Azok, akik csípőből azt szokták mondani, hogy nem szeretik a musicaleket, általában a műfaj olyan hatvanas évekbeli darabjaira gondolnak, mint a színes-szagos-dalos, hollywoodiasan optimista Mary Poppins, amiben valaki minden második percben dalra fakad, miközben minden szereplő folyton úgy mosolyog, mintha a filmes szerződése mellé egy fogpasztareklámosat is kapott volna. Pedig az éneklő varázsdadusról szóló csodát 13 Oscarra jelölték, amiből ötöt meg is kapott, többek között díjjal mehetett haza a gáláról a címszerepet alakító Julie Andrews is.
Persze lehet a Mary Poppinst nem szeretni, de kétségtelenül egy bájos, csak kissé túltolt mese volt arról, hogy szülőként nem tehetjük meg, hogy nem figyelünk oda a gyerekeinkre. Én elég régen láttam, ezért ilyen távlatból nehéz megállapítanom, mennyire állta ki az idő próbáját, de az, hogy még ennyi évtized után is folyton klasszikusként hivatkoznak rá, csak jelent valamit, igaz? Mivel pedig a Disney egyik fő tevékenysége a Marvel- és Star Wars-mozik dömpingje mellett a régi katalógusuk újrahasznosítása, egyáltalán nem meglepő, hogy a Mary Poppinst is utolérte a feldolgozási láz. Az már kicsit meglepőbb, hogy milyen film született belőle.
Hogyan készíts folytatást 50 évvel később?
Manapság már-már trendnek mondható Hollywoodban, hogy egy filmklasszikus folytatása ne csak folytatás legyen, hanem egyben remake is. Így járt el J. J. Abrams Az ébredő erőben, és ez a módszer vitte sikerre Colin Trevorrow Jurassic Worldjét is. Ezek a filmek simán újrahasznosították a klasszikusok legfontosabb sarokpontjait, vagy akár konkrét jeleneteit, ugyanakkor nem nevezhetők szimpla remake-nek, mert ahhoz azért túl sok újdonságot tartalmaztak, és nemcsak újra elmesélték, hanem tovább is vitték a szereplők történetét.
Rob Marshall rendező (aki a Vadregény és A Karib-tenger kalózai negyedik része után már Disney-veteránnak számít) is ezt az utat választotta a Mary Poppins visszatér esetében, amit nevezhetünk ugyan biztonsági játéknak, de ezúttal mégsem teljesen erről volt szó. Végső soron egy 54 éves film továbbgondolásáról beszélünk, ami a mai gyerekek, sőt fiatal felnőttek többségének sem mond túl sokat, ráadásul azzal, hogy Marshall minden ízében meg akarta idézni a klasszikus filmet, azt is kockáztatta, hogy a munkáját korszerűtlennek, sőt akár avíttnak fogják találni.
Régiből új
A Mary Poppins visszatér meg sem próbál korszerű filmnek látszani. A cselekménye nem a mában, hanem a régmúltban játszódik, a filmben megidézett animációs stílus (igen, most is van rajzfilmes betét) a Disney kézzel rajzolt filmjeinek hőskorszakát idézi, nem pedig a mai számítógép generálta animációs csodákét, és a dalok is olyanok, hogy akár fél évszázaddal ezelőtt is születhettek volna. Egyedül a történetet modernizálták kissé (ehhez merítettek P. L. Travers folytatáskönyvéből is, amiből amúgy már a korábbi film is inspirálódott). Úgy fest, a Disney szerint 2018-ban már nem elég drámai, ha a szülők keveset foglalkoznak a gyerekükkel – vagy csak nem akarták, hogy a nézőtéren túl sokan érezzék magukat szar szülőnek –, ezért a fő konfliktus a Magyarországon az utóbbi években rendkívül aktuális kilakoltatási ügy lett: Banks úr és gyermekei elveszíthetik az otthont a fejük felül háromhavi hitelhátralék miatt. Manapság alighanem ez kell, hogy egy sokgyerekes család drámájával azonosulni tudjanak a nézők.
Egyfelől szimpatikus ez a teljes mellszélességgel felvállalt konzervatív hozzáállás az alkotók részéről, másfelől talán jót tett volna a mozinak egy nagyobb és átfogóbb korszerűsítés. Marshallnak ugyanis inkább csak külsőségeiben sikerült megidézni a nagy elődöt, valahogy a bűbáj, a varázslat most elmaradt, vagy ha néha fel is sejlik, nem működik úgy, mint ötven évvel ezelőtt.
De legalább jók a dalok?
És ebben egyértelműen egyedül ő maga, Rob Marshall a ludas, akinek a filmjei a Chicagótól kezdve a Kilencen és a Vadregényen át rendre szuperül néznek ki, és aki mindig olyan brutálisan jó szereplő-, sőt sztárgárdával dolgozhat (a Mary Poppinsban például Emily Blunt mellé Meryl Streep és Colin Firth is beugrik egy vendégszereplésre), hogy arra nem lehet egy rossz szavunk sem, mégis képtelen tartalommal és szívvel feltölteni a vásznon pergő látványos képsorokat. Arról az emberről beszélünk, aki még Daniel Day-Lewisból is ki tudott hozni egy érdektelen alakítást, pedig ez a színészisten még a Barátok köztben is brillírozni tudna.
Látszik, hogy Marshall jó tanuló módjára alaposan tanulmányozta az 1964-es Poppins-mozit, próbált mindent eltanulni belőle, miközben egyetlen igazán új vagy érdekes gondolat sem jutott eszébe róla. A filmje ráadásul brutális mennyiségű dallal van telipakolva, és lehet, hogy velem van a baj, de nálam elsőre egyik sem tudott dallamtapadást okozni. Márpedig egy jó musicalről kisétálva az alapélmények egyike az szokott lenni, hogy a teremből kifelé jövet már dúdoljuk valamelyik slágert (jó esetben többet is), ami aztán órákig/napokig/hetekig nem akar kimenni a fejünkből. Nos, a Mary Poppins visszatér esetében ez nem volt így. A teremből kilépve az összes dalt odabent hagytam. Nem tudom, ebben mennyire lehet ludas az, hogy a szinkronizált változatban a dalokat is magyarították…
Egy 130 perces családi mozi
A Mary Poppins visszatér a karácsonyi szezon nagy költségvetésű családi mozijának készült, és biztos vagyok benne, hogy sokan meglátják majd benne a bájos mesét, amit nekem nem sikerült megtalálnom, de az is biztos, hogy a 130 perces játékidejével és az ehhez a játékidőhöz tartozó vékonyka cselekménnyel sokak számára lesz majd egy ásításra ingerlő türelempróba, és ez alatt most nem csak a nagykorúakat értem. Tudom, hogy felmentésnek itt most jöhetne az a szöveg, hogy a régi Mary Poppins még ennél is hosszabb volt, csakhogy akkor azt a játékidőt még sikerült megtölteni tartalommal.
A Mary Poppins visszatér a hibái ellenére sem teljes kudarc. A címszerepben Emily Blunt valósággal ragyog, az már nem az ő sara, hogy Marshall nem igazán használja ki a képességeit. A lámpagyújtogató szerepében Lin-Manuel Miranda remekel, Colin Firth pedig láthatóan élvezi, hogy végre gonoszkodhat, és a rajzfilmes nagybetétnek is megvannak a maga aranyos és látványos pillanatai. 54 évvel az eredeti után azonban illett volna egy ennél kicsit modernebb és szívhez szólóbb filmmel előállni, ami többet akar az eredeti receptjének lenyúlásánál. Sebaj, P. L. Travers írt még egy rakat folytatást, lesz alapanyag ahhoz, hogy egyszer még valami jobbat csináljanak.
