Ha a hagyományos történetmesélés elvei mentén próbálod élvezni Nemes Jeles László Napszálltáját, a kudarcélmény garantált. Ez a film inkább egy két és fél órán át tartó lázálom, egy szürrealitásba csomagolt nagy üzenet, ami azzal vezet félre minket, hogy az elején elhiteti: itt még történetet és karaktereket is kaphatunk a pénzünkért. Nemes Jeles fogta a Saul fiában is közreműködő alkotótársait, és a filmje felépítését és stilisztikáját más korba és környezetbe pakolta, hogy aztán újfent a rejtélydramaturgia működésére bízza magát.
Míg a Saul fiában végig azt találgathattuk, hogy a halott fiú valóban Saulhoz tartozik-e vagy sem, itt a rejtély motorját az adja, hogy a Triesztből hazatérő Leiter Írisz megtudja, van valahol egy bátyja Budapesten, aki egykor valami olyan szörnyűséget követett el, ami miatt senki nem akar beszélni róla. Ahogy Saul végig azt próbálja fanatikus arccal intézni, hogy az állítólagos fia tisztességes temetést kapjon, addig Írisz ugyanilyen fanatikus tekintettel veti bele magát a korabeli főváros káoszába, hogy a rejtélyes báty után nyomozzon.
Miért nincs már Gálvölgyi Show?
A krimi szál ideig-óráig még fenntartja a figyelmünket, de Nemes Jeles és forgatókönyvíró társai szinte sportot űznek abból, hogy ha valaki feltesz egy kérdést a filmben, soha, de tényleg SOHA nem érkezik rá értelmes válasz. Vagy egyáltalán nem válaszolnak, vagy valami dünnyögés, motyogás hallható, vagy valami terelés következik egy másik téma irányába. Ami egy-két jelenetben még rendben van, egy idő után már önparódiába hajlik: a Napszálltában tényleg senki sem tud válaszolni egy teljesen értelmesen megfogalmazott kérdésre? A gond az, hogy egyébként a cselekmény olyannyira soványka, hogy amennyiben valamelyik szereplő megemberelné magát, és normálisan válaszolna Írisznek, a film garantáltan egy bő órával rövidebb lenne. Ha nem az Oscar-díjas Nemes Jeles László új filmjét néztem volna egy sajtóvetítésen, esküszöm hangosan felkiáltok a terem közepén, hogy „Válaszolj már neki, cseszd meg!” (Elnézést a trágárságért, de ez a fajta műrejtélyeskedés komoly indulatokat váltott ki bennem.)
A másik idegesítő elem az, hogy Írisz akárhová megy, mindenki el akarja küldeni onnan. A „Tűnj el!” és a „Maga mit keres itt?” különféle szinonimáit ezerféleképpen hallhatjuk viszont a filmben, szintén parodisztikus magasságokba repítve a művet. Ha volna még Gálvölgyi Show, a Napszállta szinte kiált azért, hogy kiparodizálják benne.
Jelenet a filmből (Fotó: Profimedia)
Kérdések, válasz nélkül
A rejtélyek sűrűsödésével párhuzamosan az ember persze arra is kezd rájönni, hogy itt nem a konkrét cselekmény számít, hanem az, amit ez az egész szimbolizál, és ha máskor nem is, a zárójelenetből ez mindenkinek biztosan leesik majd. Leiter Írisz nyomozása és az e köré felépülő káosz nem önmagában számít, hanem azért, amit szimbolizál: Európa öngyilkosságát, az emberekben forrongó indulatokat és a hamarosan kitörő I. világháborút, sőt valahol azt is, hogy mindez bármikor újra megtörténhet velünk. De attól még, hogy mindez világosan kivehető a filmből, az sem ártott volna, ha Írisz nyomozása egy önmagában is érthető történettel bír. Én tényleg nem vágyom arra, hogy minden egyes kérdésemre a számba rágják a választ, és minden rejtély megoldódjon a végére, de amikor egy kérdésre sem jön válasz, és egyetlen rejtély sem oldódik meg a végére, az azért már bőven a dühítő (+ mesterkélt) kategória. Persze Nemes Jelesék ezzel a módszerrel megspóroltak maguknak egy csomó forgatókönyvírói munkát, és tényleg bármikor lehet arra hivatkozni, hogy a sztori úgyis csak a felszínes nézőknek számít, de szerintem egy ennél átgondoltabb és világosabban elmesélt történet még nem ment volna az üzenet rovására.
Vizuális bravúr
Ha a film vizualitása nem ilyen hihetetlenül gazdag, és az atmoszférája nem ilyen csodálatosan sűrű, lehet, hogy a felénél kisétálok a teremből (oké, úgysem tettem volna ilyet, mert írnom kellett róla…), de Nemes Jeles legalább a látványvilág terén meg tudta ismét mutatni, hogy klasszis rendező. A Napszállta képei Michael Cimino legjobb korszakának filmjeit (A mennyország kapuja, A szarvasvadász) juttatták eszembe (a képi világ nem hasonlít azokra, csupán olyan gazdag és átgondolt, mint Zsigmond Vilmos képei voltak annak idején): amit a 35 mm-es filmből ki lehet hozni, azt Nemes Jeles és operatőre, Erdély Mátyás garantáltan megtették. Ezúttal is a Saul fiánál használt módszerben utaznak, vagyis a kamera szinte mindig a főhősre koncentrál, őt mutatja szemből vagy épp a tarkója mögül, de most valamivel többet láthatunk az Íriszt körülvevő világból is, nem marad minden homályban. Nemes Jeles és Erdély láthatóan a káoszjelenetek rendezésében érzi igazán otthon magát: a rengeteg statiszta és a hosszú beállítások lehetősége a legjobbat hozza ki belőlük. A film képei kortalanok, ahogy Melis László gyönyörű zenéje is: sokszor éreztem úgy, mintha a Napszállta nem is most, hanem még évtizedekkel ezelőtt készült volna. A gond csak az, hogy a Saulból kölcsönzött stílus itt olykor idegenül hat. Míg egy koncentrációs táborban volt helye és értelme a szakadozott, foghíjas dialógusoknak és a főszereplő eszét vesztett fanatizmusának, valamint a végig erre fókuszáló képnek, addig itt mindez mesterkéltség érzetét kelti. Leiter Íriszről amúgy is alig tudunk meg valamit. Az őt alakító Jakab Julitól is inkább masszív jelenlétet és állandó zaklatott lelkiállapotot kérhetett a rendező, mint valódi, kifejező színészi munkát, és ugyan ezt gond nélkül megoldja, a jelenlétszínészet ahhoz kevés, hogy a karakterét közelebb hozza hozzánk.
Fotó: Profimedia
Irány Hollywood?
Teljesen igazságtalan volt Nemes Jeles Lászlótól azt várni, hogy a Saul fia után újra az Oscarig vigyen egy magyar filmet, és valószínűleg ő is tisztában volt azzal, hogy erre szinte semmi esélye. A Napszálltával nem is kötött kompromisszumokat azért, hogy új rajongókat szerezzen, sőt szinte fogadást mernék kötni arra, hogy a régiek közül is sokakat elidegenít majd, de azt mindenképp meg tudta mutatni, hogy egyedi világú, vizuálisan izgalmas filmes, aki ha megtalálja a neki való témát, újra képes lehet akár a legnagyobb bravúrra is. Ez a két és félórás kalappornó most eléggé mellément, de az azért érződik a filmet nézve, hogy a rendezőjében ott lapulnak még mesterművek. Kérdés, hogy mikor láthatjuk majd őket, és Hollywoodban készülnek-e vagy Európában.
Jakab Juli, Nemes Jeles László és Vlad Ivanov a Velencei Filmfesztiválon (Fotó: Eamonn M. McCormack/Getty Images)
