Hankó a frontról visszatérve az elszegényedett Magyarországon találja magát nincstelenül. Kihasználva, hogy sok család semmit sem tud a háborúba bevonult, eltűnt férfi tagjáról, Hankó elkezdi apró mesékkel, az eltűnt családtagról szóló katonasztorikkal szórakoztatni a bizonytalanságban élő feleségeket és/vagy családtagokat, cserébe pedig csupán egy vendégágyat meg némi kosztot kér. Amikor aztán egyszer lebukik, kénytelen egy erdőbe menekülni, ahol találkozik a fiát egyedül nevelő Judittal, és ez a találkozás megpecsételi Hankó sorsát. Hitchcocki thriller a II. világháború utáni Magyarországon – erre Szabó Kimmel Tamás sem tudott nemet mondani, aki az eddigi legizgalmasabb filmszerepét köszönheti az Apró meséknek. Vele és a film rendezőjével, Szász Attilával beszélgettünk.
Attila egyszer elmondta, hogy nagyon nehéz ma Magyarországon férfi színészt találni egy harmincas hőskarakter eljátszására, és te egyike vagy a keveseknek, akik alkalmasak erre. Érzed azt a filmes piacon, hogy hiánycikk vagy?
Szabó Kimmel: Nagyon ciki lenne, ha én erre bármit is mondanék. Ha egy rendező úgy gondolja, hogy nehéz találni egy ilyen embert, és egy filmjéhez engem választ, annak én nagyon örülök. Nagyon sok harmincas színész van, és főképp a rendező ízlésén múlik, hogy kit tart közülük alkalmasnak egy filmszerepre. Nyilván fizimiska kérdése is: a filmezés 70 százalékban a csomagoláson múlik, a maradék 30 meg az, hogy ezt mivel töltik meg.
Szász: Kell egy olyan alkat, akit a hölgy nézők vonzónak, a férfiak szimpatikusnak találnak. Kell egy olyan fizikum, ami mindenféle feladatra alkalmassá teszi, tehát ha futni, lőni, verekedni kell, akkor ezt elhisszük róla. És nyilván nem modellekkel forgat az ember, hanem színészekkel, így elengedhetetlen a tehetség és a kisugárzás is. Ez a csomag, ez a főszereplőalkat nagyon ritkán áll össze, és ha a harmincasok között keresgélsz, maximum két-három olyan opció van, akiket tényleg komolyan lehet venni. Magyarországon az is nagy probléma, hogy a színészek jó része nagyon hamar szétcsúszik, elhagyják magukat. A hőstípusú színészeink – gondolok itt Csányi Sanyira, Fenyő Ivánra vagy Nagy Ervinre – már átbillentek a negyvenes kategóriába.
A magyar filmekben amúgy se nagyon tobzódnak a klasszikus hőskarakterek…
Szász: Tény, hogy nincs sok olyan magyar film, amit klasszikus hőstörténetnek nevezhetnénk. Inkább összetettebb, vagy mondjuk úgy, hogy furább szereplőket keresnek a magyar filmesek. Mostanában például jó női szerepekből izgalmasabb a felhozatal, mint férfiból, legalábbis ebben a korosztályban. Elképzelhető, hogy ez oda-vissza hat: azért nem íródnak klasszikus hőstörténetek, mert az alkotók már eleve tudják, hogy marha nehéz lesz hiteles főszereplőt találni hozzá, ezért inkább valami más típusú sztoriban kezdenek gondolkodni.
Szabó Kimmel Tamás és Szász Attila (Fotó: Hernád Géza)
Szabó Kimmel: Ott van az a hazai trend is, hogy amatőrökkel forgatnak filmeket. Egyrészt, mert olcsóbbak, másrészt meg sokkal kevesebb meló van ezzel. Nemrég láttam egy hirdetést: „Nagyjátékfilmhez keresünk szereplőket, színészi előképzettség nem fontos.” Majdnem lefejeltem a telefonomat. Hát miért nem fontos? Aztán ott van még az is, hogy időnként külföldi főszereplőt hoznak be, pedig jó eséllyel Magyarországon is meglenne a megfelelő színész rá. Minden évben egy csomó jó színész jön ki a Színművészetiről – a nagy számok törvénye alapján persze jönnek ki nem olyan jók is –, bőven van kikből választani.
Szász: A főiskolán sokszor olyan szempontok alapján válogatják ki, hogy kit vesznek fel színészi szakra, hogy valami érdekes legyen bennük. Az nem biztos, hogy szempont, hogy „Hű, de jó kiállású srác vagy. Gyere!”
Szabó Kimmel: Számomra soha nem az izgalmas egy színészben, hogy mennyire szép, hanem az, hogy amikor feláll a színpadra, meg tud-e közben szépülni vagy csúnyulni a szerep elvárásai szerint. A Színművészetin az egyes osztályokat úgy szokták összeválogatni, hogy minden archetípusból legyen benne.
És ebből ki lehet törni?
Szabó Kimmel: Archetípusból? Nem, hiszen ez genetika. Szerepkörből viszont ki lehet törni. Nekem is hosszú évekbe telt a Made in Hungária után, mire rám csodálkoztak, hogy nemcsak egy énekes hülye gyerek szépfiú vagyok. Azt hiszem, pont Attila filmjénél, A berni követnél történt ez meg. Persze ehhez kell egy olyan rendező is, aki esélyt ad az embernek arra, hogy egy új arcát megmutathassa. Nagyon könnyű egy szerepkörben bennragadni. Az embert legtöbbször olyasmire hívják, amit már eljátszott valamikor sikerrel, és mivel a legtöbb magyar színész szeret forgatni, nagyon ritkán mond nemet, ha filmezni hívják. Ezért szerintem senkit nem lehet hibáztatni. Ha huszonötödször hívnak ugyanolyan szerepre, inkább megpróbálsz belőle huszonötödszörre valami olyat kihozni, amit még nem mutattál meg belőle korábban. Én mondjuk ötödszörre se vállalnám be ugyanazt a típusú szerepet, de ez mindig egyénfüggő. Nézd meg például Anger Zsoltot: jelenleg úgy áll a helyzet, hogy világéletében ő lesz a gonosz bűnöző.
Szász: Holott előtte megcsinálta A nyomozót.
Szabó Kimmel: Amiben zseniális volt. Szóval nem az van, hogy ne lenne képes másra.
Szász: Ha valami nagyon sikerül egyszer, akkor azt kell nyomni sokáig. De ez nem magyar betegség, máshol is így működik.
Szász Attila (Fotó: Hernád Géza)
Attila, akárhány színész mesél rólad, mindenki nagyon jó színészvezetőként szokott leírni. Az ember azt gondolná, hogy a jó színészvezető rendezők a színház irányából jönnek nálunk, de te filmkritikus és reklámfilmrendező voltál, mielőtt beindult a filmes karriered. Lehet ezt tanulni, vagy ösztönös a dolog?
Szász: Én nem tanultam. Annak idején producer szakra jártam a főiskolán, és ugyan volt színészvezetés-óránk is, de arról én mindig lógtam. Szimultán két főiskolára jártam, és sokat kellett trükköznöm, hogy mikor hol vagyok. Szerintem az a jó színészvezetés titka, hogy nyitottnak kell lenni az emberre, kíváncsinak kell lenni rá. Nagyon sokáig válogatok egy filmhez, és ha azt látom, hogy találkozik egy karakter és a színész, akkor az már egy jó alapanyag, azt már csak finomhangolni kell. A filmkritikusi, filmrajongói múltam pedig abból a szempontból hasznos, hogy egy kritikus munkájához az is hozzátartozik, hogy meg tudja ítélni egy színész alakításáról, hogy jó vagy nem jó. És ha nem jó, akkor mitől nem jó, min kell változtatni. Most már persze látom, hogy a filmekben a színészi játék minősége úgy ötven százalékban a rendezőn múlik. Nem szeretem azokat a nagy, hosszú beszélgetéseket a karakterek mélységeiről, érzéseiről és múltjáról, ennél én sokkal inkább a technika felől közelítem meg a színészvezetést. Nem azt mondom neki, hogy „amikor felkelsz, azt látod, hogy narancssárga az ég, és a szemedben az tükröződik, hogy…”, hanem csak azt, hogy „most nézz egy kicsit balra, Tomi, és akkor meglesz”.
Szabó Kimmel: Megnézzük a filmet, és tényleg ott van.
Szász: Hamar megtanultam, hogy a filmezés illúzió. A legtöbb rendező például úgy próbálja kihozni a színészből az ijedtséget, hogy megkéri, gondoljon a legrémisztőbb dologra az életéből. Ezzel szemben ott volt például Hitchcock, aki azt mondta a színésznek, hogy tartsa vissza a lélegzetét, számoljon el magában tízig, és utána kezdje el mondani a szöveget. És működött: olyan volt, mintha a színész marhára megijedt volna. Technika az egész. Persze a színházban is sokat számít a technika, de egy filmnél, ahol apró mozaikokból áll össze az egész, simán lehet akkorákat csalni, hogy technikával meg lehessen oldani az egészet.
Szabó Kimmel: A filmezés sokkal finomabb, a technikát sokkal jobban lehet használni. A színházban van egy-másfél hónapod megismerni a figurádat. Mi Magyarországon a Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgozunk, vagyis mindig magunkból indulunk ki, minden szituációt magunkra fordítunk, a saját élményanyagunkból és érzéseinkből dolgozunk. Azt tapasztalom, hogy instrukciót adni nagyon kevesen tudnak, és Attila azok közé tartozik, akiknek ez megy. És nem azért mondom ezt, mert itt ül épp mellettem. Ez már A berni követnél is így volt: félszavakból is meg lehetett érteni. Azt nem mindig tudom, hogy mit akar az instrukciójával, de azt igen, hogy biztosan jó lesz, mert van felé bizalmam. Ez egy bizalmi állapot. A legjobb színészek is tudnak borzalmasak lenni, ha rosszul instruálják őket. Minden apróságokon múlik. Az egyik kedvenc filmemben, a Trópusi viharban mondja Kirk Lazarus, hogy „ez olyan, mintha higannyal dolgoznál”. Tehetség, hozzáértés, kíváncsiság, bizalom és jó ízlés kérdése az egész: ha ebből valamelyik nincs meg, akkor születnek szar dolgok.
Szabó Kimmel Tamás (Fotó: Hernád Géza)
Ha jól tudom, az Apró mesék főszerepét konkrétan rád írták, de úgy kellett végigmenned a castingon, hogy erről nem tudtál.
Szabó Kimmel: Ez nem teljesen igaz, mert megsúgták, és ezáltal sokkal jobban görcsöltem.
Ki árulkodott?
Szabó Kimmel: A forgatókönyvíró, Köbli Norbi. Mondta, hogy rám gondolt, miközben írta, de ez top secret infó. Amennyire megtisztelő, annyira szorongató érzés is volt, mert úgy éreztem, hogy triplán meg kell felelnem. Aztán amikor odamentem a castingra, pont nem azon görcsöltem, hogy megfeleljek. Nagyon rossz passzban voltam, épp egy filmet forgattam, ami egy katasztrófa volt. A forgatáson mondtam magamban, hogy ha szeret a jóisten, egyszer még ad mellém egy jó rendezőt, és pont ekkor hívott be az Attila a meghallgatásra. Nagyon szerettem volna vele újra együtt dolgozni, mert nagyon jó volt a közös munka A berni követben, és a forgatókönyvet se tudtam letenni, annyira izgi volt. A casting végül nem lett rossz, bár az aktuális állapotom eléggé rányomta a bélyegét. De szerencsére bízott bennem Attila, és tudta, hogy lesz ez még jobb is.
Szász: Bejött a Tomi, és azonnal a karakterré vált. Voltak ilyen ötletei, hogy majd végig mélyebb hangon fog beszélni a filmben. Ezt kipróbáltuk, majd el is engedtük.
Szabó Kimmel: Engem hamar meg lehet győzni, ha hülyeségeket gondolok.
Szász: Úgy vagyok vele, hogy nyilván valamiért mondja, egy próbát a castingon megér. Az első körben még bármit ki lehet próbálni. A castingon meg a próbán kell a legnagyobb hülyeségeket elsütni – néha a legnagyobb hülyeségekből születnek a legnagyobb kincsek –, hogy élesben már tényleg csak az maradjon, amit mindnyájan jónak tartunk.
Előfordul, hogy casting nélkül adsz valakinek szerepet?
Szász: Kulkát például A berni követben nem castingoltuk, de igazából Tomit sem.
Várj, az hogy van, hogy elsőre casting nélkül adsz valakinek szerepet, a következő filmedhez mégis behívod meghallgatásra?
Szász: Kulkával is ez történt. A Félvilágnál már behívtam castingra, mert érdekelt, hogy milyen lesz egy ilyen macsó szerepkörben, és milyen lesz a Patríciával együtt. Bármilyen furán fog hangzani, Tamást nagyon meggyőzőnek találtam már a Voice-ban is. Bejött, és tök természetes volt egy olyan show-műsorban, ahol senki sem szokott természetes lenni. Nagyon szerettem a Made in Hungáriában is. Nekem akkor ennyi elég volt ahhoz, hogy neki adjam A berni követet. Azért hozzátenném, hogy akkor még naiv voltam, az volt az első filmem. Úgy voltam vele, hogy ha rosszul döntöttem, akkor majd a forgatáson úgyis kihozom belőle a legjobbat. Hál istennek nem döntöttem rosszul.
Fotó: Hernád Géza
Tamás, nem furcsa, hogy pont a Voice kapcsán tartottak természetesnek, miközben már magad is sokszor elmondtad, hogy csak az utolsó néhány adásban voltál megelégedve a saját teljesítményeddel?
Szabó Kimmel: Az embernek legyen önkritikája, és szerintem nekem van. Nem volt olyan jó a műsorra való felkészítésem, hogy tökösen, magabiztosan tudjak a kamerák elé állni. Lehet, hogy kívülről ez természetesnek hatott, és ennek én nagyon örülök, de belül egy kis kádban éreztem magam, ahol harmincöt cápa jött felém hatalmas, fehér fogakkal csattogva. Az utolsó két-három adásra jöttem bele. Én akkoriban Hamletet játszottam, meg Három nővért. Szerdánként megkaptam a százvalahány oldalas adásmenetet, és abból az összes felkonfot megtanultam egy Hamlet után tizenegytől háromig. Még így is sokszor bakiztam, de az utolsó 2-3 adásra már le tudtam lazulni. Sajnálom, hogy ez nem folytatódott később, mert szerintem lehetett volna belőle jót is csinálni.
Eltelt néhány év azóta, hogy együtt dolgoztatok A berni követben. Éreztétek egymáson a fejlődést?
Szász: Tomin lehetett érezni, hogy többször látott azóta kamerát. A lánglelkű forradalmár, vagyis a négy évvel korábbi Tomi még nagyobb lánggal égett, most már ezt jobban tudja kontrollálni. Túl van már egy-két dolgon, emberként is sokat érett, és ez is érződött a mozdulataiban, a hangjában és a szemében is. Időközben ráncai is lettek. Már csak az arcára ránézve is elhittem, hogy azokon a dolgokon ment át, mint a karakter.
Szabó Kimmel: Már A berni követnél is meglepett, milyen nyugalom és bizalmi légkör lengi körül Attilát. Mellette nagyon nehéz magadat felcseszni. Én munka közben eléggé stresszes csávó vagyok, és a legkisebb hülyeségekre is robbanni tudok, ami egy filmnél részben azt szolgálja, hogy ébren tartsam magam. Nagyon hamar el lehet fáradni tizenkét órányi feszített melóban. Attila olyan, mint egy jó szülő. Hisztizhetsz, meg csinálhatod a fesztivált, ő rád néz, és már a tekintetéből tudod, hogy nincs semmi baj. Ez persze nem jelenti azt, hogy végigbalhéztam volna A berni követet vagy az Apró meséket. Egyszerűen megvolt az érzés, hogy ezzel az emberrel biztonságban vagyok. Az Apró meséknél azt éreztem, hogy még magabiztosabb lett: például egy csomó mindent elsőre felvettünk. Ehhez kellett az is, hogy ő is csinált az elmúlt években egy csomó filmet, méghozzá nagyon szélsőséges keretek között – elég, ha a Félvilágot mondom. Az Apró mesék is szélsőséges volt: főleg, amikor kint a Tátrában dolgoztunk. Aztán ott volt az is, hogy ez az első mozifilmje, így már sokkal nagyobb volt a felelőssége: életemben először láttam például kiabálni, és ez még izgalmasabbá tette a dolgot. Attila a nyugalma miatt kicsit kilóg a klasszikus filmrendezők közül. Az általa teremtett kellemes légkör nem feltétlenül jellemző minden forgatáson, sőt.
Attila, mesélnél kicsit arról, hogy néznek ki Tamás kifakadásai a forgatáson?
Szász: Előttem egy csomószor rejtegette.
Szabó Kimmel: Nem akarom ezzel terhelni.
Szász: Ezek nagyrészt bizonytalanságból fakadnak. Nem elégedett magával, és nyilván a mikrofontól kezdve a falevélen át ilyenkor minden zavarja. Nemrég raktuk össze az Apró mesékhez a werkfilmet, és van egy rész, amikor kúszni-mászni kellett a földön az erdőben. Megfogott egy elébe kerülő faágat, és arrébb dobta azzal a felkiáltással, hogy „kurva erdő!” Eldobta azt az egy faágat a millió közül, és onnantól kezdve már jó volt. Nincs neki ilyenkor semmi baja, csak próbálja a legtöbbet kihozni magából, és az ebből fakadó stressz néha a külvilágon csapódik le. Ha valaki ilyenkor hibázik a stábból, a Tominál nagyon ki tudja húzni a gyufát. De én ebből tényleg keveset érzékeltem.
Fotó: Hernád Géza
Tamás, az idegesít jobban, amikor egy jónak tűnő filmben hibázol, vagy az, amikor már forgatás közben megérzed, hogy nem lesz jó a film, amiben benne vagy?
Szabó Kimmel: Igazából mindkettő. Életem egyik nagy szívfájdalma A berni követ azon jelenete, amiben Kádas Jocit lelövik, én meg ott maradok, és sírnom kell. Egyetlenegyszer tudtuk felvenni, nagyon szoros volt a menetrend, és én rögtön utána tudtam, hogy nem úgy sikerült, ahogy én akartam. Könyörögtem Attilának, hogy vegyük már fel még egyszer, amire mondta, hogy felvehetjük, csak akkor nem lesz meg a film vége, mert most át kellene állni. Szerencsére nagyon ügyesen lett vágva, és talán egy avatatlan szemnek nem tűnik fel, de én akkor is tudni fogom, hogy én ezt tudtam volna jobban is csinálni. Aztán ott a másik helyzet, amikor elmegyek forgatni, és már az első nap tudom, hogy a rendező is szar, meg az anyag is, és még van hátra ötvenegy napom. Ilyenkor nem lennék annak a rendezőnek a helyében, akivel dolgoznom kell. Minden lehetséges fórumon szembesítem azzal, hogy alkalmatlan a feladatra. Olyan vagyok ilyenkor, mint egy veszett kutya: ösztönből széttépem.
Azért a filmjeid promóciója során nem szoktad minden létező fórumon szembesíteni a rendezőket az alkalmatlanságukkal.
Szabó Kimmel: Persze, mert van egy keretszerződésem, hogy nem mondhatok rosszat a filmről. Aztán eltelik egy kis idő, és utána már beszélhetek őszintén róla. Ha valami rosszat mondok a film premierje környékén, jönnek a bulvárújságok, és mindent kihegyeznek a botrányra. Minden filmben akadnak nehézségek, az Apró mesékben is piszok nehéz körülmények között dolgoztunk a Tátrában, de nyilván egy film promóciója közben nem erről fogok beszélni, mert nem ez a fontos.
Attila, az évek alatt Köbli Norbival afféle történelmifilm-specialisták lettetek. Ki akartok lépni ebből a körből, vagy tovább folytatjátok ezen az úton?
Szász: Mindkettőnkben nagyon erős a szándék, hogy közelítsünk a mához. Pont az Örök tél után adtunk be egy nyolcvanas évek végén játszódó gyerek sci-fit a Filmalaphoz, de sajnos nem támogatták a tervet. Vannak persze még történelmi ötleteink, de kőkemény zsánerfilmes terveink is. Nagyon drukkolok például azért, hogy a mostani filmtervem megvalósulhasson: egy mában játszódó lélektani horroron dolgozom.
Az Apró mesék március 14-től látható a mozik műsorán.
