1912. december ötödikén az akkor huszonöt éves dr. Brenner József, vagy ha úgy jobban tetszik, Csáth Géza székelt egy egészségeset (ő ezt úgy nevezi: rövid defactio), fogyasztott némi morfiumot, sztrichnint és arzént, tényleg nem sokat, csak épp az íze kedvéért, tárgyilagosan megállapította, hogy az arcszíne elég jó, majd naplójában részletes, 12 pontból álló leltárt készített az elmúlt évéről, amely, mint látható, igen mozgalmasan telt.
1.) Coitus 360-380+körül.
2.) Jövedelem 7390 korona.
3.) Schmith mézeskalácsos c. könyvem kiadása.
4.) Puccini német kiadásának megjelenése.
5.) Pean megjelenése.
6.) Stubnyafürdő megszerzése.
7.) 10 különböző nő megszerzése.
8.) Köztük 2 szűz lány.
9.) Elmebetegségek p.m.c. könyvem megjelenése.
10.) Horváték c. színdarab.
11.) Stubnyán siker megcsinálása.
12.) Bécsi út O-nével.
Az író tehát közel négyszáz alkalommal üzekedett különféle szépasszonyokkal és szűz leányokkal, ami már önmagában is bámulatos teljesítmény, de emellett még megjelent egy novelláskötete, egy színdarabja, egy német nyelvű Puccini-tanulmánya, valamint karrierjének egyik legfontosabb műve, a freudi pszichoanalízis és a szépirodalom határterületét meghódító Elmebetegségek psychikus mechanizmusa, amelyet az utókor a sokkal bombasztikusabb Egy elmebeteg nő naplója címen ismer.
Csáth Géza a Moravcsik-klinikán, 1910 körül (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
Közben egyébként megbecsült orvosként dolgozott Stubnyafürdőn, és gyakorlatilag szünet nélkül be volt nyomva valamitől. Ópium, morfium, kodein, veronál, paraldehid; mintha nem is egy kulturált, polgári fürdővárosban járnánk a századelőn, hanem egy Rick James-turnén 1980-ban. Ezt a nyaktörő tempót persze nem lehet sokáig tartani. Jellemző, hogy alig két hónappal később már nem koitális és intellektuális sikereiről számol be naplójában ilyen alapossággal, hanem ványadt pofájáról, töpörödött péniszéről és személyi higiéniájának fájó hiányáról:
„Mérhetetlenül undok, megvetni való élet ez. Oly undok, gyenge és szánalmas vagyok, hogy valósággal csodálkoznom kell Olgán, hogy még szeret, és nem csal meg. Hogy nem undorodik még végképp gyenge, fátyolozott hangomtól, folytonos tükörbe való nézegetésemtől (amely az egészségcomplex természetes reflexmozgása), cinikus és töpörödött penisemtől, ványadt pofámtól, szellemtelen beszédemtől, impotens, munka nélküli életemtől, gyanús egzisztenciámtól, szemérmetlenségemtől, amellyel mindennap elég hosszú időre a WC-re vonulok, butaságomtól. Azt hiszem, büdös is vagyok, mert a szaglásom romlott lévén, sem a rosszul kitörölt seggemnek, se az odvas szájamnak a szagát nem érezhetem.”
Csáth érdemi karrierje 1912-vel tulajdonképpen le is zárult, és a következő néhány évben lassan feladott mindent, ami korábban fontos volt számára: a drogok, a szex, a zene, az irodalom és az orvostudomány közül végül már csak a drogok maradtak. A történet dicstelen befejezését pedig alighanem mindenki ismeri. Az akkoriban falusi körorvosként tengődő férfit 1919-ben beutalták a bajai kórház elmeosztályára, ahonnan júliusban megszökött, és jól dokumentált ámokfutásba kezdett, amelyről többek közt unokabátyja, Kosztolányi Dezső számolt be a Nyugatban, egy közös szabadkai ismerősük levelét idézve:
Így történt, hogy feleségét július 22-én délután a rendelőszobában három revolverlövéssel agyonlőtte. A szerencsétlen asszonyt kislánya mellett érte az első lövés, még volt annyi ereje, hogy a szomszédsághoz meneküljön, hol egy óra múlva meghalt. Utána Csáth Géza fölvágta karján az ereit és nagy adag morfiumot is vett be, de egy szerb katonaorvos rögtön gyomormosást végzett, bekötözte őt s megmentette az életnek.
Jónás Olga, Csáth Géza felesége (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
Ezután a szabadkai kórházba vitték, ahol – érthető okokból – már olyan rettenetes állapotban volt, hogy még az őt meglátogató öccsének sem volt hajlandó elhinni, hogy meghalt a felesége, hiába dugta az orra alá a temetési számlákat. Szeptember elejéig ápolták, majd újra az elmeosztályra került, ahol dühös és drámai hangvételű búcsúleveleket írogatott rokonainak és ismerőseinek. 11-én (és nem 12-én, ahogy a szabadkai ismerős írja) ismét megszökött, és kórházi nadrágban, csíkos kórházi sapkában és zsakettben beállított gyógyszerész nagybátyjához, akitől morfiumot és atropint kért; helyette csak 100 koronát kapott. Innen Budapest felé indult gyalog, de Kelebiánál, a szerb demarkációs vonalnál a katonák feltartóztatták, és visszafelé kezdték kísérni, miközben Csáth könyörgött, hogy inkább lőjék agyon. Mivel kérését nem teljesítették, kétségbeesésében egy nagy adag pantopont vett be (amit ki tudja, honnan varázsolt elő), és még ott helyben meghalt.
Valószínűleg kevés magyar írónak van ilyen részletességgel megörökítve az utolsó napja, de hát Csáth helyzete tényleg elég speciális: bár a Nyugat erős másodvonalának tagja volt, és afféle eltékozolt tehetség, időről időre fellobbanó kultusza mégis igen jelentékeny (legalábbis a hatvanas években történt újrafelfedezése óta), ami elsősorban nyilván önpusztító életmódjának és jól mediatizálható-legendásítható alakjának köszönhető. Persze, nagyszerű író volt: témaválasztásaiban merész, formailag modern és precíz, érzésvilágában meghökkentően dekadens és finoman szecessziós. Egyik-másik novellája valódi remekmű, naplója, vagyis inkább naplói – amelyekben egy hivatalnok pontosságával és az erotikus lektűríró szabadosságával számol be dugásairól és kábítószer-fogyasztási szokásairól – pedig nyomasztón gusztustalan és káprázatosan szórakoztató írások. De élete és személye azért valamivel talán mégiscsak érdekesebb, mint a munkássága.
Pedig egykor igazi csodagyerekként indult. Csáth Géza, azaz Brenner József jómódú szabadkai család gyermekeként született 1887-ben. Főügyész apja eredetileg zenésznek szánta, de ő ekkoriban még inkább a festészet iránt érdeklődött. Már egészen fiatalon kiválóan hegedült, később több zenedarabot is szerzett, és zeneesztétaként, illetve kritikusként is maradandót alkotott: Bartók jelentőségét is az elsők közt ismerte fel. Mindössze 14 éves volt, nyolcadikos gimnazista, amikor első novelláját, a Kályhát elküldte Bródy Sándornak, a Nyugat előtti nemzedék egyik legjelentősebb írójának, a Jövendő főszerkesztőjének, aki elismerően fogadta a fiatal kolléga szárnypróbálgatását.
Csáth lakószobája a Balassa utcai Moravcsik-klinikán (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
Mégsem lett rögtön íróvá. 1904-ben, érettségi után a Budapesti Orvosi Egyetemen tanult tovább, és másfél évig szinte kizárólag az élettannak és az anatómiának élt. Bár publikált itt-ott, de teljes gőzzel csak a Nyugat 1908-as elindulása után tért vissza az irodalmi pályára a Varázsló kertje című novelláskötetével, a következő évben pedig orvosi diplomáját is megszerezte, és Budapesten, a Moravcsik-féle Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett dolgozni gyakornokként. De nemcsak idegorvoslással és a szépprózával esett szerelembe, hanem a morfiummal is, amihez orvosként könnyen hozzájuthatott; állítólag egy tévesen diagnosztizált tüdőbaj miatt nyúlt először a szerhez. A korábban gátlásos, szorongó fiú ekkoriban már a budapesti bordélyházak rendszeres vendége volt, ám napi munkájának és írásainak minőségén egyelőre nem hagyott nyomot zaklatott életvitele.
Mivel drog- és szexfüggése az évtized végére teljesen elhatalmasodott rajta, 1910-ben inkább vidékre ment fürdőorvosnak. A kellemes, nyugodt környezet, és a nem különösebben megterhelő munka egy ideig ugyan csillapították önpusztító hajlamait, de hát Csáth tipikusan az a fajta művész volt, aki nem csak műveiben, hanem a való életben is lázasan kutatta az emberi lélek rémítő mélységeit, úgyhogy hamarosan visszaesett, és Stubnyán már ismét minden mérget magába tömött, amit csak talált, másrészt pedig folyamatos erekcióval hajkurászta a gyógyfürdő vendégeit és személyzetét. Mint említettük, kalandjait szerencsére naplójában is feljegyezte:
„A szobaasszony! Ez új fejezet. Rövid, de velős. Egy 36 éves, testes, nagy orrú nymphomániás nő volt ez, a szobalányok kerítőnője, óriási seggel, kissé lógó, de szép mellekkel, egészben mesteri megromlás és bársony sima, rózsaszín bőr. Brutális egészsége és rémes érzékisége, amely egy bacchánsnőére emlékeztetett, keltették fel figyelmemet. Egy alkalommal a fürdőben láttam. A nedves fürdőruha szorosan tapadt hozzá, és pompás idomokat mutatott. A csípők megalkotása, a hátba való áthajlása, az egész test egészében ritka szép volt. Ekkor határoztam el, hogy komolyan hozzálátok a megszerzéséhez, annál is inkább, minthogy házaséletemben teljes hűséget óhajtottam majd Olgám iránt meghonosítani – és ez a typusú nő még sohase szerepelt menümön. Júl. 19-én történt, hogy szobámban egy délben elfogtam. Az ajtót bezártam, és miután tudtam, hogy pénzsóvár, átadtam neki 10 koronát. Egy perc múlva már feküdt. Rémes élvezettel dolgozott. A lábait a plafonra irányította, és óriás seggét, széles combjait övemnek támasztotta. Az orgazmus, amit nyújtott, jelentékeny volt, és a pénzt ugyancsak megérte.”
Későbbi feleségével, Jónás Olgával is meglehetősen rendhagyó volt a viszonya; ma úgy nevezzük, mérgező. Bár több mint 100 év távlatából meglehetősen nehéz rekonstruálni két ember kapcsolatát, pláne úgy, hogy igazából csak az egyik fél olvasatát ismerjük, valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy az író valóságos terrorban tartotta a nőt, akire rávetítette minden morfinista paranoiáját. Józanabb pillanataiban ezzel ő maga is tisztában volt.
Stubnyafürdőn, 1912 (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)
„Elkövetkeztek olyan napok, amelyben O.-t egészen máskép és másnak kezdtem látni. Lustának, komisznak, lelkiismeretlennek, mindennek csak nem finom nőnek, faszéhesnek, aki ambicióval és okossággal és minden erejével dolgozik abban az irányban, hogy a férjét mielőbb impotenssé tegye.
Kegyelemként, amikor éhség miatt nyugtalan vagyok mindig jónak, édesnek, nagyon szeretőnek látom őt, de egyszersmind igen jelentéktelennek, alsóbbrendűnek. Amikor a méreg felfüti a fantáziát – akkor olyannak alakítom őt, amilyennek leginkább izgat: egy bestiának képzelem el, aljas rossz ösztönökkel, hazudozónak, szemétnek, szépnek – sokkal szebbnek és komplikáltabbnak látom.”
Csáth aztán egyre mélyebbre süllyedt. A háború alatt katonaorvosként még több morfiumot használt, mint korábban, és hiába szerelték le idő előtt rossz idegállapota miatt, és hiába született egy kislánya, innen már nem nagyon volt visszaút. Ahogy Kosztolányi írta szép nekrológjában:
„…tudni se akart a szanatóriumról. Akaraterejét elvesztette, sőt a logikája is összezavarodott, mihelyt betegségéről esett szó. Egy tavalyi, hosszú levelében azt igyekszik nekem megmagyarázni, hogy csak úgy szokhat le a morfiumról, ha minél többet küldetek neki. Családja néhányszor még a szanatóriumba akarta vitetni, a saját beleegyezésével, de ő az utolsó pillanatban mindig eltűnt.
Minden kórházból megszökött. Betegsége haladt a maga útján. Félelmek kínozták és mindenkire gyanakodni kezdett. Attól tartott, hogy a szegy-csontját valaki átszúrja egy tűvel és a szívét keresztüldöfi. Detektívekkel figyeltette meg hozzátartozóit. Élesre fent késeket rejtegetett a zsebében. Végül tétlenné vált és közönyössé. Egy jóságos csecsemőhöz hasonlított.
Aki úgy öltözködött, mint az élet hercege, semmit se törődött magával, pecsétes kabátjáról lógtak a gombok, a szellem, a tudás, a tehetség e nagyszerű jelensége egy vidéki kasznárhoz hasonlított. Irtózatos volt látni ezt a kísérletet. A környezetétől véres verekedéssel csikarta ki a mérget. Hogy pedig sírtak előtte a rokonai, így szólt hozzájuk: „csak látom a könnyeiteket, de én már nem értem.”
A cikkben szereplő képek a Csáth: A varázsló halála c. emlékkiállítás gyűjteményéből származnak, amely 2020. május 31-ig megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
