Ma tartják a közlekedési kultúra napját, amelynek célja elérni, hogy minden nap a közlekedési kultúra napja lehessen, azaz türelmetlenkedés, bosszankodás helyett segítsük egymást, ahol tudjuk. A közlekedésnek talán a leginkább védtelen résztvevői pedig a látássérült emberek, akiknek a biztonsága nagymértékben függ az autósok, biciklisek, buszsofőrök és más gyalogosok odafigyelésétől.
Többségük fehér botot vagy vakvezető kutyát használ, egyrészt az akadályok kikerülésére, másrészt egyfajta figyelemfelkeltő eszközként, hogy ezzel is jelezze a közlekedés többi résztvevőjének: figyelj rám, mert nem látok. De sok gyengénlátó jár az utcán bot nélkül is, mert úgy érzik, látásuk elegendő a zebrán való biztonságos átkeléshez, az akadályok kikerüléséhez.
A vakvezető kutya segíti a gazdáját, de rá is kell figyelniük a közlekedés résztvevőinek (Fotó: Getty Images)
Rengeteg problémás szituációt lehetne elkerülni az infrastruktúra fejlesztésével, de most azokra a helyzetekre koncentrálunk, amelyeket mi, emberek, a közlekedés résztvevői is jobbá tehetünk némi tudatossággal, odafigyeléssel. Az alábbiakban konkrét, a Magyar Vakok és Gyengénlátok Országos Szövetségének munkatársai által elmesélt megtörtént eseteket mutatunk be, melyekből mindenki sokat tanulhat.
Amikor a látó ember sem lát
Vannak olyan esetek – főleg az okostelefonok elterjedése óta –, amikor a látó emberek gyakorlatilag teljesen úgy funkcionálnak a közlekedésben, mintha vakok lennének, ugyanis az út helyett a képernyőt figyelik. Gulyásné dr. Bölkény Ágota egyszer a Váci úton sétált be a munkahelyére, amikor összeütközött valakivel. A férfi mérgesen utána kiáltott: „Mi van, nem lát?” Mire Ágota válaszolt: „Én nem, és maga?”
A férfi ekkor észlelte, hogy Ágota tényleg nem lát, és az ő hibája volt az ütközés, ugyanis újságot olvasott menet közben. Bocsánatot kért, és reméljük, hogy a továbbiakban felhagyott azzal a szokásával, hogy „vakon közlekedik”.
Egy másik alkalommal Ágota vakvezető kutyával ment a járdán, amikor az állat hirtelen határozottan megállt. Ha nem így tesz, vagy Ágota épp egyedül sétál, a parkolóból kitolató autós valószínűleg elütötte volna. Az egyre halkabban mozgó autók korában nem lehet a gyalogostól várni, hogy észlelje a közeledő autót, a sofőrnek minden irányba figyelnie kell, különösen tolatásnál.
Az autósok, biciklisek, de sokszor még a gyalogosok sincsenek felkészülve egy vak vagy látássérült ember érkezésére (Fotó: Getty Images)
Ágota egyébként a másik oldalnak is azt tanácsolná, hogy legyenek nyitottak és elfogadóak: szerinte sok ember nem tudja ugyan, hogyan kell egy vak embert jól segíteni, de a segítő szándék megvan bennük, ezért nem érdemes visszautasítással elvenni a kedvüket. Ő akkor is elfogadja a segítséget, ha nincs akkora szüksége rá, mert fontosnak tartja edukálni az embereket, és szerinte ezzel is elősegítjük egy jobb közlekedési kultúra kiépülését.
A fejlődés kulcsa a nyitottság és ez elfogadás
Nagyné Berke Mónika Debrecenbe jár be busszal a kertvárosból, mindig ugyanarra a járatra száll fel. Az utazóközönség már ismeri őt és vakvezető kutyáját, így mindig automatikusan átadják neki a helyet a babakocsis beállóban, mert tudják, hogy nem fog leülni, sőt egymásra is rászólnak az utasok, ha valaki még nem ismerné a „szabályt”.
Egy alkalommal viszont senki nem ment arrébb, így Mónikának azonnal egyértelművé vált, hogy másik buszra szállt fel, mint szokott. Megkérdezte a sofőrt, és kiderült, hogy igaza volt. A következő járaton a szokásos módon átadták neki és kutyájának az állóhelyet.
Móni szerint az utóbbi években rengeteget javult a közlekedési kultúra, több segítséget kap, mint korábban, bár van rossz tapasztalata is: egyszer a buszmegállóban rászóltak, hogy minek neki vakvezető kutya, ha meg kell kérdeznie a busz számát.
Hazánkban sajnos nem nagyon van hasonló kiegészítő tábla, az autósoknak így fokozottan kell figyelniük a vak gyalogosokra (Fotó: iStockphoto)
Ebből is látszik, hogy mindig van hova fejlődni, sok munka van előttünk, főként edukáció tekintetében. A kulcs az elfogadás, a nyitottság és a törekvés a jobb kommunikációra.
Ő főként humorral kezeli azokat a szituációkat, amelyeken úgysem tud javítani. Egyik kolléganője például jól lát távolra, közelre viszont kevésbé. Így mikor együtt haladnak, és észleli, hogy 20-30 méterre tőlük van egy pocsolya, Móni már tudja, mi következik. Ilyenkor viccesen megjegyzi: „Ne foglalkozz vele, legalább már tudjuk, hogy belelépünk.”
Folyamatos küzdelem a sztereotípiák ellen
Dénes Dóra gyengénlátó, vőlegénye aliglátó ember. Többnyire ketten közlekednek, és Dóri folyamatosan azt tapasztalja, hogy mivel az emberek észlelik, hogy kettőjük közül ő a látó, akkor is neki válaszolnak, hozzá beszélnek, ha mondjuk épp párja tette fel a kérdést.
A másik probléma, amivel gyakran szembesül, hogy az emberek túl erőszakosan akarnak segíteni, például akkor is feltétlenül le akarják ültetni a párját a buszon, ha erre egyáltalán nincs igénye, mert mondjuk a következő megállónál leszáll. Különösen kínosan érzi magát, mikor idős emberek akarják átadni a helyüket, és nem fogadják el a nemleges választ. És természetesen neki teszik fel a kérdést: „Leül a fiatalember?”
Útbaigazításnál gondolkodjunk a vak ember fejével
Gál Enikőnek főként pozitív tapasztalatai vannak a gyalogosokkal, legtöbbször épp csak megfogalmazódik benne, hogy segítségre volna szüksége, és már érkezik is a kérdés. Arra azért nem árt figyelni szerinte, hogy alaposabban magyarázzunk, ha vak embert igazítunk útba, ugyanis néha olyan „apró” részletek kimaradnak a leírásból, hogy lesz útközben egy aluljáró, amin át kell menni.
Az autósokkal viszont van rossz élménye: ő kutyával közlekedik, és bizony előfordult, hogy az állat mentette meg az életét azzal, hogy a kellő pillanatban hirtelen megállt, mikor a zebrán haladtak át, és egy autós nem fékezett. Még a körülöttük lévő gyalogosok sem figyelmeztették a közelgő veszélyre – habár persze ilyen esetben nehéz is kellően gyorsan reagálni.
Nem mindegy, hogyan és mikor segítünk a vak és látássérült embereken (Fotó: iStockphoto)
Mivel Magyarországon a lakosság körülbelül egy százaléka vak vagy gyengénlátó, nagy eséllyel találkozunk velük össze a mindennapokban. Látóként figyeljünk rájuk, és segítsük őket, ahol szükség van rá. Azonban a látássérült emberek is aktív részesei a közlekedésnek, így ők is felelősek azért, hogy a lehető legkevesebb problémával tudjunk együtt közlekedni. Az MVGYOSZ elnöke, dr. Nagy Sándor arra kéri őket, hogy ne csak a közlekedési kultúra napján, hanem minden más napon is tegyenek meg mindent, amit tudnak a saját és mások biztonságáért, illetve az összehangolt, zökkenőmentes közlekedésért.
