Piero Fornasetti (1913-1988) olasz képzőművész neve talán keveseknek mond bármit is, azonban élete fő művével (illetve élete sok-sok fő művével), a Téma és variációkkal valószínűleg mindenki találkozott már, aki valaha járt, esetleg élt olyan ingatlanban, amit nem eszkimók építettek jégből és hóból a fagyos grönlandi tundrán; ez a sorozat ugyanis az ízléses és megbízható lakásdekoráció frigyládája, Szent Grálja és jolly jokere, amivel még egy tökéletesen dilettáns lakberendező sem nagyon tud mellényúlni. A Téma és a variációk kollekció darabjain egy megejtően szép és megközelíthetetlenül titokzatos fiatal nő portréja látható, egyszer Dalí- vagy Chaplin bajusszal, máskor indiai istennőnek, háremhölgynek, antik szobornak vagy kalózkapitánynak maszkírozva, esetleg maori-tetoválással, szemüvegben, nyelvet öltögetve vagy egy krokodil szájában, netán légballonként újragondolva, de a kép, a nő és az a bizonyos fenségesen egykedvű tekintet (majdnem) mindig ugyanaz, és mindig azonnal felismerhető.
Téma és variációk (forrás: theheritagestudio.com)
Az első arcképes kerámiatálat 1952-ben készítette a művész, és aztán élete végéig le sem állt vele; nagyjából 350-500 különböző verzió került ki a műhelyéből, de az internetet böngészve könnyen juthatunk arra a megállapításra, hogy ez a szám inkább a végtelenhez közelít (jó, amúgy valószínűleg tényleg a 350 lehet a reális). A motívum azóta tapétán, vázán, faliórán, esernyőn, díszpárnán, teáskannán, hamutartón, papírnehezéken és még sok minden máson is feltűnt, gyakorlatilag nincs olyan használati vagy dekorációs tárgy, amit ne lehetne kapni Téma és variációk-kivitelben, sőt ha úgy tartja kedvünk, bizonyára egy egész életet is lehet élni Fornasetti-inspirálta díszletek között, habár ez azért talán már túlzás lenne.
Hogy ez a szürrealizmus és a pop art határvidékén működő alkotó miért építette egész karrierjét rögeszmésen egy ismeretlen nő arcképére (amit egyébként valami 19. századi magazinban talált), azt igazából maga sem tudta:
egyszerűen elkezdtem csinálni, és nem bírtam abbahagyni
– hivatalosan így szólt a nagy ívű, talán csak George Mallory klasszikusához (Miért mászta meg az Everestet? Mert ott volt. – de hát ezt mindenki ismeri) mérhető ars poetica, ami jól mutatja, hogy azért nem minden művész érzi szükségét annak, hogy akadémikus misztifikációval burkolja be saját életművét.
Piero Fornasetti (forrás: wikiart.org)
De még ennél is érdekesebb kérdés, hogy ki is ez a rejtélyes nő, a lakberendezés és a dizájn Mona Lisája, akinek a portréját ma is ezerféle verzióban lehet megvásárolni az interneten: a válasz pedig szerencsére kimerítőbb, mint Fornasetti szellemes egysorosa. A modell neve Lina Cavalieri, a századforduló egyik ragyogó sztárja volt, és 1952-ben, amikor a portréjával dekorált első kerámiatál megszületett, már majdnem egy évtizede, hogy elhunyt.
Téma és variációk – az első darab (forrás: wikiart.org)
De ne szaladjunk ennyire előre. Cavalieri 1874-ben született egy kisvárosban, valahol Lazióban, szülei korai elvesztése után egy árvaházban nevelkedett, ám az apácák szigorú reguláit nehezen tűrte, úgyhogy 15 évesen megszökött egy vándor színtársulattal, később pedig Párizsban vállalt munkát énekesnőként egy kávézóban. Bár kellemes szopránhangja valószínűleg nem volt kiemelkedő, makulátlan szépségének és ellenállhatatlan színpadi jelenlétének köszönhetően hamar megnyíltak előtte a jobb társaságok és a francia főváros szórakoztatóiparának legmagasabb szintjei is, majd rendszeres, kiemelt fellépő lett a korszak egyik ikonikus intézményében, a Folies Bergère-ben. Egyik európai turnéján ismerkedett meg jövendőbeli férjével, egy orosz herceggel, Alexander Baritinszkijjel, aki más egyebek mellett az énekóráit is finanszírozta. Az egykori árva kislány ugyanis többre és elegánsabbra vágyott a párizsi mulatók miliőjénél; ő az operaházak csillaga óhajtott lenni. Ami aztán többé-kevésbé össze is jött neki.
Lina Cavalieri fiatalon (fotó: flickr)
Pontosan a századfordulón, 1900-ban debütált opera-énekesnőként Lisszabonban (A Bajazzók Neddájának szerepében), amit aztán még számtalan szerep és fellépés követett Monte-Carlóban, Párizsban és a New York-i Metropolitanben, többek közt minden idők egyik legnagyobb férfitenorja, Enrico Caruso partnereként. Ugyan a sótlan kritikusok nem voltak odáig az énekesnő előadóművészi teljesítményéért, a művelt közönség értékelte, hogy ilyen gyönyörű nőt láthat élőben, úgyhogy végül is mindenki jól járt. Egyébként Lina Cavalieri alighanem már azzal is elsöprő sikert arathatott volna, ha időnként némán bevonul a színpadra, és finoman biccent egyet a nézőtér felé; hát, nem hiába volt ő ekkoriban a legtöbbet fotózott nő az egész világon. Még az sem igazán akasztotta meg a karrierjét, hogy időközben elvált, majd újraházasodott egy vagyonos, jó nevű New York-i örökössel, Robert Winthrop Chandlerrel, akivel aztán rögtön a nászúton szakított is.
Bár a botrány miatt a Metropolitan felbontotta vele a szerződést, Cavalieri hamar új, még hálásabb közönséget talált magának Oroszországban, ahol óriási felhajtás közepette turnézott még néhány évig. A tízes évek elején vonult vissza a színpadtól (mellesleg ismét megházasodott és elvált, de ki tartja ezt számon?), és Párizsba visszatérve fejest ugrott a szépségiparba: a még 40 évesen is megkerülhetetlen szexszimbólumnak számító asszony kozmetikai szalont nyitott, sminktanácsadási rovatot vezetett a Femina nevű női magazinban, írt egy könyvet a sokat ígérő Szépségem titkai címmel, és megalkotta saját parfümjét, a zseniális nevű Mona Linát. Ekkoriban még a mozi világába is belekóstolt, előbb Olaszországban, majd a háború idején Amerikában, de 1914 és 1920 között készült nyolc filmje (természetesen mind főszerep) közül sajnos egy sem maradt fent.
Lina Cavalieri Giovanni Boldini festményén
A megállíthatatlannak tűnő Cavalieri végül 60 éves kora körül nyugdíjazta magát, és valahányadik férjével, egy gazdag borkereskedővel visszaköltözött szülőhazájába, egy Firenze környéki villába. A halál is itt érte 1944. február 7-én, a szövetségesek által végrehajtott egyik légi támadásban; bár valószínűleg lett volna idejük fedezékbe menekülni, ahogy azt a személyzet is tette, a házaspár inkább a nő drága ékszereit próbálta pánikszerűen összeszedni a házban.
Aztán Cavalieri alig egy évtizeddel később feltámadt, és még ragyogóbb, még titokzatosabb és még sikeresebb lett, mint valaha volt – ami nem csekélység.
