Mondják, hogy a legtöbbet idézett francia még véletlenül sem Voltaire vagy Charles de Gaulle (és pláne nem Rabelais, Molière, Flaubert, Baudelaire, Proust, Alexis de Tocqueville vagy bármely másik jeles szépíró, gondolkodó, illetve államférfi a zsúfolt nemzeti panteonból), hanem valószínűleg egy, a közepesnél valamelyest gyöngébb tehetséggel verselő kisvárosi orvos és hobbicsillagász a 16. századból, bizonyos Michel de Nostredame, vagy ahogy mindenki ismeri: Nostradamus. Ennek az állításnak az igazságtartalmáról nehéz megbizonyosodni, de az kétségtelen, hogy a pestisjárványok fáradhatatlan hősét és Medici Katalin francia királyné egykori kegyencét a mai napig tömegek (akár azt is megkockáztathatjuk, hogy milliók) tisztelik tévedhetetlen látnokként, leghíresebb műve, a Próféciák pedig gyakorlatilag minden korban, és minden éppen aktuális világégés, vérfürdő vagy katasztrófa alkalmával megtalálta a maga hálás és értő (vagy kevésbé értő) közönségét, amely aztán rendszerint addig elemezte és magyarázta a homályos szimbólumokban gazdag sorokat, amíg a végén azt hámozott ki belőle, amit csak akart – vagy amit nem akart.
Még magának Shakespeare-nek is volt egy rossz évszázada, amikor a kutya sem olvasta, ehhez képest Nostradamus elképesztő népszerűsége a 16. század közepe óta töretlen. Talányos kinyilatkoztatásai iránt ugyanolyan élénk kereslet mutatkozott a vallásháborúk, a dicsőséges angol forradalom, a francia forradalom és a napóleoni hadjáratok idején, mint a világháborúk alatt vagy a hidegháború korszakában. Vagy legutóbb a 9/11-es New York-i terrortámadás után, amikor az emberek szabályosan megrohamozták a könyvesboltokat a Próféciákért (naná, hogy Magyarországon is), és bár ekkora őrület azóta nem nagyon volt körülötte, azért továbbra is stabilan tartja magát az élmezőnyben. Ha valaki nem hiszi, keressen rá, hogy Nostradamus vajon megjósolta-e Trumpot, a klímaváltozást, a menekültválságot vagy bármilyen más történelemformáló eseményt a jelenből és a közelmúltból; hát persze, hogy megjósolta, körülbelül egymillió különböző cikk bizonyítja fényesen.
Kissé talán meglepő, de ahelyett, hogy rögtön megfújta volna a végítélet mennydörgő harsonáit, inkább írt egy szakácskönyvet
Nostradamus századokon átívelő sikere elsősorban a tudatos misztifikációnak köszönhető. Jövendölései, amelyeket négy- és hatsoros versekben írt meg, és százas csoportokra, úgynevezett centúriákra osztott, nagyjából annyi konkrétumot tartalmaznak, mint egy 19. századi szimbolista költemény, így némi fantáziával Adolf Hitler felemelkedését éppúgy ki lehet olvasni belőlük, mint a jövő heti lottószámokat.
A szerző nagy élvezettel tobzódott a fennkölt allegóriákban, a nehezen dekódolható szójátékokban és a nyakatekert körülírásokban, meglehetősen szabadon kezelte a szórendet és a helyesírást, gyakran emelt be idegen (görög, latin, héber, spanyol, provanszál) és antikizáló kifejezéseket, továbbá előszeretettel használt rövidítéseket, illetve szótorzításokat. A legeredetibb húzása azonban valószínűleg az volt, hogy jövendöléseihez soha nem társított konkrét (vagy akár kevésbé konkrét) dátumot, úgyhogy máig vita tárgyát képezi, hogy pontosan milyen sorrendben is kellene olvasni ezt a csaknem ezer darab dilettáns versikét, ha meg óhajtjuk ismerni az emberiség kataklizmákkal, pusztulással, halálhörgéssel és siralommal szegélyezett szórakoztató történetét.
Csupán annyit árult el, hogy a legutolsó jóslat az 3797-es évre vonatkozik; de hogy ez melyik, az már rejtély (viszont így legalább tudjuk, hogy még 1778 évig biztos nem kell aggódni a világvége miatt). Persze Nostradamus ezt nem nevezte misztifikációnak, és még csak nem is messzire szárnyaló művészi ambícióit kívánta így megvalósítani. Saját bevallása szerint erre a poétikus ködösítésre és maszatolásra elsősorban azért volt szükség, hogy az esetleg érintett kortársak ne ismerjenek olyan könnyen magukra, és a számukra kedvezőtlen jóslatok miatt ne vonják felelősségre a szerzőt. Máskülönben pedig azon a véleményen volt, hogy a kellőképpen művelt és tájékozott olvasók úgy is meg fogják érteni a szövegeket.
Nostradamus szobra Salonban (fotó: wikipedia)
Ami igazán érdekes és már-már zavarba ejtő Michel de Nostredame alakjával kapcsolatban, hogy ő maga is pontosan ilyen művelt és tájékozott olvasó volt; a humanizmus korának szülötte, Kopernikusz kortársa és követője, számos nyelven író és beszélő, képzett orvos, egyetemi tanár, gyógyszerész és csillagász, irodalomban és történelemben egyaránt jártas literátus ember, szóval egy valódi polihisztor. Még a portréin is úgy fest, mint egy kiterjedt levelezéseket folytató reneszánsz bölcselő, vagy mint egy tiszteletre méltó városatya, aki épp egy fontos helytörténeti munkán dolgozik. Ugyanakkor életművével mintha inkább a 18. század kétes hírnevű, gátlástalan kalandorainak és okkultistáinak ( mint mondjuk az örök élet elixírjének titkát őrző titokzatos Saint-Germain gróf vagy a szélhámos mágus Cagliostro) szédületes karrierjét előlegezte volna meg, így tudósként meglehetősen nehéz lenne ma már komolyan venni.
Pedig egykoron annak indult. Nostradamus 1503-ban született Saint-Rémyben, jómódú, kikeresztelkedett zsidó família sarjaként. Felmenői közül többen is is foglalkoztak orvoslással, így a családi hagyományt követve előbb Avignonban tanult matematikát, retorikát, logikát, irodalmat és egyéb hasznos ismereteket, majd a rangos Montpellier-i Egyetemen lett orvostanhallgató. Innen aztán hamar eltanácsolták, mivel egyrészt túlságosan nagy érdeklődést mutatott a gyógyszerészet iránt (ami nem szerepelt a tananyagban, és egyébként is alacsonyabb rendű hivatásnak számított), másrészt pedig folyton visszabeszélt a tanároknak. Bár az erre vonatkozó források ellentmondóak, valószínű, hogy később valahogy mégis befejezte az egyetemet, sőt tanított is ott.
Pestisdoktor teljes menetfelszerelésben (forrás: wikipeda)
Országos hírnevét a pestisjárványok idején alapozta meg. Bár az nem egészen egyértelmű, hogy milyen hatásfokkal gyógyított (maga is beismeri, hogy kezelései többnyire nem váltak be), elmaradhatatlan madárjelmezében mindig ott volt, ahová a szükség szólította, rendíthetetlen kitartással járta az országot, ápolta a betegeket, és úgy tűnik, ennyi elég is volt ahhoz, hogy kivívja a csodadoktori címet. A járvány csillapodta után Itáliában utazgatott, majd megnősült, és 1547-ben Salonba, egy kellemes kis dél-franciaországi városkába költözött, ahol könyvírásba fogott. Ám ekkor még nem azokat a sötét és apokaliptikus látomásait vettette papírra, amelyek éjszakánként törtek rá, mikor furcsa, elragadtatott állapotba került.
Kissé talán meglepő, de ahelyett, hogy rögtön megfújta volna a végítélet mennydörgő harsonáit, inkább írt egy szakácskönyvet.
Illetve ez nem csak szakácskönyv volt, hanem inkább különféle hasznos házpraktikák gyűjteménye, amelyben aztán szerepelt minden a lekvár- és marcipánreceptektől a hajszőkítés rejtelmein át egészen az otthon elkészíthető fogápoló szerek leírásáig. A könyv nagy népszerűségnek örvendett, akárcsak az évente megjelenő kalendárium, amelyet szerkesztett, a tudós csillagászhoz és nevezetes pestisdoktorhoz (aki, ne feledjük, egyúttal profi kozmetikus is volt!) pedig messze földről tódultak a hívek. 1555-ben végre megjelent a Próféciák, és Nostradamus karrierje innentől kezdve valóságos repülőrajtot vett. A saloni fenomén felkeltette a művészetek és a tudományok lelkes pártfogójaként is ismert Medici Katalin királyné figyelmét is, aki az udvarába rendelte, horoszkópokat készíttetett vele a családja számára, személyes jóslatokat rendelt tőle, valamint kinevezte háziorvossá és afféle bizalmas tanácsadóvá a fia, a későbbi IX. Károly mellé.
Medici Katalin (forrás: wikipedia)
Bár a köztudatban úgy él, hogy Nostradamust üldözte az egyház, sőt az inkvizíció, ez nem igaz, ugyanis sem az asztrológia, sem a furcsa látomások lejegyzése nem számított bűnnek vagy netán eretnekségnek; legfeljebb akkor üthette volna meg a bokáját, ha mágiával kezd foglalkozni. Ténykedése ettől függetlenül persze sokaknak szúrta a szemét: a profi asztrológusok jobbára sarlatánnak tartották, személyét és a Próféciákat pedig epés gúnyiratokban támadták, de királyi pártfogóinak köszönhetően nem nagyon tudták kikezdeni, neve pedig egész Európában egyre fényesebben ragyogott. Pláne azután, hogy egyik jóslata elég látványos és hátborzongató módon teljesült be (legalábbis erre még a legnagyobb szkeptikusok is meg szokták adni a pontot). Az a bizonyos négysoros így szól:
Az ifjú oroszlán felülmúlja az öreget
Harci mezőn páros viadalban:
Arany kalitban kidöfi a szemét.
Két csapás/seb egy/első, aztán meghal, kegyetlen halállal.
Négy évvel a próféciák megjelenése után, 1559. július 1-jén történt, hogy egy szerencsétlenül sikerült lovagi tornán II. Henrik király (az ifjú oroszlán) sisakját (az arany kalickát) átfúrta egy ifjú lovag dárdájának hegye, ami borzalmas sebet ejtett. A fél szemére megvakult király még tíz napig agonizált, majd belehalt sérülésébe. Kár, hogy nem volt a közelben egy kellően művelt és tájékozott néző, aki már olvasta a Próféciákat, és figyelmezteti a küzdő feleket a veszélyre.
Hogy ezen kívül pontosan mi (vagy mi nem) valósult meg Nostradamus költői látomásaiból, azt a már fentebb is részletezett okok miatt elég nehéz eldönteni, főleg, hogy rengeteg álprófécia is kering a könyvtárakban és az interneten, amik között szinte lehetetlen rendet vágni (ilyenek például a Magyarországra vonatkozó jóslatok, amik időként a Facebookon is nagyot mennek, és amiket Szentmihályi Szabó Péter írt valamikor a kilencvenes évek közepén). Az is elképzelhető, hogy – miként számos kritikusa állítja – a Próféciák nem több jobban sikerült plágiumnál, amelyet egyéb művekből ollózott össze a szerző.
De bárhogy is van, Nostradamus kétségkívül egyedülálló jelenség: hisz ilyen rossz versekkel még soha senki nem tudott megszólítani ekkora olvasótábort (ami azt illeti, jobbakkal se nagyon), és még így ötszáz év után is hozzá fordul a fél emberiség támaszért, ha éppen kitörni készül (vagy már ki is tört) a káosz.
Ha egyszer tényleg eljön a világvége, az utolsó cikk alighanem egy rövidhír lesz arról, hogy Nostradamus ezt is megjósolta. És természetesen megint igaza volt.
