A színésznő épp a baleset előtt ünnepelte a tizenkilencedik szülinapját, ráadásul a tragédia pont az utolsó forgatási napján történt, egy testileg és lelkileg is nagyon megerőltető jelenet felvételekor. Aki ismeri Pascal Laugier rendező (Mártírok) munkásságát, az tudhatja, hogy az ő horrorjaiban az emberkínzásnak komoly jelentősége van, és úgy fest, hogy ez nemcsak a vásznon, hanem már a forgatáson is érződik. Az ominózus jelenetben Taylor Hickson színésznőnek neki kellett mennie egy üvegajtónak, de Laugier nem találta elég erőteljesen az ütközését, és arra biztatta, hogy egyre erősebben menjen neki az üvegnek. Miután Hickson a rendezőnél és a producernél is rákérdezett arra, hogy mindez biztonságos-e, és azt a választ kapta, hogy igen, megcsinálta a feladatát, melynek eredményeként egy hatalmas vágás keletkezett az arca bal részén, amit csak hetven öltéssel lehetett helyrehozni.
Az azóta eltelt hónapokban a színésznő már részt vett lézeres műtéten, és szilikonos módszerrel is próbálták a sebét eltüntetni, mindezt sikertelenül. Hickson úgy hiszi, hogy mivel amúgy is az utolsó forgatási napján vették fel a szcénát, a produkció nem tett meg mindent a biztonságáért: nem ellenőrizték megfelelően az üvegajtó strapabírását, továbbá azt a lehetőséget sem kapta meg, hogy kaszkadőr helyettesítse őt az ütközéskor. A színésznő ezért bíróságra vitte az ügyet, mondván, az eset óta nemcsak súlyos önbizalomhiánnyal küzd, hanem a sérülés komoly hatással lehet a színészi karrierjére is: jó eséllyel sok szerepről lecsúszik majd a sebhelynek köszönhetően, és ezért is szeretné kárpótoltatni magát. Bár az eset a maga módján egyedi, az már egyáltalán nem példa nélküli, hogy egy rendező a forgatáson alaposan kicsinálja a színésznőjét. Az igazán veszélyes terepnek a horrorfilmek mondhatók.
Nem nőnek való vidék. Taylor Hickson a film forgatása után és előtte. (Fotók: getty images)
Így kínoztok ti
Igen, a színésznők megkínzása a horror műfajra igencsak jellemző, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne mindezt biztonságosan és főképp emberségesen végigcsinálni. Jane Levyt, a 2013-as Gonosz halott remake főszereplőjét például a forgatáson élve eltemették, úsznia kellett egy mocsárban, képen kellett hánynia egy kollégáját, le kellett gurulnia egy dombról, és napokig véresőben ázva kellett forgatnia az éjszakai hidegben, mégsem panaszkodott arra, hogy mit csináltak vele, lévén pontosan az és úgy történt, ahogy Fede Alvarez rendezővel megbeszélték, ráadásul közben végig nagyon figyeltek a színésznő biztonságára. Az, hogy alkotó és színésznője között nincs harag, jól jelzi, hogy a megpróbáltatások ellenére Levy a direktor következő horrorfilmjét, a Vaksötétet is elvállalta főszereplőként. Sajnos azonban igencsak gyakran előfordul, hogy a horrorhoz szükséges extrém érzelmi reakciókat a rendezők extrém és nem túl humánus módszerekkel facsarják ki a színésznőikből (az, hogy a horror miért azon kevés műfajok egyike, ahol sokkal több a női, mint a férfi főszereplő, már egy másik cikk témája lenne).
Az egyik legdurvább eset a Ragyogás forgatásán történt. Míg a rendező Jack Nicholsonnal végig barátságosan viselkedett, főszereplőnőjét, Shelley Duvallt szabályosan megkínozta. A stábtagokat szándékosan ellene fordította, izolálta őt a többiektől, ha meg kellett ismételni egy felvételt, mindig őt hibáztatta érte, és folyton azzal alázta őt, hogy egyre több szövegét húzta ki a forgatókönyvből. A legdurvábbnak a lépcsős/baseballütős jelenet bizonyult, amit összesen 127 (!) alkalommal rögzítettek, amivel a Guiness-rekordok Könyvébe is bekerültek, és a színésznő kis híján becsavarodott a végére. A sok stressztől és a rá nehezedő nyomástól csomókban kezdett el hullani a haja, de még ez sem hatotta meg Kubrickot, aki a féléves forgatás során végig ilyen kegyetlenül bánt vele.
Embertelen bánásmód
A színésznők rendezők általi megkínzása gyakorlatilag egyidős a filmművészettel. Egy korai példa a Szent Johanna – Jeanne D’Arc című 1928-as, világhírű némafilm, melynek rendezője, Carl Theodor Dreyer a filmben rengeteg közelit mutat főszereplőnője, Maria Falconetti szenvedő arcáról. Dreyer nem igazán bízhatott Falconetti színészi tehetségében, vagy pusztán csak egy szadista állat volt, mert kisebb valódi kínzásokkal érte el, hogy a színésznője hitelesen szenvedjen a kamera előtt. Volt, hogy órákig kavicsokon térdeltette, amitől Falconettinek komoly fájdalmai voltak. Az „élmény” olyan meghatározónak bizonyult, hogy a film sztárja a hatalmas siker ellenére soha többet nem akart mozifilmben szerepelni: a Szent Johanna volt az utolsó filmes munkája.
A filmtörténet egyik leghíresebb színésznő-terrorizálója maga Alfred Hitchcock, aki a legenda szerint sok esetben szerelmes volt a látványosan szép főhősnőibe. Az 1940-ben készült A Manderley-ház asszonya forgatásán például olyan aljas trükkökkel érte el, hogy Joan Fontaine bizonytalanná váljon önmagában, és féljen, hogy az egész stábtól titokban azt kérte, hogy hanyagolják a színésznőt, és amikor Fontaine a szülinapja alkalmából mindenkit meghívott bulizni, Hitch tett róla, hogy senki ne menjen el a partijára. Azt már csak ő tudná megmondani, hogy a szerepért kapott Oscar-jelölés megért-e ennyi lelki terrort. Fontaine mondhatni még megúszta Tippi Hedrenhez képest, akit Hitchcock folyamatosan zaklatott. Folyton durván udvarolt neki, megpróbálta erőszakosan megcsókolni és rámászni egy limuzinban, és minden férfit szigorúan eltiltott a közeléből a Madarak forgatása idején. A sok visszautasítás után a rendező megsértődött, és azzal állt bosszút, hogy az egyik madártámadáshoz a beígért mechanikus madarak helyett valódi madarak tömegét eresztette zárt térben a színésznőre, akinek a rémült állatok kis híján kikaparták a szemét.
További híres kegyetlenkedők
David O. Russell is híres színészkínzó hírében áll, bár ő nemtől függetlenül tahó és követelőző mindenkivel. George Clooney-val például bunyóig fajult a helyzet a Sivatagi cápák forgatásán, Amy Adamsszel pedig olyan bunkó és követelőző volt az Amerikai botrány készítése idején, hogy a színésznő minden estét végigsírt, miután hazaért a forgatásról. Szintén a nem semmi kategóriába sorolható Quentin Tarantino is, akinek kis híján derékbe törte a karrierjét, amikor nemrég kiderült, hogy majdnem halálos balesetbe kergette Uma Thurmant a Kill Bill 2 forgatásán, amikor kaszkadőr helyett a színésznőre bízta egy autós jelenetben a vezetést. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy Thurman azóta már megbocsátott neki, és védelmébe vette őt, ezért a közvélemény nem tépte szanaszét.
Aztán ott van még Diane Kruger esete a Becstelen brigantykból, akit a fojtogatós jelenetben a rendező maga fojtogatott, a hatás kedvéért erőből, kis híján ájulást okozva a színésznőnél. A szép az egészben, hogy Kruger ebbe beleegyezett, és máig sem bánja a dolgot. James Cameron nem túl emberséges húzásaiból is könyvet lehetne írni: a Titanic forgatásán például Kate Winslet majdnem megfulladt azért, hogy élethűen rettegjen a fulladástól a kamerák kereszttüzében. Kis híja volt annak is, hogy Julia Roberts nem hagyta abba a színészkedést már az Acélmagnóliák forgatása után. Rendezője, Herbert Ross ugyanis kipécézte őt magának, és mindennap elmondta neki, hogy mennyire tehetségtelen, és semmire sem viszi majd Hollywoodban. Szerencséjére az idősebb kolleginái gyakran megvédték őt. Nagy vihart kavart Maria Schneider esete is Az utolsó tangó Párizsban forgatásáról, és még maga a rendező, Bernardo Bertolucci is elismerte, hogy annak idején csúnyán bántak a színésznővel, amikor nem beszélték meg vele a vajas behatolás jelenetet, és csak a kamerák előtt szembesítették Marlon Brandóval azzal, mi vár majd rá. Schneider megalázva érezte magát, úgy, mintha Brando és Bertolucci megerőszakolta volna.
