Méltatlanul búcsúznak az X-Men-filmek a nézőktől

Mostanság, amikor szinte minden hónapban egy-egy új, nagyszabású szuperhősfilm látható a mozik műsorán, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy nem volt ez mindig így. 2000-ben például az X-Men – A kívülállók volt az egyetlen szuperhősös film a mozikban. Két évvel az első Pókember, öt évvel az első Christopher Nolan-féle Batman-film és nyolc évvel az első Vasember előtt jártunk, egy olyan korszakban, amikor a legtöbb mozinéző a szuperhősfilmeket a bugyuta történetekkel azonosította.

Ezzel szemben az X-Men halálosan komoly dolgokról szólt: a másságról és annak elfogadásáról, a rasszizmusról és a polgárjogi mozgalmakról, a nyitójelenete pedig Auschwitzban játszódott, ami elképesztően szokatlannak számított a maga idejében. Hirtelen a hollywoodi fikció találkozott a valóságnak egy olyan szeletével, amit csak az úgynevezett „komoly” filmekben, drámákban volt szokás ábrázolni. Nem kétséges, hogy az X-Men hozott fordulatot a képregényfilmek megítélése terén, ugyanakkor nagyrészt nem az X-Men aratta le ezért a babérokat. A 20th Century Foxnál működő franchise már régóta a Marvel és a DC árnyékában él, és most a Sötét Főnixszel hosszú évekre megpecsételődik a sorsa.

Az innováció és annak hiánya

Ezért unhat rá a világ a szuperhősfilmekre: X-Men: Apokalipszis – kritika

Az X-Men az elmúlt 19 évben egyfajta kísérleti laborja volt a szuperhősfilmeknek. Nemcsak abban voltak úttörők, hogy komoly társadalmi témákat emeltek be egy szuperhősös történetbe, hanem abban is, hogy már tizenkét évvel az első Bosszúállók-film előtt megmutatták, hogyan kell egy sok szuperhőst felvonultató úgynevezett csapatfilmet működtetni az X2-ben. Az eljövendő múlt napjaiban már öt évvel a Bosszúállók: Végjáték előtt használták az alternatív idősíkokat és az időutazást, a Logannel és a Deadpoollal pedig megmutatták, hogy van élet a 12-es korhatárkarikán túl is, és a felnőtt nézőknek is lehet egyedien erőszakos és brutálisan vicces mozikat készíteni.

A franchise nemcsak akkor mert fontos karaktert ölni, amikor a figurát játszó színésznek lejárt a szerződése, hanem olyankor is megtette, amikor a történet érdeke azt kívánta. Az X-Men-filmek mindig olyankor voltak a legjobbak, amikor mertek kísérletezni és valami újat mutatni, és olyankor voltak a legrosszabbak, amikor megpróbáltak biztonsági játékot játszani, és megelégedtek azzal, hogy sima popcornmozik legyenek. Érdekes módon ez a vonal az önálló Farkas-filmekben (kivéve: Logan) és az utolsó két csapatfilmben, a mindenfajta előremutató szándékot nélkülöző Apokalipszisben, valamint a mostani Sötét Főnixben érhető leginkább tetten. Utóbbinál ez már csak azért is különös, mert a képregényekben a Sötét Főnix számít máig a legnépszerűbb történetnek.

Sophie Turner a Sötét főnix c. filmben (Fotó: Profimedia, Planet)

A Sötét Főnix-sztori

A Sötét Főnix a legnagyobb hatalmú X-Men, Jean Grey drámája, vívódása és átállása a sötét oldalra, és mindezt a képregényekben több éven át mesélték el. Ezzel szemben itt van most egy film, ami mindezt bele akarja sűríteni közel két órába, ami már önmagában óriási kihívás. A vicces az, hogy ebbe a történetbe az alkotók egyszer már belebuktak. Simon Kinberg rendező és forgatókönyvíró egyszer már megírta a Sötét Főnix filmváltozatát, ami Az ellenállás vége címmel 2006-ban mozikba került, és sokan máig az egyik legrosszabb X-Men-filmnek tartják. Az eljövendő múlt napjai után létrejött alternatív idősíknak köszönhetően azonban most lehetősége nyílt újra, az eredeti képregényhez hűségesebben elmesélni a történetet, de jól látható, hogy most sem tudott kapaszkodókat találni rajta. Az már kifejezetten peches – egyben a szuperhőstörténetek sablonosságát is jelző – véletlen, hogy a film eleje kísértetiesen hasonlít az idén bemutatott Shazam nyitányára, a film vége pedig annyira hasonlított a Marvel Kapitány zárására, hogy újra kellett forgatni az egészet.

Gázsiproblémák és Disney-felvásárlás

A Sötét Főnix egyébként akkor is szerencsétlen csillagzat alatt született, ha a fenti hasonlóságokat nem számoljuk. Központi karakterének egy olyan figurát tett meg, aki csak az előző, meglehetősen félresikerült Apokalipszis alcímű filmben tűnt fel először, és nem lehet azt mondani, hogy ez az egy mozi elég volt ahhoz, hogy a nézők szívéhez közel kerüljön. Az alkotóknak azzal is problémájuk akadt, hogy a sztárjaik szerződése lejárt az Apokalipszis után, mindenkivel újra kellett tárgyalni a feltételeket, és mivel azóta a főszereplők sokkal nagyobb sztárok lettek, ez a gázsijukra is kihatott. Ráadásul nem mindenki volt egyformán lelkes a visszatéréssel kapcsolatban: Jennifer Lawrence bevallottan csak azért vett részt a projektben, mert nem akarta a rajongókat cserbenhagyni azzal, hogy egyszerűen csak kiírják a filmből. A lelkesedés hiánya sajnos az alakítása színvonalán is meglátszik.

Jennifer Lawrence (Fotó: Profimedia / Planet)

Pont rosszkor jött az is, hogy már nyakig benne voltak a munkálatokban, amikor kiderült, hogy a Disney felvásárolja az X-Men-filmeket gyártó 20th Century Foxot. Mivel a Marvel a Disney tulajdonában van, azonnal jelezték, hogy az X-Meneket beolvasztják majd a Marvel mozis univerzumba, így jelen formájukban nem lesz rájuk többé szükség. Hirtelen a stúdió kedvenceiből mostohagyerekké váltak, akik csak nyűgnek számítanak a Disney nyakán, és minél előbb szabadulnának tőlük.

Kapkodó mutánsok

Erről a 22 filmről és sorozatról szól majd a nyarad

A kapkodás és a tanácstalanság voltak a legelső dolgok, amik eszembe jutottak a Sötét Főnixet nézve. Szinte minden képkockán érződik a rendező azon igyekezete, hogy minél több történést sűrítsen minél kevesebb játékidőbe. Nincs idő elmélyedni semmiben, aminek a legröhejesebb hozadéka, hogy a karakterek nem emberként, hanem tételmondatokban beszélgetnek egymással. Érezhető, hogy a dialógusok célja nem a karakterépítés, csupán az, hogy minél előbb eljussunk A pontból B-be, onnan C-be, onnan pedig D-be.

Kinberg láthatóan küszködik a rendelkezésére álló rengeteg karakterrel, és szinte bántó, hogy egy ennyire jó színészekből álló csapatot ennyire ne tudjon használni. Megszerezte például a világ egyik legjobb színésznőjét, Jessica Chastaint, hogy aztán egy faarccal gyilkoló, világuralomra törő, dögunalmas főgonoszt csináljon belőle (amúgy Vuknak hívják!). Xavier professzort olyan új jellemvonásokkal (hírnév iránti vágy, arrogancia) gazdagította, melyek korábban nem igazán voltak a sajátjai, a franchise talán legizgalmasabb karakterét, Magnetót pedig egyszerűen háttérbe tolták, és nem adtak Michael Fassbendernek teret arra, hogy bármilyen új színnel gazdagíthassa a figurát.

Sophie Turner és Jessica Chastain (Fotó: Profimedia / Planet)

Egy méltatlan lezárás

A Sötét Főnix legnagyobb baja az, hogy nem akar semmit sem mondani. Nem több egy terméknél, ami azért készült, hogy kihasználja a nézők lojalitását egy franchise iránt. Inkább tűnik egy terméknek, amit egy gyárnak határidőre le kellett gyártania, mint egy filmnek, ami azért készült, mert a rendezője el akart mondani egy izgalmas történetet. Kifejezetten szomorú látni, hogy pont azoknak a munkája hullik le a vászonról, akik a legtöbbet rakták bele. Sophie Turner például látványosan küzd az alulírt szerepével, és látszik rajta, hogy megfeszül azért, hogy jó legyen, miközben a film, amit szolgál, cserbenhagyja őt.

Hans Zimmer pedig olyan szuper zenét írt hozzá, ami egy Nolan-remekműben is megállná a helyét, itt viszont a Sötét Főnix totális középszerűsége miatt idegennek hat. Végig olyan érzésem volt a zenét hallva, mintha nem is ehhez a filmhez készült volna, hanem a szomszéd teremből szűrődött volna át egy ennél sokkal jobb film aláfestéseként. Egyedül a filmet lezáró vonatos akciójelenet az, ami még úgy-ahogy működik: Kinberg itt legalább ötletesen használja a mutánsok képességeit a nagy összecsapásban. A Sötét Főnix egy filmtörténeti jelentőségű franchise méltatlan, céltalan, sehová sem tartó befejezése. Ezek a figurák és ezek a színészek többet érdemeltek volna.