A legjobb magyar szakítós film egy valódi szakításból született – A Rossz versek rendezőjével, Reisz Gáborral beszélgettünk

Mondhatjuk azt, hogy a VAN után a Rossz versek neked olyan volt, mint Robert Rodrigueznek az El Mariachi után a Desperado?

Már megkaptam ezt a hasonlatot, ahogy az Álmodozások kora – Apa és az Annie Hall – Manhattan párhuzam is előkerült már. Azt tudom mondani, hogy egyértelműen nem. Nálam nem arról volt szó, hogy ugyanazt akartam elmondani újra, csak most több nulla szerepelt a kettes után a költségvetésben. Szó nincs erről. Nekiestem az írásnak, és érdekelt, hogyan lehet a filmnyelvvel, a filmnyelvi játékokkal továbblépni, hogy lehet az időszerkezettel játszani. A forgatókönyv fejlesztése aztán elért egy olyan pontot, amikor a személyesség eluralta az egészet, és azt éreztem, hogy ez egy ilyen egyszemélyes, elmesélő gondolatmenet lesz flow hangulatban bemutatva.

Ha egy film ennyire személyes, akkor részedről nevezhetjük traumafeldolgozásnak is? Vagy egy idő után eljött egy pont, amikor már tudtál rá pusztán munkaként tekinteni?

Annyira közel van még a film, hogy ezt nem tudom még megmondani. Tény, hogy ez számomra traumafeldolgozás volt, egyfajta gyógyulási folyamat, de ilyet sok filmben láthatsz. Ha egy pszichológus ismeri a rendezőt, akkor nem olyan nagy feladat szételemezni, és megtalálni a terápiára való törekvést benne, sokszor akár olyan pontokon is, ahol senki nem gondolná. Azoknál a rendezőknél, akiket jól ismerek, ezt gyakran felfedezem. A Rossz versekben is ott van mindez, csak nem rejtetten, hanem sokkal konkrétabban.

Reisz Gábor (MTI-fotó: Kallos Bea)

A legtöbb szakítást azért nagyjából egy év alatt kiheveri az ember. Azáltal, hogy te filmet forgattál róla, nem pont azt érted el, hogy meghosszabbítottad a szenvedésedet?

Egyértelműen ez történt. Nem voltam tisztában azzal, hogy meghosszabbítom, de visszanézve pontosan látom, hogy így történt. Gyakorlatilag belekerültem egy olyan szerepbe, amiből nem lehetett kiszállni.

Írója, rendezője és főszereplője is vagy a Rossz verseknek. Úgy érezted, hogy ez a történet van annyira személyes, hogy rajtad kívül nem tudja senki más eljátszani a főszerepet?

300 csirke egy medencében – Különc filmmel tér vissza a VAN valami… alkotója

Nem egyedül szültem meg a döntést, hogy én legyek a főszereplő. Azt, hogy én ezt bevállaljam, megelőzte az is, hogy sokan javasolták a dolgot, aztán kipróbáltuk az ötletet a casting directorral, átvettük az összes létező jelenetet a filmből, átbeszéltünk mindent a stábbal… Ez a döntés nem egy pillanat alatt született meg, alaposan átgondoltuk előtte. Ettől függetlenül azért volt egy pár kifakadásom. Gyakran éreztem azt, hogy te jó isten, mi itt mit csinálunk? Bent ülsz a kamera előtt, csinálod a jelenetet, aztán néha kiszólsz a melletted lévő szereplőnek, hogy mit tegyen. Ezt jó esetben a kamera mögül szokták. Fura helyzet volt a színészeknek is, de egy idő után megszokták. Mindenki nagyon sokat segített, hogy ezt végig tudjuk csinálni így. Az asszisztens, a szkriptes és a producerünk pedig azért is feleltek, hogy  nézték a monitort, amikor én a kamerák előtt voltam, mert kellett egy külső szem. Hiába érzem azt belül, hogy jók vagyunk, simán adódhatnak technikai hibák. Például egyszer azért kellett újravenni egy tök bonyolult jelenetet, mert a hajam kócos volt, de vállalhatatlan módon. Viszont a többiek nem mertek szólni, mert nem akartak félbeszakítani. Úgy gondolták, hogy ezt csak a rendező vagy az operatőr teheti meg, így csak utólag szóltak a hibáról.

Fotó: Szemerey Bence

Az szóba se került, hogy Ferenczik Áron, a VAN-béli alteregód továbbra is az alteregód maradjon?

A VAN után egyszer megkérdeztem Áront, szerinte csinálunk-e még együtt filmet, amire azt válaszolta, hogy legkorábban öt év múlva. Aztán egy órával később újra rám írt azzal, hogy „Bocs, mégse. Soha”. A másik ok, hogy ez két nagyon különböző karakter. Szentesi Áron nem törekedett önkifejezésre, gyerekkorában nem vízilabdázott, és más a csajokkal való viszonya is. Szentesi Áron két emberből gyúródott össze: Ferenczik Áronból és belőlem. A Rossz versek főhősére, Merthner Tamásra pedig mondhatjuk, hogy majdnem Reisz Gábor. Annyiban azért mégsem, hogy ő mégis csak egy film szereplője, és onnantól fogva egy karakter, fiktív elemekkel színesítve, de nagyon sok a hasonlóság.

Eszedbe se jutott, hogy a filmbéli karakteredet is Reisz Gábornak hívják?

Második filmnél ez eléggé nevetséges lett volna, másrészről meg, ahogy előbb is mondtam, bár sok a hasonlóság, Merthner Tamás nem én vagyok.

Nyilatkoztad korábban, hogy téged csakis a személyes történetek elmesélése érdekel. Ez azt jelenti, hogy a jövőben minden filmed főszerepét te játszod, vagy Woody Allenhez hasonlóan folyamatosan a saját mozis alteregóidat fogod keresni?

Furcsán és megmagyarázhatatlanul szuper egy új magyar vígjáték

Számomra a személyes filmkészítés nem egyenlő azzal, hogy a történet rólam szóljon. Nem azért személyes film a Rossz versek, mert szerepelek benne, csak külsőre nyomatékosítva van általa a dolog. Nekem egy film attól válik személyessé, ha személyes indíttatásból születik. Számomra például Enyedi Ildikó filmje, a Testről és lélekről is egy nagyon személyes munka. Ildikó tanított engem öt évig, és olyan dolgokat látok meg benne, amit egy átlagos néző valószínűleg nem. A Rossz versek csak abban különbözik a legtöbb rendező személyes munkáitól, hogy mi nem próbáltuk a személyességét valamilyen formába, kódrendszerbe vagy műfaji szabályok mögé rejteni. Létező emlékeket dolgoztunk fel.

Fotó: Valuska Gábor

Okozott valamilyen konfliktust számodra, hogy az életedről és az életed szereplőiről forgattál filmeket? Sérelmezte valaki, ha feltűnt a figurája egy filmedben?

Nem okozott problémát soha. Az érintett emberek érzik, hogy ezek a filmek szeretetből épültek, ami a Rossz versekre végképp igaz. Ha bárki azt érzi, hogy hülyét akartunk csinálni belőle vagy rossz színben feltüntetni, az téved. A filmbéli telefonmontázs pontosan arról szól, hogy itt mindenki nagyon szeretve van.

Ez azokra is igaz, akik nem feltétlenül érdemelnék meg?

A szeretetet nem feltétlenül kell kiérdemelni, az úgy van. Azt, aki kedvesebb hozzád, ugyanúgy lehet szeretni, mint azt, aki parasztabb. Nagy baj lenne, ha csak azt tudnánk szeretni, aki kedves. Amikor visszanéztem erre a sok-sok évre és erre a sok emlékre, akkor igazából hálás lettem, hogy itt lehetek.

A Rossz versek időkezelése nagyon komplex, egyfolytában ugrálunk a különböző idősíkok között. Mennyire nehéz volt felépíteni a filmet úgy, hogy közben legyen egy íve, és ne váljon zavarossá? Lebegtek a szemed előtt filmes példák?

9 film, amitől biztosan jobb lesz

Nem nagyon voltak ilyenek. Eszembe jutott róla az Egy makulátlan elme örök ragyogása és az Annie Hall is, de még ezek sem voltak olyan referenciák, amikből építkezni tudtunk volna. Ez egyszerre volt izgi – hiszen mindig izgalmas valami újat csinálni – és hihetetlenül nehéz is. Az időszerkesztés már a forgatókönyvírásnál indult, és az első két verzióra többször is megkaptam, hogy ezt nagyon nehéz végigkövetni, elolvasni meg végképp. Egy kaotikus őrület volt az egész, aztán egy éven át tovább fejlesztettük, amiben a Filmalap és Schulze Éva dramaturg-tanárom is sokat segített. Később az operatőr és a többi stábtag is beszállt az ötletelésbe, és a velük való beszélgetések is alakították a történetmesélést. Voltak még változtatások a forgatáson is, mert sokszor csak ott jöttünk rá, hogy valami nem működhet az eredeti elképzelésünk szerint. A legvégén egy hatalmas falra kiraktuk az összes jelenetet, és így kezdődött a vágás. Két hónap vágás után még nem tudtuk, hogy melyik jelenet hol van a filmben. Bő 180 jelenetünk volt 120 helyszínen felvéve, ezért is nyúlt piszkosul hosszúra a vágási folyamat.

Fotó: Valuska Gábor

Rengeteg jelenetet kellett kivágnod?

A film most közel százperces, és egy 140 perces változatot simán ki tudnék hozni a maradékból. Eredetileg egy kétórás filmet terveztem, de a film sűrű ritmusa iszonyú koncentrációt kíván a nézőtől, és nem akartam, hogy fárasztóvá váljon. Sok lassabb jelenetünk volt, ami nem passzolt abba a ritmusképletbe, amit a Rossz versek többi részében felépítettünk a vágáskor Tálas Zsófival.

A filmed főhősét eléggé idegesíti a politika, és bizonyos szempontból apolitikusnak mondható. Ez rád is jellemző? És ha igen, akkor miért hagytál mégis teret a filmedben a politikának?

Eléggé. Pártpolitikával tényleg nem foglalkozom túl sokat. Az, hogy miért vagyok apolitikus, annak megvan az oka, és ezt próbáltuk is elmesélni a filmben, és az apa-fia viszony bemutatásához is fontos elemek ezek.

Azért szoktál szavazni?

Szoktam.

A Rossz versek zenéjét itt tudod meghallgatni.