A Lajkó – cigány az űrben úgy kezdődik, mint egy Kusturica-komédia. Vidám, tanyasi élet, ízeseket káromkodó apuka, nagy dumájú mama, napsütés, móka. Lajkó, a kissrác már gyerekként megőrül az űrhajózásért, és saját rakétát tervez. Ehhez nem kell neki más, csak némi trágya a gyújtóanyaghoz, ráadásul rakéta híján a pottyantós budit kell használni tökéletes űrkapszulának.
A főszerepet Kerekes Tamás alakítja, meggyőző faarccal (Fotó: YouTube)
Pechjére a rakétákkal aládúcolt retyón épp rágyújt az anyukája, és a mama a budival együtt felszáll az égbe, hogy onnan már sose térjen vissza. A vidám kis Lajkó a lelkifurdalás hatására visszafogott, csendes és komoly férfivá válik, akinek egyetlen álma van: a néphadsereg és a szovjetek segítségével fellövetni magát a világűrbe, hogy ott aztán bocsánatot kérhessen az édesanyjától. Persze falusi cigányként erre az esélye erősen közelít a nullához, de őt ez cseppet sem keseríti el. Az ötvenes évek Magyarországán járunk, a szovjet katonák épp csak bevonultak, hogy leverjék a magyarok forradalmát.
A tanú és ami mögötte van
Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy ráleljünk, mire is emlékeztet minket Lengyel Balázs filmje. Az 1969-es, a maga idejében betiltása által is hírnevet szerző A tanú máig óriási közönségkedvencnek számít, ráadásul nem csak azok körében, akik még saját bőrükön tapasztalták a szocializmus diszkrét báját. A Kállai Ferenc által alakított Pelikán József vérbeli kisember, aki afféle bizarr mesehősként botorkál a kommunista elit hatalmas elvtársai között, gyakran csak sodródva az eseményekkel, faarccal tudomásul véve a vele történteket. A Rákosi-korszakot kifigurázó alkotás pont a meseszerű mivolta miatt tud máig népszerű lenni, és ezért szeretik sokan olyanok is, akik már a szocializmus után születtek, vagy még olyan kicsi gyerekek voltak a nyolcvanas években, hogy nem maradt sok személyes emlékük az elvtársak által uralt országról, mint például e sorok szerzője. Ilyen értelemben A tanú időtlen alkotás, és kétségtelen, hogy ez az elemeltséggel együtt járó időtlenség járhatott a Lajkó két forgatókönyvírója, Lovas Balázs és Lengyel Balázs szeme előtt is, amikor kitalálták ezt a kellemesen kattant sztorit. Lajkó maga is inkább mesehős, mint hús-vér ember, és inkább tűnik az elnyomott cigányság szimbólumának, mint hús-vér, létező karakternek, de ez egyáltalán nem baj. Pelikán Józsefhez hasonlóan ő is inkább csak sodródik az eseményekkel és a történelem viharaival, rezignáltan figyelve, hogy mi történik vele és körülötte.
Keresztes Tamás: Faarc, nagy szívvel
A Lajkó – cigány az űrben történetének nagy része Bajkonurban, a szovjet űrhajósok paradicsomában játszódik, és a kitalált szereplők mellett olyan valós alakokat láthatunk viszont benne, mint Jurij Gagarin, Leonyid Brezsnyev vagy Josef Mengele. A forgatókönyvírók érdeme, hogy Forrest Gump módra a képzeletbeli figurák és helyzetek teljes természetességgel olvadnak össze a történelmi tényekkel és személyekkel, és amikor a film működik, akkor ezt leginkább ennek a jól sikerült keveredésnek köszönheti. Érződik, hogy alaposan átgondolt forgatókönyvből dolgoztak, és jó előre lefektették, hogy a skandináv humor egyik nagyágyúja, Aki Kaurismäki szolgál majd inspirációul a film humorához.
Gyabronka József a film igazi szíve (Fotó: YouTube)
A filmekben méltatlanul elhanyagolt Keresztes Tamás ugyan faarccal játssza végig a filmet, de még így is egy komplett karakterívet ír le a másfél órás játékidő alatt, és pont annyit mutat, amennyi ahhoz szükséges, hogy megszeressük a karakterét. A film szíve azonban nem ő, hanem a mentorát, Jenő bácsit alakító Gyabronka József, akinek a játékában egyszerre van ott az idealista kommunisták szervilizmusa és optimizmusa, valamint a mélyen, a lelke mélyén ott rejlő dráma és titok, amiről most e hasábokon nem fogom lerántani a leplet. Gyabronka ugyan nem a film főszereplője, mégis leginkább általa érezzük meg, miről szól Lengyel filmje: arról, hogy ha kisember vagy, a rendszer úgyis csak kihasznál, és átlép rajtad, még akkor is, ha megpróbálod hűen szolgálni.
Lajkó, a fogatlan oroszlán
A Lajkó – cigány az űrben sok jó poént tartogat nekünk – csak annyit mondok, hogy a koporsós verseny vége, illetve a beszélgetés a börtönigazgatóval jelentik a film csúcspontjait viccek szempontjából – , mégsem nevezném fergeteges vígjátéknak. Az alkotók elég szűkmarkúan adagolják nekünk a poénokat, és bár a film csak másfél órás, néha mégis lassabbnak éreztem a kelleténél. Nem mintha teli lenne felesleges jelenetekkel: inkább a jeleneteken belül nem éreztem elég pörgősnek, szóval némi finomhangolással a vágásnál és néhány pluszvicc beiktatásával sokkal meggyőzőbb lehetett volna a végeredmény.
A látványért felelős csapat parádés munkát végzett (Fotó: YouTube)
Ami viszont ennél is fontosabb: a szatírák egyik fontos tulajdonsága, hogy valamit mondanak nekünk arról a világról, amelyben élünk, és ezzel olykor akár kockázatot is vállalnak. Csak hogy ismét A tanúhoz hasonlítsam a filmet: Bacsó Péterék mindent egy lapra feltéve mutattak be egy elnyomó rendszernek, miközben maguk is a rendszer kiszolgáltatottjaiként éltek. Ehhez képest Lengyel Balázs és Lovas Balázs forgatókönyve egy rég bedőlt – bár szellemében bizonyos szempontból tovább élő – társadalmat állít pellengérre, pontosan ugyanazt, amit anno Bacsó is, csakhogy ők mindenféle kockázat és a jelenre történő utalások nélkül. Pedig a mai Magyarország gyakorlatilag tálcán kínálja magát az alkotóknak a maga problémáival és uralkodó elitjével, de a filmeseknek láthatólag nem volt kedvük/merszük egy rég bedőlt rendszer piszkálgatásán túl bármi mást is üzenni nekünk. Márpedig így hiába aranyos film a Lajkó – cigány az űrben, hiába lehet időnként jókat nevetgélni rajta, valahogy azt érezzük, hogy az elemi emberségen túl – kétségtelen erény, hogy a film nagyon emberi, igazi humanista mozi – nem ad nekünk semmi olyat, amivel igazán emlékezetessé válhatott volna. Pedig a lehetőség benne volt a történetben.
