Sokan és sokszor vágták már a Marvel fejéhez, hogy a filmjeik túlságosan egy kaptafára épülnek, és az utóbbi pár év melléfogásai annak köszönhetők, hogy a formula elfáradt, a nézők pedig inkább valami újra vágynak. Ehhez képest öt év kihagyás után jön egy új Pókember-film, ami abszolút követi a jellegzetes Marvel-receptet, mégis az elejétől a végéig magával ragadó moziélmény. Vagyis könnyen lehet, hogy nem a formula fáradt ki, egyszerűen csak a Marvelnél nem találtak olyan rendezőket, akik a megszokott formát élettel tudnák megtölteni.
A legkomorabb Pókember-film
A megoldás régóta ott feküdt a Marvelnél, és meg is találták: Destin Daniel Cretton már a Shang-Chi filmmel megmutatta, hogy képes arra, hogy a rendelkezésre álló szigorú kereteken belül is valami izgalmasat alkosson, és a Pókember: Vadonatúj napot látva egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha a következő tíz évre betelne a naptára Marvel-filmek rendezésével.
A Hawaii-ról származó direktor elsősorban két dolgot tett, amiért a Disneynél hálával tartozhatnak neki:
egyrészt igazán megértette Pókember és Peter Parker karakterének lényegét, és sikerült ezt visszaadnia a vásznon úgy, hogy végig hű maradt ehhez, másrészt végre elérte, hogy a stúdió ne félkész, összegányolt CGI jelenetekkel küldje moziba egy látványfilmjét.
A Nincs hazaút néhány képsorára annak idején rossz volt ránézni, és a Marvel amúgy is hajlamos volt a látványban a mennyiségre helyezni a hangsúlyt a minőség helyett.
Destin Daniel Cretton új Pókember-mozijáról el lehet mondani, hogy jól néz ki, és van vizuális stílusa. Bár a jelenetei nagy része fényes nappal játszódik, végig borús, felhős időt láthatunk, és ez a Vadonatúj nap atmoszférájára is hatással lesz. Ez az eddigi legsötétebb Pókember-mozifilm. Persze Destin Cretton nem akar Christopher Nolanné válni, annyira sosem lesz komor, de hű marad ahhoz, hogy hőse egy magányos fiatalember, aki a nulláról próbálja újra felépíteni önmagát. És ez nem túl vidám dolog.
Fotó: Intercom
Egy érzelmes Pókember
A Pókember: Vadonatúj nap sikerében tagadhatatlanul oroszlánszerepet játszik, hogy a hősöknek már van egy több filmen át gondosan felépített életútja, van közös múltjuk, történetük, ezért adottak a nézők ehhez kapcsolódó érzelmei. Destin Daniel Crettonnak tehát nem a nulláról kellett építkeznie, hiszen, ha Peter Parker ránéz MJ-re, az már önmagában többletjelentéssel bír. A kérdés inkább az volt, hogy a rendező csak kihasználja-e a franchise és a karakterek múltját, vagy képes gazdagítani, tovább fejleszteni azt, és szerencsére ez utóbbi történt.
Az alkotók érezték, hogy a Nincs hazaút lélekrombolóan szomorú vége után ezúttal egy még érzelmesebb epizódra lesz szükség, ami szól magányról, elidegenedésről, és persze arról a fontos tanulságról, hogy ugyan meg lehet próbálni, de teljesen egyedül végigvinni ezt az élet nevű dolgot nem érdemes. A film ráadásul abban is jó, hogy Pókember ráeszmélését a fenti tanulságra párhuzamba tudja hozni az új film szándékosan rejtélyes főgenyájának történetszálával is, így az érzelmek megduplázott erővel hatnak.
Ez a Pókember érzelmes, de nem érzelgős.
Disney ide vagy oda, a rendező végig ízlésesen a giccshatáron belül tartja a filmjét, még akkor is, amikor aljas módon a nézők könnyzacskóira támad.
Merjünk kicsik lenni!
A Pókember: Vadonatúj nap hiánypótlóan pozitív tulajdonsága, hogy mer kicsi lenni. Póki nem akarja megmenteni a bolygót, de még csak New Yorkot sem: kisebb bűnelkövetők akadnak a hálójába, és a főellenféllel való ütközetes is csak a legvégén kap egy monumentális töltetet, de még ezt is sikerül emberi kereteken belül tartani: a Marvelre olyannyira jellemző filmvégi üres CGI parádénak itt nyoma sincs, az akciójelenetek java nincs feleslegesen elhúzva, és a film még az akciójelenetek közben is végig karakterközpontú marad.
Fotó: Intercom
Azért is dicséret illeti az alkotókat, hogy nem élnek vissza a Marveles vendégszereplőkkel. Igen, itt van a Fekete Özvegy, a Megtorló és a Hulk is, de a megjelenésük nem öncélú, mindegyikük komoly szereppel bír a történetben, és előreviszik Pókember karakterének fejlődését, és persze az akciójelenetekből is kiveszik a részüket (az Özvegy kivételével).
A Pókember: Vadonatúj nap hosszú idő óta az első olyan Marvel-mozi, amit fenntartások nélkül lehet élvezni: Hollywood csúcsra járatva a mai napig képes elvarázsolni a nézőket.
Ez itt még akkor is így van, ha a film egyáltalán nem hibátlan. A Vadonatúj nap időnként túlzsúfolt, túl sok karakterrel zsonglőrködik, és nem mindig jól, a tempója sincs mindig a helyén, sőt az utolsó harmadában túl nagy hangsúlyt helyez egy új karakterre, miközben nézőként Pókember/Peter Parker lenne az érdekesebb. De pont az a jó a Marvel-formulában, hogy amikor jól használják, könnyen megbocsáthatóvá tudja tenni a bökkenőket.
A Pókember: Vadonatúj nap már látható a hazai mozik műsorán.
