A múlt héten megjelent az A Csábítás fegyvere című kötet nagyjából a kiegyezéstől a múlt század nyolcvanas éveinek végéig tartó, több markánsan elkülöníthető korszakot is magába foglaló bő száz év festészetén keresztül mutatja be a hazai divat, stílus és öltözködés történetét, változásait, csúcspontjait és zsákutcáit, tradícióit, különféle reprezentációs funkcióit és egyebeket, a merítés pedig meglehetősen széles, így a keretbe éppúgy beleférnek a századforduló malomkerék nagyságú kalapjai, mint Horthy Miklós büszkén viselt (vagy tapintatosan nem viselt) kitüntetései. Némi röpke, felületes belelapozás alapján a Csábítás fegyvere szép, ambiciózus vállalásnak tűnik, amelyről nem is írnánk egyelőre többet (hisz előbb nem ártana végigolvasni), viszont könyv megjelenése alkalmából rendezett hasonló című kiállítást megnéztük, és remekül szórakoztunk.
Az indítás kapásból bivalyerős, hisz az első kép, ami a belépő szemébe ötlik (jó, ehhez egy kicsit jobbra kell nézni), az egy portré Szomory Dezsőről, aki itt valamiért Otto Dix Sylvia von Hardenjének modorában pózol, kezében egy cuki kiskutyával. Az íróról köztudott, hogy nemcsak a szecessziósan indázó prózának és a kosztümös Habsburg-drámáknak volt avatott mestere, hanem az öltözködésnek is, és szikár, monoklis alakjával, valamint még a legínségesebb időkben is kifogástalan outfitjeivel valóságos őrgrófnak és divatdiktátornak bizonyult a sok ágrólszakadt, slampos és lehamuzott zakójú kortársa között.
Góth Imre: Art Deco szépség
A szokás szerint megrendítően elegáns Szomoryt Rauscher György örökítette meg, de senki ne szégyellje magát, ha ez a név esetleg nem lenne ismerős; bár akad a kiállításon néhány megkerülhetetlen klasszikus (Benczúr Gyula, Fényes Adolf, Rippl-Rónai József, Vaszary János stb., elnézést, ha valakit kihagytunk), a Csábítás fegyvere mégsem elsősorban miattuk (vagy a nagy médianyilvánosságot kapott Pataki Ági-mozaik miatt), hanem a történelem és a képzőművészeti divatok részvétlen változásai folytán feledésre ítélt alkotók miatt izgalmas. Ismeri valaki például az itt több munkájával is szereplő, a húszas-harmincas évek csillogó és dekadens társasági figuráit, modern, emancipált nőit előszeretettel megfestő gróf Batthyány Gyulát? Én nem ismertem, de lehetetlenül karcsú, törékeny és androgün, természetesen a legfrissebb párizsi sikk szerint felöltözött férfi- és nőalakjainak azonnal óriási rajongója lettem.
Vagy hallott már bárki a kabaréfigurákat idéző nevű Skutezky Döméről? Valószínűleg nem, pedig Modern Páris című festményével egyértelműen ő a 19. század második felének terméséből válogató szalonpiktúra-szekció sztárja. Ezen a varázslatos képen (amelynek címe nem a francia fővárosra, hanem a mondabeli Páriszra és az ő aranyalmájára utal) egy dögös bajuszt viselő, rózsaszállal hadonászó snájdig katonatiszt szédít három fiatal lányt valami bájos kis lugasban, és nyilván minden szereplő olyan puha és finom, mintha csak marcipánból lenne megformázva. Nem csoda, hogy a mű megtekintése után mi még hevesebben vágyódtunk vissza azokba a bizonyos boldog békeidőkbe, amikor még sem a háborúk, sem holmi avantgárd törekvések nem bosszantották a tisztességes polgárokat, a gyerekek pedig helyes kis matrózruhákban jártak.
Skutezky Döme: Modern Páris
Talán ez a két a terem (a Monarchia időszakát, illetve a két világháború közti évtizedeket bemutató) a legélvezetesebb, hiszen ennyi jól öltözött, gyönyörű nőt és irigylésre méltóan elegáns férfit ritkán látni egy rakáson (csak néhány tipp: Heintz Henrik: Kalapos hölgy Vogue-gal; Góth Imre: Art Deco szépség; Vörös Géza: Lány ibolyacsokorral; Batthyány Gyula: Marich Jenő portréja), de a huszadik század első feléig tomboló kalapőrületnek dedikált részen is van mit csodálni (mondjuk Feszty Masa kifürkészhetetlen önarcképszerűségét), a menthetetlenül idejétmúlt és határtalanul dekoratív (és persze igazi Kávéházi Konrádok által festett) parasztidilleket-életképeket felvonultató tárlaton pedig tényleg mindegyik figura olyan szent méltósággal viseli a különféle fantasztikus népviseleteket, hogy azt talán még Szabolcska Mihály is túlzásnak érezné.
A kalap oly ijesztő gyorsasággal szaporodik, mint a házinyúl. Soha, de soha nem lehetünk biztosak abban, hogy amit a fejünkön viselünk, nem pont tegnap bukott-e meg a párizsi piacon. Régi szabály, hogy ne fényképeztessük le magunkat kalapban. Az ilyen fényképekre az imádott férfi egy esztendő múlva már szánakozó mosollyal tekint.
Ebbe a remek Hatvany Lili-idézetbe a kalaprészlegen futottunk bele
A legkevésbé vonzó festményeket a Hatalom jelmezei (vagy valami hasonló) elnevezésű szekcióban találjuk: a falakon egyrészt majdnem csak középkorú vagy annál idősebb, nem különösebben szívdöglesztő férfiak találhatóak, másrészt meg innen legfeljebb annyi derül ki, hogy milyen rohamos hanyatlásnak indult a második világháború után a magyar nemzetvezetői öltözködési kultúra. Míg a vidám karácsonyfává dekorált Horthy Miklósban kétségkívül van valami magával ragadó, addig a rosszul szabott (állítólag direkt rosszul, de ezt nem hisszük el) fekete öltönyben feszítő, tökéletesen semmitmondó arckifejezéssel bámuló Rákosi Mátyás inkább emlékeztet egy házaló ügynökre. Érthetetlen, hogy miért pont ilyen dögunalmas portrékkal akarták csúcsra pörgetni a személyi kultuszt; legalább nyomott volna a fejébe egy tiarát, vagy valami.
Czene Béla: Piros és fekete
Meglepő módon az utolsó terem teljes egészében csupán egy művész, bizonyos Czene Béla munkásságának van szentelve. Az 1911-ben született festő először a Római Iskola környékén tűnt fel (erről bővebben itt írtunk) a két világháború időszakban, ám még a következő évtizedekben is friss és aktuális tudott maradni. Az itt látható munkái már a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években készültek, és komolyan, egyik menőbb, mint a másik: Czene alternatív Magyarországa (vagy inkább alternatív Budapestje) nem egy szürke, nyomasztó, szocialista romhalmaz, hanem épp ellenkezőleg, jobban szvingel, mint London, divatosabb, mint Párizs, fülledtebb, mint Róma, és lazább, mint Los Angeles. Egyszerre könnyed, szellemes, kritikus és eszképista, a Római Iskola reneszánsz-szemléletét is őrző képein minden nő tökéletes sminket, divatos, lehetőleg magasra tornyozott frizurát, óriásmelleket és apró miniszoknyát visel (vagy nem visel semmit), és minden nagyon színes, sikkes és káprázatos, akár egy nyugati magazinban vagy egy videoklipben – kivéve a férfiakat, mert ők jobbára a háttérben alkoholizálnak. Lehet, hogy Czene Bélának kellett volna irányítania az országot, és akkor most nem itt tartanánk.
A csábítás fegyvere – Divat, stílus és öltözködés száz év magyar festészetében című kiállítás november 24-ig tekinthető meg a Kieselbach Galériában.
