A Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál idén január 28-tól február 3-ig várja a dokumentumfilmek iránt érdeklődő közönségét. Az alábbiakban a legizgalmasabbnak ígérkező, gyakran felkavaró témákat feszegető alkotásokból ajánlunk egy pár remekül sikerült darabot.
Többéves pereskedés a spermáért
Film: Az üres szoba
Amikor az izraeli Iritet és Ashert értesítik, hogy katona fiukat megölték, a nő alig egy óra múlva a következő kéréssel fordul a hadsereghez: nyerjék ki a halott fiuk spermáját. Több évvel később már maga sem érti, hogy juthatott pont ez az elsők között eszébe. Talán csak nem akarta, hogy a fia nyom nélkül tűnjön el erről a világról. Omrit nem egyedüli gyerek volt, Irit és Asher a fiún kívül még két lányt is felnevelt, vagyis annak kicsi volt az esélye, hogy unoka nélkül maradjanak. Csakhogy ők a fiuktól, Omrittól akartak unokát, akit ráadásul ők nevelnek fel anyai segítség nélkül. Mert mi van, ha a béranya egyszer csak meggondolja magát, elköltözik egy másik országba a gyerekkel, és már nincs szükség a nagyszülőkre?
Bármit is akarjon azonban a házaspár, a helyzetük egyáltalán nem könnyű. Nemcsak Izraelben, hanem világszerte is unikális a kérésük. Bíróságnak kell eldöntenie, hogy megkaphatják-e fiuk spermáját megtermékenyítés céljából, és bármi is lesz a döntés, az precedensértékű lesz. A film azt a sok éven át tartó jogi perpatvart mutatja be, amit a házaspár átél, de ne bírósági jelenetekre számítsunk: a párt leginkább otthonukban, rokonaik, barátaik társaságában, illetve ügyvédeikkel társalogva láthatjuk, amint megbeszélik azt, hogy hol is tart éppen az ügyük. Shirly Berkovitz rendezőt láthatóan egyfajta családtagként engedték be otthonukba, hiszen még a hálószobai beszélgetéseikbe is bepillanthatunk. A film számos módon járja körül a házaspár motivációját, valamint a kérésük kapcsán felmerülő morális és jogi kérdéseket, és bár a kiindulópontjuk meghökkentő lehet, a vágyaik és reményeik nagyon is emberiek. A házaspár a BIDF vendége lesz a filmvetítés után.
A megfagyott város
Film: Olvadó lelkek
Amikor először pillantod meg a szibériai Norilszk városát, könnyen azt hiheted, hogy valami sci-fibe csöppentél, ami valamikor egy nagy világégés után játszódik, amikor mindent ellepett a fagy, és majdnem mindig éjszaka van, egészen brutális hóviharokkal. A legészakibb nagyváros első, sőt második ránézésre is emberek számára élhetetlen helynek tűnik. Gyakorlatilag folyamatos a tél, még nyáron is tél van, csak akkor épp az enyhébb fajtából. A nappalok rövidek, már amikor vannak, mert akadnak hónapok, amikor egyáltalán nem kel fel a nap. A város útjai csak a környék gyáraiba és bányáiba vezetnek: a szárazföldön innen nem lehet eljutni sehová. Ha valaki mégis menni akar, a hajó és a repülő az egyetlen megoldás. Óriási, évtizedekkel ezelőtt épített, az időjárás és a felújítás hiánya miatt lepukkant panelrengetegből áll a város, meg persze a körülötte pöfékelő óriási gyárkéményekből, melyek olyan légszennyezést okoznak, hogy ahhoz képest Budapesten a szmogriadó idején hegyi levegőt szív be az ember. Viszont arrafelé senki nem akar változtatni ezen: tudják, hogy ha nincsenek a környezetszennyező gyárak és bányák, akkor maga a város sincs.
Norilszk a II. világháború utáni gulágokból nőtte ki magát, az első munkások még ugyanazokban az épületekben laktak, mint a korábbi foglyok. Mivel a város környéke elképesztően gazdag nyersanyagokban, a zord természeti körülmények ellenére gigászi ipara lett: fénykorában több mint háromszázezren lakták. Ma már a fizetések nem túl kiemelkedők, és a termelés sem a régi, ennek hatására pedig a lakosság jó része elköltözött, a népesség megfeleződött. François-Xavier Destors filmje azt mutatja be, milyenek a mindennapok egy ilyen elképesztő helyen, ahol egyetlen cég biztosítja a munkahelyek javát, és ha valakit kirúgnak, nincs nagyon remény máshol munkába állni. Megkapó életképek sorozata tárul elénk az ingatlanját reménytelenül eladni próbáló házaspártól kezdve az éjszakai fürdőzőkig, akik az ipari szennyvíz kiömlője mellett áztatják magukat. Bámulatosan látványos városportré az Olvadó lelkek, amely megmutatja, hogy az emberi élet még a legzordabb helyeken is utat tör magának.
Az internet ellenőrei
Film: Tisztogatók
Téged is érdekel, hogy ki tilt le, ha valami csúnya, a közösségi oldal szabályaiba ütköző dolgot teszel ki mondjuk a Facebookra? Sokszor lehet szó persze algoritmusok automatikus döntéséről, de rengeteg más esetben valódi emberek döntik el, hogy mi mehet és mi maradhat a közösségi oldalakon vagy a Google-ön, és kit tiltanak ki azért, mert szabályszegőnek bizonyult. A német–brazil koprodukcióban készült Tisztogatók alkotói a Fülöp-szigeteken találtak rá azokra az emberekre, akik európai fizetésekhez képest aprópénzért pörgetik át nap mint nap az internet legalját. Hatalmas irodákban tömegesen dolgoznak azon, hogy az internet egy jobb és békésebb hely legyen, de ehhez sok-sok erősen megkérdőjelezhető döntésen keresztül vezet az út. A filmhez a cégek volt és jelenlegi munkatársai szolgáltattak információkat, bár utóbbiak többnyire csak írásban, hiszen nemcsak az állásukat veszíthették el, hanem azt is kockáztatták, hogy a szivárogtatás miatt az anyacég a teljes irodájukat bezárja vagy átköltözteti.
A film döbbenetes képsorokban mutatja be, hogy milyen hatékonysággal kell dolgozniuk: napi több ezer képet, bejegyzést, videót kell átpörgetniük, és minden megnézett anyag kapcsán villámgyorsan reagálniuk: törlik vagy ignorálják azt. Borzalmas munkának tűnhet, de miután megismerjük az alternatívákat – az egyik lány elmondja, hogy ha nem vették volna fel, ő is a helyi szeméthegyeket áttúrva vadászhatna a napi betevője után, ahogy rengetegen arrafelé –, már láthatjuk, hogy arrafelé még kifejezetten szerencsésnek mondható az, aki elcsíp egy ilyen melót. A Tisztogatók megmutatja, hogyan válnak ezek az emberek immunissá a rájuk zúduló tömény sötétségre. A film egyik legdöbbenetesebb képsorában az egyik alkalmazott rezzenéstelen arccal beszél arról, hogy már annyi lefejezéses terrorista videót látott, hogy a nyakon ejtett sebre ránézve meg tudja mondani, milyen eszközzel történt a lefejezés. A rendező mindegyiküket megkérdezi, hogy volt-e olyan pillanat, ami már nekik is túl sok volt, és ekkor azért megvillan, hogy bármennyire megedzette őket ez a munka, mindegyikük lelkén súlyos nyomot hagyott, sőt hallunk egy sztorit egy olyan kollégájukról is, aki öngyilkos videókra specializálódott, és végül maga is öngyilkos lett.
A Tisztogatók készítőit persze nemcsak a munka lelki oldala érdekli, hanem a cenzúra veszélyei is. Izgalmasan mutatják be, hogy sok esetben egy Fülöp-szigeteki alkalmazott mennyire nem értheti más országok kulturális összefüggéseit, és tehet tönkre akár egy-egy karriert is a döntésével. A filmben például egy olyan művészt láthatunk, akinek egy Trumpról készült festménye miatt tiltották le a közösségi oldalát, márpedig korábban leginkább azon keresztül tudta biztosítani a megélhetését. A Tisztogatók azokra a külön alkukra is rávilágít, amelyeket ezek az oldalak azért hoznak meg egyes országokkal, hogy ne tiltsák be az ottani működésüket. Törökországban például számos, amúgy a közösségi média szabályaiba nem ütköző poszt is simán letiltható pusztán azért, mert hatalomkritikus véleményt fogalmaz meg, és ezáltal a Facebook és társai is az elnyomás és a cenzúra eszközeivé válnak.
Az 5. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál filmjeit január 28. és február 3. között nézheted meg a Cinema City Arénában.
