Valamikor a századforduló környékén készült egy egészen fantasztikus, nagypolgári eleganciát sugárzó fotográfia a budapesti Korb családról, amelyet például az Artmagazin oldalán lehet megtekinteni, sajnos nem túl nagy méretben. A kompozíciót egyértelműen a padlóra kiterített, tökéletesen indokolatlan, ám annál fenségesebb jegesmedvebőr uralja, amint talányos arckifejezéssel mered a semmibe (igen, szerencsére megvan a feje is), de szemmel láthatóan a többi szereplőt is imádja a kamera. A családfő, a korszak egyik foglalkoztatott építésze, Hauszmann Alajos egykori protezsáltja, többek közt a New York-, illetve a Klotild-paloták tervezőjeként is ismert Korb Flóris gyönyörű magyar bajuszával és hanyagul keresztbe vetett lábaival komoly konkurenciát jelent a medvebőrnek, de nagyon édes, és valósággal vonzza a tekintetet az édesanyja ölében ülő, a kor szokása szerint hat számmal nagyobb hófehér díszpárnahuzatba csomagolt kis Flóra és a kissé szédülten a játékmackóját szorongató Böske is, aki nyilvánvalóan eléggé unja már a fotózást; a legidősebb lány, Margit itt csak statisztaszerephez juthat.
Önarckép (1921)
Ahogy egyébként az életben is. Korb Flóris tehetségéből és művészi hajlamaiból ugyanis inkább a két fiatalabb lánynak jutott, de nekik legalább bőséggel. Az előbb Budapesten, majd Münchenben tanuló Flóra a húszas évekre Európa-szerte híres táncművésznő lett, aki saját társulatával és egy mézeskalácsos-huszáros-magyaros nemzeti revüvel járta a külföldi színpadokat, míg az alig 17 évesen már a Nemzeti Szalonban kiállító Böske, azaz Erzsébet festészetet tanult a Képzőművészeti Főiskolán, többek közt Zágoni Szabó Lili vagy Járitz Józsa évfolyamtársaként, és bár tanulmányait végül nem fejezte be (vélhetően azért, mert a Tanácsköztársaság alatt az Ifjúmunkások Szakszervezetében a képzőművészeti alosztály helyi szervezetének intézőbizottságában vállalt szerepet), már nagyon fiatalon a legígéretesebb képzőművészek között emlegették. Tragikus, hogy meg is maradt nagyon fiatalnak; 1925-ben, mindössze 26 évesen hunyt el, így kis túlzással már azelőtt kiesett a köztudatból, hogy egyáltalán bekerülhetett volna, noha életműve (ami rövidsége ellenére sem tűnik befejezetlennek) mindenképpen megérdemelné a nagyobb figyelmet.
Áhítat (1923)
Viszonylagos mellőzöttsége talán annak is köszönhető, hogy életéről néhány kisebb-nagyobb felvillanáson és töredéken kívül meglepően keveset tudunk, alakja pedig, akárcsak művészete, meglehetősen titokzatos – habár ez akár kultuszát is növelhetné. Az egyik visszaemlékezés szerint „Korb Böske, egy szépséges szőke démon és egy nagyon tehetséges művész” volt, „aki férfias viselkedésével magához igézte az Epreskert fiatal művésznövendékeit”, amit némiképpen árnyal egy másik, nem kevésbé sommás megállapítás, mely szerint a festőnő „csupa friss feszült életöröm, legbelül pedig tiszta, csendes szomorúság” és „lelke mélyén valami el nem mondható világfájdalom szunnyadhatott”. Ha így is volt, utóbbira csak részben szolgálhat magyarázattal az, hogy húga állítólag elszerette férjét (vagy talán csak vőlegényét), a Tímár János Mihály nevű, valószínűleg nem különösebben jelentős festőművészt. Egyébként még az sem teljesen egyértelmű, hogy miben is halt meg: súlyos morfinizmusról éppúgy lehet olvasni, mint méhdaganatról.
Kinyilatkoztatás (1923)
Annyi biztos, hogy Korb Erzsébet a Szőnyi István köré szerveződött Árkádia művészcsoport tagjaként tűnt fel a tízes évek végén. Az ebbe a körbe tartozó festők allegóriákban és szimbólumokban tobzódó műveiken előszeretettel örökítettek meg bibliai és mitológiai jeleneteket, bukolikus tájakat (akár még pásztoridilleket is), valamint sok-sok paradicsomi meztelenkedést, egyrészt a klasszikus szépség- és művészeteszmény, másrészt pedig a kortárs avantgárd törekvések bűvöletében, és ez a fajta furcsa kettősség talán Korb Erzsébet egyszerre méltóságteljesen időtlen és üdítően modern képein jelenik meg a legszembetűnőbben. Így a hatás néha egészen olyan, mintha csak valamelyik reneszánsz mester állt volna neki vászonra vinni a húszas évek új nőtípusát, aki a jelek szerint ruhát ugyan általában nem visel, ám rendszerint mennyei fényárban úszik.
Alteregó (1920)
A fénykultusz, a nehezen felfejthető allegóriák, a spiritualitás, monumentális beállítások, az átszellemülten vagy egykedvűen bámuló nők (akikbe nem nehéz belelátni magát az alkotót), az androgün férfialakok mellett a fiatal festőnő műveinek van még egy egészen speciális jellegzetessége; mégpedig az, ahogy a kortárs mozgásművészetet is beemeli a képzőművészetbe (részben bizonyára húga hatására), illetve ahogy megtalálja az elsőre nem is mindig nyilvánvaló kapcsolódási pontokat a két művészeti ág között.
Aktok (1921)
Ha nem zárul le ilyen fájdalmasan hamar a pályája, Korb Erzsébet nevét, akárcsak közvetlen pályatársaiét, bizonyára jobban megőrzi az emlékezet. A háború után olyan festőóriásokkal bérelt közös műtermet, mint Aba-Novák Vilmos vagy Patkó Károly, 1923-ban az Ernst Múzeumban állított ki (és remek kritikákat kapott), egy évre rá egy Bécsben megrendezett magyar tárlaton szerepelt, majd itáliai tanulmányútra indult, amelynek során Velencét, Veronát, Modenát, Sienát és Rómát is érintette (az olasz fővárosban még kiállítása is volt), és ekkoriban festette talán legjobb művét, a Danaidákat. Hazatérése után nem sokkal hunyt el. Az Árkádia művészcsoport pár évvel később már Római Iskola néven ért el még nagyobb sikereket, aztán pedig lassan ki is ment divatból a neoklasszicizmus, de Korb Erzsébet életműve akkor már sajnos rég nem volt szem előtt.
Danaidák (1925)
Képek forrása: Wikipedia
