A bosszúállás pszichológiájával egy könyvet is meg lehetne tölteni, így most csak arra hagyatkozom, ami a cikk szempontjából a leglényegesebb. Egyes pszichológiai tanulmányok szerint a nők sokkal kevésbé bosszúállók, mint a férfiak. Ennek a legfőbb oka a magasabb empátiájukban keresendő. Könnyebben látják be azt is, hogy a bosszúállás valószínűleg nem könnyítene a fájdalmukon, és állítólag erősebbek abban is, hogy megbocsássanak másoknak. Ez utóbbira a legegyszerűbb példa a megcsalás. Egyes felmérések szerint (hozzátéve, hogy léteznek felmérések tökéletesen ellentétes eredménnyel is) míg a férfiak számára emberfeletti kín túltenni magukat azon, ha a barátnőjük/feleségük megcsalta őket, és többnyire nem is sikerül nekik, addig sok nő valamivel könnyebben együtt tud élni ezzel a tudattal, és meg tudja bocsátani a félrelépést. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a nők ne tudnának bosszút állni, és hogy ne lennének köztük olyanok, akik megkeserítik azok életét, akik bántották őket.
Charles Bronson, a filmtörténet egyik legismertebb bosszúállója (Fotó: Tumblr)
Elvesztették a családjukat: jöhet a bosszú
A sors különös fintoraként március nyolcadikán egyszerre két bosszúfilmet mutattak be a magyar mozik. Az egyikben Bruce Willis feleségével végez néhány rabló, a lánya pedig kómába esik egy lövéstől, a másikban pedig Diane Kruger férjével és kisfiával végez egy terrorista bombája. Az első film a Bosszúvágy, a második pedig a Sötétben címet kapta, és már a két cím is kiválóan mutatja be, hogy bár valahol mindkét film ugyanarról szól, ennél különbözőbbek nem is lehetnének.
Diane Kruger filmjében a bürokrácia az igazi gonosz (Fotó: Getty Images)
Míg a Willis által alakított Paul Kersey családjának gyilkosait nem találják a rendőrök, addig Katja Sereci férjének és fiának felrobbantóit viszonylag hamar megtalálják, de ez nem jelent számára feloldozást. Míg a Bosszúvágy a rendőrség töketlenségét kritizálja, addig a Sötétben a bíróságok lassan őrlő malmait, az igazságszolgáltatás körülményességét és könnyű kijátszhatóságát állítja pellengérre. A férfi már abban sem hisz, hogy a rendőrök valaha elfogják a tetteseket, míg a nő kivárja, amíg rájuk találnak, sőt az egész hosszadalmas bírósági eljárás során azt várja, hogy majd az igazságszolgáltatás a nevéhez híven igazságot szolgáltat, és csak azután kezd önbíráskodásban gondolkodni, miután az egész rendszerben elvesztette a hitét.
Diane Kruger kontra Bruce Willis
A két filmet a színészi játék is erősen elválasztja egymástól. Míg Diane Kruger az alakításáért tavaly Cannes-ban elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, Bruce Willis a Bosszúvágy főszerepéért maximum egy Arany Málnában reménykedhet. Míg Diane Kruger Katjájának a lényegét adja a feldolgozhatatlan fájdalom és veszteség bemutatása, addig Bruce Willis ugyanazzal az arckifejezéssel játszik akkor is, amikor még a film elején együtt van a családjával, és akkor is, amikor már elveszítette őket.
A Sötétben és a Bosszúvágy egészen másképp áll az önbíráskodás kérdéséhez is. Míg Katja egyáltalán nem élvezi azt, hogy a saját kezével kell igazságot szolgáltatnia, és csak a tehetetlen kétségbeesés és a feldolgozhatatlan fájdalom tereli őt erre a reménytelen útra, addig a Bruce Willis alakította Kersey-nek láthatóan tetszik, hogy utcai gonosztevők agyát loccsantja ki egy pisztollyal. Amikor a pszichológusnál ül, aki elmondja neki, hogy sokkal jobban néz ki, mint legutóbb, és bármit is csinál, csak csinálja tovább, a színész arcára kiülő félmosoly mindent elárul. Íme, a cselekvő férfi, aki a kezébe vette az irányítást, és megtorolja azt, amit a családjával tettek. Ettől pedig láthatóan jól érzi magát.
Ugyanaz a film, 44 év különbséggel: Charles Bronson és Bruce Willis a Bosszúvágyban (Fotó: Tumblr)
Katja esetében ilyesmiről szó sincs: ő nem keres boldogságot a bosszúban. Tudja, hogy neki az már nem adatik meg. Inkább csak az értelem halovány jelét keresi az értelmetlenné vált életében. Egy pillanatnyi megnyugvást az állandó nyugtalanságban. Ezáltal a Sötétben nem emeli piedesztálra az önbíráskodást, szemben a Bosszúvággyal, ami menőnek próbálja bemutatni azt, ha saját magunk leszünk a bíró, az esküdtszék és a hóhér egy személyben.
A nők csak ritkán állhatnak bosszút
A filmekben általában nem a nők dolga a bosszúállás. Amikor elképesztő sérelem éri a nőket, jellemzően akkor is inkább férfiak segítségét kérik ahhoz, hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát. Ahogy az Clint Eastwood Oscar-díjas westernjében, a Nincs bocsánatban is történik: amikor a bordélyház egyik prostituáltját megkéselik, a „kolleginái” nem maguk állnak bosszút, hanem a spórolt pénzükből felbérelnek néhány bérgyilkost, hogy nyírják ki azokat, akik ezt a szörnyűséget tették.
Uma Thurmannek megadatott, hogy nőként bosszút állhasson a Kill Billben (Fotó: Tumblr)
Hollywoodot a férfiak uralták/uralják, akik azt gondolták, hogy a rendcsinálás csakis a férfiak dolga lehet. Nem csoda, hogy az önbíráskodók egyik legtipikusabb képviselői, a szuperhősök majdnem mindegyike férfi, legalábbis a mozivásznon. Ha mégis egy nő jut el odáig, hogy véres bosszút álljon, jellemzően a tette teljesen kétségbeesett, és a bosszú nem megnyugvást vagy valamiféle győzelmet hoz, hanem sokszor egyet jelent a bukásával. A Thelma & Louise nem véletlenül végződik úgy, ahogy: két nő bosszút áll az őket kínzó és kihasználó férfiakon, de innen már csak egy menekvés marad: a halál.
Rape & Revenge
Viszonylag kevés tehát a női bosszúfilm, és főképp kevés köztük a mainstream, hollywoodi mozi. Az olyan nagy sikerű, nagy költségvetésű filmek helyett, mint a Kill Bill, A tetovált lány, a Mi történt Baby Jane-nel? vagy a Carrie, jellemzően a kisebb, független filmekben és a külföldi, Amerikán kívül készült munkákban kell keresni az emlékezetesebb női darabokat. Amikor Hollywood engedi, hogy egy nő álljon bosszút a sérelmeiért a férfiak helyett, abban sincs köszönet. A bosszúfilmek egyik alfaját adó rape & revenge- (nemi erőszak & bosszú)-mozikban az igazságosztók többnyire férfiak, általában a megerőszakolt nő apja vagy férje jön szóba, de időnként az is előfordul, hogy maga a megerőszakolt veszi a kezébe az igazságszolgáltatást. Az ilyen mozik alkotói szeretik a filmjeiket feminista alkotásokként reklámozni, csakhogy van ezzel egy kis gond.
A rendezők előszeretettel ábrázolják úgy a főszereplőt, hogy a nemi erőszak hatására erősebb és jobb emberré válik, vagyis igazából nem azt mondják, hogy az erőszak torzította a lelkét és tönkretette az életét, hanem ellenkezőleg: a hatására a kezébe vette a sorsát, és képes volt kiállni magáért. A bosszú angyala című, Francesca Eastwood főszereplésével készült filmben például egy művészet szakos egyetemi hallgatót ér támadás, aki ezután önbíráskodva erőszakoskodó férfiakra kezd vadászni a campuson. A film ábrázolása szerint a főhős tudatosabb, józanabb lesz a történtek után, a hab a tortán pedig az, hogy még jobb művész is: a történtek előtt a tanára a festményeit kutyába sem vette, de amikor a traumáit festi ki magából, hirtelen meglátja benne a tehetséget. Vagyis: a nemi erőszak tette őt jobb művésszé…?! Biztos, hogy ezt akarja üzenni nekünk Hollywood?
