Ralph Barton neve ma már valószínűleg csak keveseknek mond bármit is, de ez nem volt mindig így. A franciás, art decós chicet lényegre törő amerikai humorral vegyítő karikaturista ugyanis a tízes-húszas évek New York-i művészvilágának és társasági életének egyik éles szemű megfigyelője és nagy megörökítője volt, aki mindenkit ismert, és akit ismert mindenki; legalábbis mindenki, aki valamit is számított. Munkái olyan neves lapokban jelentek meg, mint a The New Yorker, a Vanity Fair, a Harper’s Bazaar, a Puck, a Judge vagy a Collier’s, emellett időnként díszlettervezőként és standfotósként is dolgozott, valamint ő illusztrálta Anita Loos programadó sikerregénye, a Szőkék előnyben első kiadását is.
A bámulatosan sokoldalú Barton egy ízben még rendezőként is kipróbálta magát. Egyetlen filmje, az 1926 körül készült, New Yorkban, Párizsban és Salzburgban forgatott Camille sok szempontból igen figyelemre méltó alkotás, de ami igazán különlegessé teszi, az a benne felvonultatott, sőt hegyekbe hordott hírességek elképesztő mennyisége. Az alig félórás műben nagyjából ötven (50!) színésznő, színész, költő, író, színházi rendező, festő és egyéb ragyogó társasági figura tűnik fel, természetesen mind főszerepben. A rendezőnek még egy valódi uralkodót is sikerült leakasztania: Moulay Youssef ben Hassant, a marokkói szultánt, aki – egyedüliként – saját magát alakítja a filmben, amint elegáns autójában, díszkísérettel felvezetve elsuhan Párizs utcáin, és kiinteget az ablakon. Az IMDb szerint több játékfilmes alakítása nem is volt, és hát vélhetően erről az egyről sem nagyon tudott.
Egy 1917-es Puck-címlap Ralph Barton festményével (Forrás: Wikipedia)
A Camille elvileg ifj. Alexandre Dumas klasszikus lektűrje, A kaméliás hölgy alapján készült, de semmiképpen ne érezzük magunkat hülyén attól, ha ezt elsőre (másodikra, harmadikra) esetleg nem vennénk észre. Bár időnként feliratok is tájékoztatják a nézőt a cselekmény alakulásáról, a film sokkal inkább tűnik amatőr házi videókból véletlenszerűen kivágott, nem ritkán teljesen értelmetlen, rövid jelenetek követhetetlen egymásutánjának, vagy afféle mondén társasági tablónak, semmint egy szép, szentimentális történetnek; de hát pont ettől nagyszerű az egész! Szóval a mű nagy részében jobbára azt látjuk, hogy jól öltözött hölgyek és urak isznak (az alkoholtilalom idején!), cigarettáznak, vagy csak bámulnak bele a kamerába, arról pedig, hogy pontosan milyen karaktereket is alakítanak, csak a stáblista, illetve a felvillanó szövegek szolgálnak némi információval, mert a film alapján nehéz lenne kitalálni.
Jó, az addig egyértelmű, hogy Dumas-t az afroamerikai énekes, színész és politikai aktivista, Paul Robeson játssza, a címszereplőt a már említett Anita Loos, a leplekbe burkolva vicsorgó (későbbi) Nobel-díjas író, Sinclair Lewis pedig valamiféle allegorikus alakokat kelt életre, de ezután már nagyon könnyű elveszíteni a fonalat, pláne, hogy a legtöbb figurának természetesen semmiféle köze nincs A kaméliás hölgyhöz. Édouard Bourdet francia színpadi szerző például egy izgalmas jelenetben valamilyen okból banánt eszik Idaho grófjának hálás szerepében, a Rudolph Valentinóra legkevésbé sem hasonlító, köpcös, idősödő regényíró, Joseph Hergesheimer állítólag a néhai Rudolph Valentino szellemét alakítja Arábiai Lawrence-nek öltöztetve, a korszak nagy vizionárius rendezője, Rex Ingram meg a jeles 19. századi ír hazafit és politikust, Charles Stewart Parnellt játssza – vagyis inkább csak meresztgeti a szemét, és grimaszol egy kerítés előtt.
Ugyanakkor a huszadik század első felének legkiválóbb novellistája, William Somerset Maugham őrülten elegáns Monsieur Duval szerepében, az amerikai színházi nagyasszony, Drew Barrymore dédnagynénje, Ethel Barrymore nemkülönben elbűvölő Olympe-ként, a többször is megjelenő Charlie Chaplin pedig az összes jelentében parádés, ráadásul még az Aranylázból ismert cipőtáncot is előadja egy ponton. De összességében mindenkit nagyon jó nézni, még azt a hosszan bemutatott WC-csészét is a film vége felé.
A fiatal Ethel Barrymore 1901-ben (fotó: Wikipedia)
Ám ami nekünk, magyaroknak igazán érdekes lehet, az Darvas Lili színésznő, valamint férje, az akkoriban már bőven nemzetközi hírű írónak számító Molnár Ferenc szereplése. A színésznő nyilván csodálatos, szóval nem is okoz különösebb meglepetést, Molnár viszont már annál inkább; a monokliját és széles mosolyát egyaránt nagy tehetséggel villogtató, hatalmas termetűre nőtt sikerszerző úgy betölti a vásznat a skandinávos csengésű nevet viselő, titokzatos Drnskaqrsk szerepében, hogy azt egy profi színész sem csinálhatná meggyőzőbben.
A kicsit talán Andy Warhol hasonló modorban készült mozijait is megelőlegező, csak szűk körben bemutatott film nem kavart nagy port; de hát nyilván nem is ez volt a cél. Ralph Barton további sorsa már annál szomorúbb: az egész életében mániás depresszióval küzdő rendező-karikaturista öt évvel később, nem sokkal a negyvenedik születésnapja előtt főbe lőtte magát manhattani lakásában.
Kiemelt kép: keptar.oszk.hu
