet) A szabadulás éjszakája amúgy is emlékezetesre sikeredett. Az őrök direkt éjjel háromkor engedték ki, hogy ne legyenek ott az újságírók, de így is ott várták vagy negyvenen. „Ott botorkáltunk a leoltott lámpáknál, hogy ne lássák, hol jövünk ki. Volt ott egy biztonsági tiszt, akivel finoman szólva nem voltunk egymás kedvencei, én meg úgy köszöntem el tőle, hogy viszontlátásra. Fogtam a fejem, hogy lehetek ilyen hülye. A világ legnagyobb állatsága egy börtönből ezzel elköszönni.” (nevet)
37 ezer forinttal a zsebében kellett boldogulnia, és ha nem lettek volna a segítő barátai, nem tudta volna újraépíteni az életét. „Január végén szabadultam, nyáron elkezdtem piacozni, és akkorra már voltak gipszformáim, volt tartalék árukészletem.”
Business as usual
Ambrus Attilának a szabadulása óta van saját rajongói Facebook-oldala, és másfél-két éve a webshopja is beindult, de ezeket nem ő kezeli, egyszerűen nem jut rá ideje. Hétvégenként utazik, vásározik, hétköznap meg készíti a kerámiákat, kipostázza a rendeléseket, időnként pedig előadásokat tart ott, ahová hívják. „Nem szokták elhinni, de én tavaly 47 hétvégét átdolgoztam” – meséli. Ma már olyan sokan vásárolnak tőle, hogy egyedül nem is bírná: két társa segít neki a kerámiák gyártásában.
Rengeteg művészettörténeti könyvet olvas, mondhatni a kerámia nemcsak a munkája, hanem a hivatása is, de ennek is megvannak az árnyoldalai. „Olyan dolgokat kell készíteni, amit el tudsz adni. Nekem a fémes dolgok, a letisztult formák a kedvenceim, viszont ezekhez nagyon drága a máz, és a vevők inkább a domborműves kerámiákra vevők, ezért főképp azokat csinálom. Ha megtehetném, akkor főképp szállodáknak vagy középületeknek készítenék különféle belső díszítőelemeket, mozaikokat, mert ebben bőven van kihívás. Az, hogy csináljak 20-30 flaskát, az technikailag már nem kihívás, maximum a munka mennyisége miatt. Viszont meg kell csinálni, mert másképp nem működik a rendszer.”
Persze ő is tudja, hogy sokan csak azért vásárolnak tőle, hogy vegyenek egy kerámiát a híres Ambrus Attilától, de büszke arra, hogy ma már sok a visszajáró, régi vevője, aki már nem azért vásárol pont tőle, mert ő az a híres bankrabló, hanem azért, mert elégedett a munkájával.
„Ma már lényegesen nehezebb lenne a helyzet. Maximum egy-két nagyobb balhét lehetne megcsinálni.” (Fotó: Révai Sára)
Ma már nem lehetne utánacsinálni
Amikor arról kérdezem, szerinte futhat-e be még rabló akkora „karriert”, mint ami neki sikerült a kilencvenes években, a válasz határozottan nemleges.
Manapság minden be van kamerázva, mindenkinél ott figyel a mobiltelefon. Akkoriban vadkapitalizmus volt, olyan anomáliák voltak a biztonságtechnikában és a biztonsági őrök képzésében, ami mind az én kezemre játszott. A rendőrség reakcióideje is lényegesen gyengébb volt. Én csak kihasználtam a piaci réseket. Ma már lényegesen nehezebb lenne a helyzet. Maximum egy-két nagyobb balhét lehetne megcsinálni, de azt is csak akkor, ha van belső informátor a bankban. Mára kihalt a szakma, inkább csak benzinkutakat meg dohányboltokat rabolnak ki amatőrök aprópénzért.
A Viszkis és az alkohol
„Kellett egy picit tompítanom az agyam a balhék előtt, ezért mindig ittam előtte egy-két felest, de eleinte még nem volt pénzem whiskyre, ezért vodkáztam. A végén már megittam egy üveggel is, akkora volt a stressz. Az utolsó időszakomban már akkora volt a feszültség bennem, hogy nagyon sokat piáltam. Ha rutinból dolgozom, akkor előbb-utóbb rontok, nekem az volt a szerencsém, hogy a rendőrök csak nagyon későn észlelték a hibáimat. Még úgy is megúszhattam egy balhét, hogy vagy 28-29 percet voltam bent a bankban.”
A filmről
Antal Nimród egy vásárban talált rá. Bemutatkozott, elmondta, hogy filmrendező, és a filmjogok felől érdeklődött. Ambrus ugyan látta a Kontrollt, de alig emlékezett rá: a börtönben rengeteg filmet nézett, és ezek eléggé összemosódtak. Szerencsére a filmjogok pont felszabadultak, pedig előtte tizenkét éven át ült rajtuk Dobray György rendező.
Közel hetvenmillió forintot elköltött a semmire, és soha nem lett belőle film. Annyit köszönhetek Dobraynak, hogy a dunaújvárosi főiskola tandíját meg tudta oldani nekem barterben. Utólag már örülök is, hogy nem ő csinálta a filmet, mert valószínűleg ilyen panelszagú szar lett volna.
Nimróddal az elején sok vitájuk volt, aki Ambrus szerint egy elég impulzív ember. Végül inkább ő engedett, mert belátta, hogy kettejük közül csak Antalnak van filmrendezői tapasztalata, és ő meg, bár sok mindenhez ért, ehhez speciel nem. A kész filmet nagyon szereti, és csak egyetlen hiányérzete maradt: az erdélyi helyszíneket végül nem Erdélyben, hanem spórolásból Magyarországon vették fel, ami erdélyiként egy kicsit fájt a szívének. A kritikák nem igazán érdeklik, számára az egyetlen mérce a közönség szeretete. Csak az számít, hogy sokan megnézzék a filmet.
Bankrablás és szerelem
Bár a filmbéli Ambrusnak egyetlen szerelme van, tudni lehet, hogy a valóság nem éppen így nézett ki.
Akkoriban a nők jelentős része bankautomataként tekintett rám, és én is eszközként rájuk. Eszközök voltunk egymás számára. Nagyon kevés valódi kapcsolatom alakult ki, mert tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Vagy lelőnek, vagy sitt lesz belőle. Ha iparszerűen rabolsz bankokat, előbb-utóbb hibázni fogsz. Ha az ember a bűn útjára adja a fejét, az érzelmek nagyon ki tudják zökkenteni, és nem tudsz arra fókuszálni, amiből élsz. Az érzelmi kiszolgáltatottság megzavarja az embert. Egyszer hittem azt abban az időszakban, hogy szerelmes vagyok, de kiderült, hogy rosszul gondoltam. Pedig őt nem is csaltam meg, még úgy sem, hogy éreztem: csak ugródeszka vagyok számára. Sajnos utólag mindenféle faszságot mondott rólam, aminek egy része igaz volt, a másik fele meg olyan, amit a szájába adtak. A dzsuvából kiszedtem, elvittem a világ legszebb helyeire, és még én voltam a szemét, mert adtam neki egyszer egy pofont, mert egy mekiben egy bodybuilder csávóval ott kvaterkázott. Ez csak egy dolog, de még hülyének is nézett, mert azt kezdte el mondani, hogy a pasi meghívta őt színházba. Baszd meg, ennyire ostobának tartasz? Szégyellem, hogy pofon vágtam, de annyira kilátástalannak éreztem a helyzetet…
„Amíg ők lent pecáznak, addig én kipucolom a pecót.” (Fotó: Révai Sára)
Egy kisember, aki próbál tisztességesen élni
Ambrus lassan már hat éve él szabadon, és a jelek szerint becsületes módon keresi a kenyerét. A tetteiért megbűnhődött, és eszébe sincs olyat tenni, amivel azt kockáztatná, hogy a börtönben haljon meg. „Kisember vagyok, próbálok tisztességesen élni, nem lopok, nem csalok, befizetem az adókat, be vagyok jelentve, próbálok fennmaradni. Azt gondolom, hogy ez egy pozitív üzenet sok ember számára, hogy igenis fel lehet állni bármilyen mélységből. Nyilván ehhez az kell, hogy a barátok segítsenek. Ez persze bizalom kérdése. Nem egy olyan barátom volt, aki elmondta, hogy segít, de ha újra elkezdek balhézni, töröljem ki a telefonszámát a telefonomból.”
