(Az írás spoilereket tartalmaz!)
Pár éve még afféle hollywoodi istenekként gondolhattunk David Benioffra és D. B. Weissra. Ők ketten voltak azok, akik meglátták a lehetőséget George R. R. Martin megfilmesíthetetlennek tartott könyveiben, és ők ketten voltak azok, akik olyan jó érzékkel nyúltak az alapanyaghoz, hogy pontosan felismerték annak erényeit és gyenge pontjait, és szükség esetén mertek rajtuk változtatni is.
Érezték, hogy mi a felesleg és mi fontos, a tudásuknak hála a regényekkel egyenértékű produkciót adtak nekünk hat évadon keresztül. Minden esélyük megvolt arra, hogy mennybe menjenek, ajándéknak pedig megkapták, hogy legközelebb Star Wars-filmeket rendezhetnek. Csakhogy nagyjából két évad alatt sikerült lerombolniuk mindent, amit korábban felépítettek.
A Martin-féle regények kifogyásával nagyon gyorsan megmutatkoztak az írói hiányosságaik, ami leginkább a karakterismeret és a logika hiányát jelentette, és a nyolcadik évad végére már ott tartunk, hogy sok rajongó nemhogy nem zsenikként, hanem egyenesen kóklerekként tekint rájuk, akik két szezon alatt tönkretették és meggyalázták mindazt, amit korábban hat évadon át olyan ügyesen felépítettek. Még egy teljesen komolyan vehetetlen online petíció is indult az utolsó évad újraforgatásáért, ami nyilván röhejes, ugyanakkor jól jelzi az óriási mértékű csalódottságot, ami az egész lezárást jellemezte. Az persze szinte biztos, hogy nem lehetett volna úgy befejezni a Trónok harcát, hogy azzal mindenki elégedett legyen, de arra talán kevesen számítottak, hogy ennyi régi rajongó a sorozat ellen forduljon.
Egyszer fent, de inkább lent
Azt, hogy a Trónok harca utolsó évadával baj van, jól jelezte, hogy a negyedik részben ottfelejtett kávéspohár egy hétre fő témává tudott válni a médiában. Furcsa módon a kissé kurta záró évad egyszerre mutatkozott ráérősnek és rohamtempójúnak is. A Hosszú éjszaka csatájára való kétrésznyi rákészülés például nagyrészt felesleges időhúzásnak bizonyult, ugyanakkor néhány karakterfejlődési pillanaton olyan gyorsan robogtak át, hogy csak kapkodtuk a fejünket, és sokszor nem is értettük, hogy ki mit és miért csinál.
A legjobb példa erre Daenerys Targaryen karaktere, aki ugyan az utolsó előtti részben tényleg azt tette, amire pár utalás és sztorielem predesztinálta, de azt már megspórolták az alkotók, hogy az őrült királynővé válásának folyamatát el is játszassák a színésznőjükkel. Ezért eshetett meg az, hogy egy amúgy zseniális – ha minden igaz, Martin fejéből származó és a hatalom természetét új oldalról bemutató – fordulat mégis hiteltelennek és ennek köszönhetően már-már elfogadhatatlanul légből kapottnak is hatott.
Kit Harington és Emilia Clarke a Trónok harca nyolcadik évadában (Fotó: Profimedia / Landmark)
A hét és fél évadon keresztül felépített halott seregről, élén az Éjkirállyal, kiderült, hogy nem volt más, csak egy legyilkolandó zombihorda és üres látványelem, Cerseit meg egy teljes évadon át arra kárhoztatták, hogy gonosz tekintettel kémlelje a városát a tornyából a Királyvárban. Jaime Lannister sok évadon át felépített karakterfejlődése pedig akkor hullott porba, amikor a halálban egyesült testvérével és szerelmével: az alkotók egyenlőként mutatták nekünk a véreskezű Cerseit és az azóta jó útra tért Jaime-t, mintha ők ketten még mindig ugyanott tartanának, amikor a kis Brant lelökték a falról az első évadban.
Az utolsó előtti részben látványos jelenetek sorában láthattuk Aryát a sárkánytűzben felperzselt Királyvár utcáin menekülni, hogy aztán… az egész élménnyel a következő rész ne kezdjen semmit. Az okos Tyriont ostoba figurává züllesztették, Sansát pedig úgy akarták bemutatni, mint aki csak a korábban őt elnyomó, kihasználó és megalázó férfiaknak köszönheti jelenlegi tudását és bölcsességét. Arya bérgyilkosos-átváltozós kiképzése pedig tényleg csak arra volt jó, hogy bemutasson egy tőrforgatós trükköt az Éjkirállyal szemben?
Itt a vége, fuss el véle!
A hibák felsorolását tényleg a végtelenségig lehetne folytatni, de nem szeretném elhallgatni a kevés erényt sem. A harmadik rész csatája valóban hordozott magában pár hátborzongató pillanatot, és az kétségtelen, hogy piszkosul hangulatos volt, az ötödik rész sárkányos tömegmészárlása pedig tényleg székhez szegezte a nézőt, és nagyon nehéz volt szabadulni az értelmetlen pusztítás képeinek hatása alól. Izgalmasnak tűnt, hogy egy ilyen mészárlás után vajon mit kezd majd a sorozat a megváltozott helyzettel, de ezt a dilemmát az alkotók ugyanúgy elsiették, mint annyi minden mást: egy már-már pofátlanul egyszerű, szinte minden drámaiságot nélkülöző jelenetben gyorsan megszabadultak az őrült királynőtől, hogy aztán ultra hollywoodi üzemmódba kapcsolva nyomjanak le a torkunkon egy gigászi hepiendet, amihez képest A Gyűrűk Ura harmadik részének sokszori lezárása visszafogottnak és ízlésesnek tűnik.
Fotó: Profimedia / Hollywood Archive
Kétségtelenül meglepő húzás, hogy végül Bran Starkot tették meg a Hét (oké, hat) királyság urává, de a meglepetésen kívül ennek sem volt sok értelme: egy olyan karakterről beszélünk, akit alig ismerhettünk meg, sőt volt rá példa, hogy egy teljes évadra kiírták a sorozatból, és semmi olyat nem tett az évadok során, ami alapján azt hihetnénk, hogy tényleg méltó erre a címre.
Az alkotók még azt is megengedték maguknak, amit korábban sosem: már-már parodisztikus módon utalgattak a való világ politikai rendszerére akkor, amikor Sam Tarly figuráján keresztül gúnyolódtak egyet a demokrácián. Elsietett jelenetek tömkelegével igyekeztek minden karakternek biztosítani a saját, egyéni hepiendjét, és az effajta hollywoodias lezárás köszönőviszonyban sem volt azzal, ami Martin világából következne. Nem szépítek: olyan érzésem volt a zárást nézve, mintha az alkotók egy „Fejezzük már be gyorsan ezt a szart, és menjünk inkább Star Wars-ozni!” felkiáltással zavarták volna le az egészet, és nagyjából annyira tűnt átgondoltnak a lezárás, mintha egy rajongónak adtak volna egy napot arra, hogy kitalálja, hogyan kell befejezni egy nyolc évada hömpölygő, epikus történetfolyamot.
Köszönjük, hogy ennyi volt
Az alkotók cinizmusát jól mutatta a túlélőkből összeverbuvált uralkodói gyűlés jelenete: drámainak kellett volna lennie, de ők simán átvitték lazulós, már-már szitkomos komédiázásba, mintha itt nem valami fontos dologról lenne szó, csak azt kéne mondjuk megvitatni, hogy milyen tortát süttessenek egy születésnapi bulira. Vége van, srácok, mit erőlködjünk – ez érződött az epizód minden egyes jelenetén, és tényleg már-már hihetetlen, hogy a legfontosabb karakterüket képesek voltak úgy eltenni láb alól, hogy annak szinte semmilyen érzelmi hatása nem volt. Nehezen volt elképzelhető, hogy pont a Trónok harca záruljon úgy, hogy győz a jó, és minden szép lesz, de Benioff és Weiss még annyira sem erőltették meg magukat, hogy a lezárás legalább egy kicsit keserédes legyen.
Kristofer Hivju, John Bradley és Hannah Murray (Fotó: Profimedia / Landmark)
Nézzük a dolgok jó oldalát: legalább véget ért egy sorozat, aminek már rég véget kellett volna érnie, és amit sokan már csak megszokásból és azért néztünk, hogy ha már rááldoztunk sok-sok évadnyi időt az életünkből, akkor tudjuk meg, mi lesz a vége. Az mindenképp az írókat és az HBO-t dicséri, hogy nem akarták a végtelenségig húzni a szériát, pedig ha készült volna kilencedik, tizedik vagy akár tizenegyedik évad is, a nézők továbbra is kitartottak volna a karakterek mellett, akiket az első öt-hat évadban annyira megszerettettek velünk. Manapság, amikor nagyon ritkán fejeznek be valamit, ami sikeres, a Trónok harca legalább kapott egy lezárást. Messze nem a legjobb lezárást, de legalább valamit: ez most egy sztori, aminek volt eleje, közepe és vége, és a végtelen történetek korában azért ennek is lehet örülni.
