nlc.hu
Szabadidő
A nők kevésbé bosszúállók az empátiájuk miatt – őket kivéve

A nők kevésbé bosszúállók az empátiájuk miatt – őket kivéve

Megölték a családtagjait, lelőtték a kutyáját, ő pedig jön, hogy kíméletlenül bosszút álljon. Eme sablonos reklámszöveg hallatán mindenkinek egy kigyúrt, elszánt arcú, puskás fazon (vagy legalább Bruce Willis) ugrik be, nem pedig egy törékeny (vagy legalábbis annak látszó) nő. Pedig a nők is tudnak bosszút állni, méghozzá nem is akárhogyan.

A bosszúállás pszichológiájával egy könyvet is meg lehetne tölteni, így most csak arra hagyatkozom, ami a cikk szempontjából a leglényegesebb. Egyes pszichológiai tanulmányok szerint a nők sokkal kevésbé bosszúállók, mint a férfiak. Ennek a legfőbb oka a magasabb empátiájukban keresendő. Könnyebben látják be azt is, hogy a bosszúállás valószínűleg nem könnyítene a fájdalmukon, és állítólag erősebbek abban is, hogy megbocsássanak másoknak. Ez utóbbira a legegyszerűbb példa a megcsalás. Egyes felmérések szerint (hozzátéve, hogy léteznek felmérések tökéletesen ellentétes eredménnyel is) míg a férfiak számára emberfeletti kín túltenni magukat azon, ha a barátnőjük/feleségük megcsalta őket, és többnyire nem is sikerül nekik, addig sok nő valamivel könnyebben együtt tud élni ezzel a tudattal, és meg tudja bocsátani a félrelépést. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a nők ne tudnának bosszút állni, és hogy ne lennének köztük olyanok, akik megkeserítik azok életét, akik bántották őket.

Charles Bronson, a filmtörténet egyik legismertebb bosszúállója (Fotó: Tumblr)

Elvesztették a családjukat: jöhet a bosszú

A sors különös fintoraként március nyolcadikán egyszerre két bosszúfilmet mutattak be a magyar mozik. Az egyikben Bruce Willis feleségével végez néhány rabló, a lánya pedig kómába esik egy lövéstől, a másikban pedig Diane Kruger férjével és kisfiával végez egy terrorista bombája. Az első film a Bosszúvágy, a második pedig a Sötétben címet kapta, és már a két cím is kiválóan mutatja be, hogy bár valahol mindkét film ugyanarról szól, ennél különbözőbbek nem is lehetnének.

Diane Kruger filmjében a bürokrácia az igazi gonosz (Fotó: Getty Images)

Míg a Willis által alakított Paul Kersey családjának gyilkosait nem találják a rendőrök, addig Katja Sereci férjének és fiának felrobbantóit viszonylag hamar megtalálják, de ez nem jelent számára feloldozást. Míg a Bosszúvágy a rendőrség töketlenségét kritizálja, addig a Sötétben a bíróságok lassan őrlő malmait, az igazságszolgáltatás körülményességét és könnyű kijátszhatóságát állítja pellengérre. A férfi már abban sem hisz, hogy a rendőrök valaha elfogják a tetteseket, míg a nő kivárja, amíg rájuk találnak, sőt az egész hosszadalmas bírósági eljárás során azt várja, hogy majd az igazságszolgáltatás a nevéhez híven igazságot szolgáltat, és csak azután kezd önbíráskodásban gondolkodni, miután az egész rendszerben elvesztette a hitét.

Diane Kruger kontra Bruce Willis

A két filmet a színészi játék is erősen elválasztja egymástól. Míg Diane Kruger az alakításáért tavaly Cannes-ban elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, Bruce Willis a Bosszúvágy főszerepéért maximum egy Arany Málnában reménykedhet. Míg Diane Kruger Katjájának a lényegét adja a feldolgozhatatlan fájdalom és veszteség bemutatása, addig Bruce Willis ugyanazzal az arckifejezéssel játszik akkor is, amikor még a film elején együtt van a családjával, és akkor is, amikor már elveszítette őket.

A Sötétben és a Bosszúvágy egészen másképp áll az önbíráskodás kérdéséhez is. Míg Katja egyáltalán nem élvezi azt, hogy a saját kezével kell igazságot szolgáltatnia, és csak a tehetetlen kétségbeesés és a feldolgozhatatlan fájdalom tereli őt erre a reménytelen útra, addig a Bruce Willis alakította Kersey-nek láthatóan tetszik, hogy utcai gonosztevők agyát loccsantja ki egy pisztollyal. Amikor a pszichológusnál ül, aki elmondja neki, hogy sokkal jobban néz ki, mint legutóbb, és bármit is csinál, csak csinálja tovább, a színész arcára kiülő félmosoly mindent elárul. Íme, a cselekvő férfi, aki a kezébe vette az irányítást, és megtorolja azt, amit a családjával tettek. Ettől pedig láthatóan jól érzi magát.

Ugyanaz a film, 44 év különbséggel: Charles Bronson és Bruce Willis a Bosszúvágyban (Fotó: Tumblr)

Katja esetében ilyesmiről szó sincs: ő nem keres boldogságot a bosszúban. Tudja, hogy neki az már nem adatik meg. Inkább csak az értelem halovány jelét keresi az értelmetlenné vált életében. Egy pillanatnyi megnyugvást az állandó nyugtalanságban. Ezáltal a Sötétben nem emeli piedesztálra az önbíráskodást, szemben a Bosszúvággyal, ami menőnek próbálja bemutatni azt, ha saját magunk leszünk a bíró, az esküdtszék és a hóhér egy személyben.

A nők csak ritkán állhatnak bosszút

A filmekben általában nem a nők dolga a bosszúállás. Amikor elképesztő sérelem éri a nőket, jellemzően akkor is inkább férfiak segítségét kérik ahhoz, hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát. Ahogy az Clint Eastwood Oscar-díjas westernjében, a Nincs bocsánatban is történik: amikor a bordélyház egyik prostituáltját megkéselik, a „kolleginái” nem maguk állnak bosszút, hanem a spórolt pénzükből felbérelnek néhány bérgyilkost, hogy nyírják ki azokat, akik ezt a szörnyűséget tették.

Uma Thurmannek megadatott, hogy nőként bosszút állhasson a Kill Billben (Fotó: Tumblr)

Hollywoodot a férfiak uralták/uralják, akik azt gondolták, hogy a rendcsinálás csakis a férfiak dolga lehet. Nem csoda, hogy az önbíráskodók egyik legtipikusabb képviselői, a szuperhősök majdnem mindegyike férfi, legalábbis a mozivásznon. Ha mégis egy nő jut el odáig, hogy véres bosszút álljon, jellemzően a tette teljesen kétségbeesett, és a bosszú nem megnyugvást vagy valamiféle győzelmet hoz, hanem sokszor egyet jelent a bukásával. A Thelma & Louise nem véletlenül végződik úgy, ahogy: két nő bosszút áll az őket kínzó és kihasználó férfiakon, de innen már csak egy menekvés marad: a halál.

Rape & Revenge

Viszonylag kevés tehát a női bosszúfilm, és főképp kevés köztük a mainstream, hollywoodi mozi. Az olyan nagy sikerű, nagy költségvetésű filmek helyett, mint a Kill Bill, A tetovált lány, a Mi történt Baby Jane-nel? vagy a Carrie, jellemzően a kisebb, független filmekben és a külföldi, Amerikán kívül készült munkákban kell keresni az emlékezetesebb női darabokat. Amikor Hollywood engedi, hogy egy nő álljon bosszút a sérelmeiért a férfiak helyett, abban sincs köszönet. A bosszúfilmek egyik alfaját adó rape & revenge- (nemi erőszak & bosszú)-mozikban az igazságosztók többnyire férfiak, általában a megerőszakolt nő apja vagy férje jön szóba, de időnként az is előfordul, hogy maga a megerőszakolt veszi a kezébe az igazságszolgáltatást. Az ilyen mozik alkotói szeretik a filmjeiket feminista alkotásokként reklámozni, csakhogy van ezzel egy kis gond.

A rendezők előszeretettel ábrázolják úgy a főszereplőt, hogy a nemi erőszak hatására erősebb és jobb emberré válik, vagyis igazából nem azt mondják, hogy az erőszak torzította a lelkét és tönkretette az életét, hanem ellenkezőleg: a hatására a kezébe vette a sorsát, és képes volt kiállni magáért. A bosszú angyala című, Francesca Eastwood főszereplésével készült filmben például egy művészet szakos egyetemi hallgatót ér támadás, aki ezután önbíráskodva erőszakoskodó férfiakra kezd vadászni a campuson. A film ábrázolása szerint a főhős tudatosabb, józanabb lesz a történtek után, a hab a tortán pedig az, hogy még jobb művész is: a történtek előtt a tanára a festményeit kutyába sem vette, de amikor a traumáit festi ki magából, hirtelen meglátja benne a tehetséget. Vagyis: a nemi erőszak tette őt jobb művésszé…?! Biztos, hogy ezt akarja üzenni nekünk Hollywood?

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top