Fahidi Éva túlélte a holokausztot, 90 évesen pedig eltáncolta a traumáit. Most egy film is készült a történetéről. Vele és Szabó Réka rendezővel beszélgettünk.
Fahidi Évát 1944-ben, 18 éves korában, családjával együtt terelték gettóba, majd hurcolták el Auschwitz-Birkenauba. A szüleit és a húgát is megölték, ő túlélte a vészkorszakot, és hazatért. Férjhez ment, dolgozni kezdett, évtizedeken át élte az életét. A rendszerváltás után kezdett el beszélni és írni a holokausztról. Azt mondja, arra tette fel az életét, hogy tanúskodjon. Több könyve is megjelent, előadásokat tart itthon és külföldön. Nemsokára 94 éves lesz.
Szabó Réka rendező, koreográfus, a kortárs táncszínházi előadásokat színpadra állító Tünet Együttes vezetője. És Fahidi Éva rokona, akit négy évvel ezelőtt keresett meg, hogy Éva tapasztalataiból készítsenek előadást. „Biztosan találsz különleges embereket, akik kilencvenévesen is mindenfélét meg tudnak csinálni, de Éva nemcsak mozgással tudja tökéletesen kifejezni magát, hanem verbálisan is hihetetlenül szuggesztíven, tömören, szikáran fogalmaz” – mondja Réka Éváról. Cuhorka Emese táncművésszel közösen készített előadásukat, a Sóvirágot 2015-ben mutatták be, azóta is szép sikerrel játsszák.
A próbafolyamatról Szabó Réka dokumentumfilmet is készített, A létezés eufóriáját, amelyet szeptember 12-től vetítenek a mozik. Néhány filmfesztiválon már bemutatták: Locarnóban a Kritikusok Hete szekció nagydíját nyerte el, Szarajevóban emberi jogi díjat kapott. Fahidi Évával és Szabó Rékával Éva belvárosi lakásán találkoztunk, hogy a megunhatatlan sikerről, az öregedő test szépségéről és a felállás ceremóniájáról beszélgessünk.
Szabó Réka és Fahidi Éva (Fotó: Hernád Géza)
Éva, szeretsz itt lakni? Nincsenek túl sokan a környéken?
Fahidi Éva: Rettenetesen sok az ember! Minden útikönyvbe beleírhatják ma is, hogy ez mennyire fontos utca, mert nincs az a turista Pesten, aki ne akarna idejönni. De hogy minek, azt rég nem tudom, mert ugyanazok a boltok vannak itt is, mint a világon mindenütt.
Gondolom, a filmfesztiválokon is elég sokan voltak, ahol kint voltatok a filmmel. Hogy éreztétek magatokat?
Fahidi Éva: Én szenzációsan! Ragyogtunk egy kicsit.
Szabó Réka: Éva és Emese Szarajevóba tudtak kijönni, Locarnóban én voltam ott a film operatőrével és egyik producerével. Szarajevóban olyan hangulat volt a filmfesztivál körül, különösen a díjátadón, mint amilyet a filmekben látni. Kordon, kamerák, vörös szőnyeg… nem lehetett kívül maradni érzelmileg.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy az Éva és Cuhorka Emese kettősével készült táncszínházi előadás, a Sóvirág premierje kisebbfajta szenzációt keltett, most pedig a film kezdeti sikereiről beszélünk. Hogy élitek meg ezt a sikert?
Fahidi Éva: Nem volt benne az élettel kötött szerződésemben, hogy én 94 éves koromban filmsztár leszek. Ezért a siker nekem minden pillanatban az újdonság erejével hat. Valóban meg is hatódom tőle, ahányszor csak szembesülök vele. Fantasztikusan boldogító, nem lehet megunni.
Szabó Réka: Szkeptikus szoktam lenni a díjakkal, mert sokszor esetlegesnek érzem, mi alapján osztják őket. Annyi minden kell hozzá, szerencse is. De négy és fél évet dolgoztam ezen a filmen, ha ezt kimondom, kicsit könnybe lábad a szemem. Nagyon nehéz volt, rengeteg munkával és frusztrációval járt, és most nagyon jól esik a siker. A díjak is jólesnek, de még fontosabb, hogy érzem, a közönség milyen melegen fogadja a filmet. Itthon a Sóvirág már teremtett egy kontextust a filmhez, Évát sokan ismerik, a Tünet Együttest is ismerik. Külföldön viszont ismeretlen a közeg, ez az első filmem, tehát filmrendezőként sem jegyeznek sehol. Alanyi jogán fogadták a filmet, és nagyon megható reakciókat kaptunk.
Máshogy hat A létezés eufóriája, mint a Sóvirág?
Szabó Réka: Ezen még nem gondolkodtam. Más a kettő, a film nem az előadást dolgozza fel. Önálló, szuverén alkotásoknak gondolom őket.
Fahidi Éva: Rékának nincs két egyforma műve. Minden, amit csinál, külön opusz, megállja a helyét önmagában.
Fahidi Éva (Fotó: Hernád Géza)
Követted a munkáit a Sóvirág előtt is?
Fahidi Éva: A férjeink révén mi rokonunk vagyunk, de én voltam a nagy családból az egyetlen, aki figyeltem, miket csinál Réka. A családunk nem különösebben modern szellemű, engem viszont érdekeltek a táncelőadásai, amiatt is, mert egész életemben táncoltam. Kicsit nekem is idegen volt, amit ő csinál, de figyelemmel kísértem, mi történik. És volt, amit minden alkalommal elbűvölve néztem.
Szabó Réka: Vissza kell adjam ezt a dicséretet! Nem véletlen, hogy Évával egymásra találtunk. Biztosan találsz különleges embereket, akik kilencvenévesen is mindenfélét meg tudnak csinálni, de Éva nem csak mozgással tudja tökéletesen kifejezni magát, hanem verbálisan is hihetetlenül szuggesztíven, tömören, szikáran fogalmaz. Képes megszólítani, bevonni az embereket.
Fahidi Éva: Nagyon köszönöm, de most már átmentünk kínaiba, csak hajlongunk egymás előtt.
Akkor térjünk vissza a filmhez! Abból is kiderül, hogy Réka a Sóvirág ötletével kereste meg Évát. Mikor született meg a film gondolata?
Szabó Réka: A próbák előtt egy hónappal ért a felismerés, hogy akármi is lesz ebből, azt rögzíteni kell, mégpedig profi módon.
Kívülállóként hogyan tudtad megteremteni magatok körül azokat a profi filmes körülményeket, amelyekre szükségetek volt?
Szabó Réka: Nem idegen tőlem a helyzet, hogy valakit instruálok, ahogy a kamera, a hangmérnök sem. Korábban csináltam két kísérleti rövidfilmet, és a táncelőadásainkat is fel szoktuk venni, megvágjuk, trailert csinálunk a felvételekből. De ez persze nem ugyanaz, mint egész estés dokumentumfilmet rendezni. Ezen a filmen kellett megtapasztalnom, megtanulnom sok mindent.
Tudtál egyszerre foglalkozni az előadással és a filmmel az alkotófolyamat közben?
Szabó Réka: Egy ideig próbáltam, a próbafolyamat feléig visszanéztem a nyersanyagokat, konzultáltam Kovács Claudia operatőrrel. Forgattunk külön jeleneteket is a filmhez, amik aztán nem kerültek bele, mert más irányt vett az anyag. Viszont ahogy közeledett a premier, egyre reménytelenebbé vált, hogy megosszam a figyelmem. Ráadásul hoztunk olyan döntéseket, amik nagyon megnehezítették a dolgunkat a film vágásánál. Ez az én tapasztalatlanságomból adódott.
Szabó Réka (Fotó: Hernád Géza)
Mire gondolsz?
Szabó Réka: Eleinte arra gondoltunk, hogy mindent Éva arcán keresztül mutatunk meg. Ezzel viszont nem tudtuk megteremteni a film alapkontextusát: itt van ez a három nő, mire szövetkeznek? Ez egyetlen képkockán sem volt rajta. Én mindig kiszaladtam a képből, mert azt akartam, hogy Éváról szóljon a film, és csak lassan jöttem rá, hogy nélkülem nem nyer értelmet, ami történik.
Éva, neked nem volt túl sok, hogy kamerával meg mikrofonokkal mászkálnak körülöttetek, miközben Rékára kell figyelned?
Fahidi Éva: Mindenesetre új szituáció volt az életemben. De amikor Réka felhívott, hogy kilencvenéves koromban lépjek színpadra, azt mondtam neki, mindenkibe kell egy egészséges adag exhibicionizmus, és én tudom magamról, hogy bennem több is van, mint amennyi feltétlenül szükséges. Tudtam, hogy jól fogom érezni magam ebben a helyzetben. Olyan vagyok, mint a mintatanuló, akinek minden eszébe jut, mikor produkálnia kell magát.
A próbafolyamat során Réka drámapedagógiai eszközökkel formált jeleneteket Éva és Emese emlékeiből. Éva, előfordult, hogy zavarba hozott ez a módszer? Egyáltalán, volt olyan pontja a próbafolyamatnak, ahol úgy érezted, neked nincs kedved ehhez az egészhez?
Fahidi Éva: Nem ezt éreztem. Azt oldottam meg rettentő nehezen, hogy a saját szövegemet, amit hetvenszer elmondtam már különböző módon, most úgy mondjam el, hogy megfeleljek a dramaturgiai feltételeknek. Úgy kellett elmondanom, hogy az más számára is dráma legyen.
Szabó Réka: A próbafolyamat során nagy kérdés volt, milyen lesz az előadás formája. Hogy tudsz önmagad lenni egy mesterséges szituációban? Sokáig nyitva volt, mennyire lesz kötött az előadás verbális része. De rájöttünk, hogy nagyon kegyetlen a színházi idő – ahogy a filmidő is –, emiatt meghoztuk azt a döntést, hogy Éva ne beszéljen szabadon egy-egy adott témáról, hanem dramaturgiailag megszerkesztett formában tanulja meg a saját szövegét. Ez sokkal nehezebb, mint idegen szöveget megtanulni. De minden alkalommal, mikor ezek a bizonyos mondatok elhangzanak az előadásban, igazolva látom a döntésünket.
Fahidi Éva: Nekem sem esik nehezemre elmondani a szöveget, biztonságban érzem magam így. És azért is, mert Cuhorka Emesének is van színészi vénája, tud nekem súgni, ha baj van a memóriámmal. A korosztályomra nem nagyon jellemző a rövid távú memória kiválósága. Én is úgy szoktam érezni, én vagyok az a szerencsétlen, aki mindent elfelejt.
Fotó: Hernád Géza
Itt arról a szövegről van szó, aminek az alapját Éva leírta, sokszor el is mondta. A filmből is kiderül, Éva mennyire pontosan, higgadtan, átgondoltan beszél a tapasztalatairól. Amikor elkezdtél írni, beszélni a holokausztról, azonnal megtaláltad ezt a hangot, vagy ez hosszú tanulási folyamat volt?
Fahidi Éva: Vannak alapszempontok, amelyekre az első másodperctől kezdve odafigyeltem. Nagyon szeretek beszélni, imádom hallani a hangom, de azért odafigyelek arra, hogy nyelvtanilag helyesen beszéljek, bármilyen nyelven is kell előadnom magam. Későn kezdtem el beszélni a holokausztról, de amikor elhatároztam, hogy hivatásszerűen ezt fogom csinálni, nagyon vigyáztam rá, hogy akármilyen szörnyűségről is számolok be, ne a gyűlölet hangján beszéljek. Éppen azért volt ez fontos nekem, mert engem annyi gyűlölet ért, amennyit elképzelni is nehéz. Az az érzésem, rajtam kívül kevesen tudják, igazából milyen volt az, amin én átmentem. De bármiről is beszéljen valaki, arról minél többet kell tudnia, minél pontosabban kell kifejeznie magát.
A filmben látszik, hogy Réka is folyamatosan kérdezi Évát az életéről a próbafolyamat alatt. Mi az, amit korábban is ismertél ezekből a történetekből, és mi az, amivel ott találkoztál először?
Szabó Réka: Sok mindent tudtam róla, akkor már olvastam a könyvét, eljöttem hozzá beszélgetni, izgatott az, ahogy ő foglalkozik a saját traumájával. Évának van egy olyan képessége, hogy bármiről is kérdezed, arról lényeglátóan válaszol, közel tud menni hozzá érzelmileg. De rengeteg újat tudtam meg róla. Sőt, szerintem olyasmi is elhangzott, amit Éva is először mondott ki hangosan. Az apjáról talán soha nem mondta ki azokat a mondatokat, amelyeket a filmben. És nagyon más ott lenni élőben, látni, ahogy Éva visszautazik az időben. Libabőröztető akkor is, ha már olvastam azt a szöveget.
Éva, úgy fogalmaztál, hogy hivatásszerűen beszélsz, írsz a holokausztról, erre tetted fel az életedet. Aztán elkészült az előadás, most a film, egyre többen ismerik a történetedet. Szoktad úgy érezni, hogy eleget tanúskodtál? Hogy nincs már kedved erről beszélni?
Fahidi Éva: Nem érzem ezt. Inkább azt, hogy sokszor az emberek nem elég tapintatosak. Néhányan rám akaszkodnak, ők nagyon kellemetlenek nekem. Néha úgy érzem, szolgálat gyanánt akarnak engem helyzetekbe kényszeríteni.
Hogyan tekintesz a tanúságtételre? Mi hajt téged?
Fahidi Éva: Fontos nekem, hogyan vélekednek az emberek arról, mi történt itt hetven évvel ezelőtt. Nem akarom, hogy az unokám gyerekének politikai érdekek szerint tanítsák a magyar holokausztot, és nem úgy, ahogy az valóban megtörtént. Ez a tudat borzalmas. Úgy érzem, azért maradtam életben, mert olyan szépen el tudom mondani, mi történt. Nekem elhiszik az emberek.
Fotó: Hernád Géza
Azt mondod, az utóbbi évtizedekben találtad meg a valódi hivatásodat. Nem érzed úgy, hogy ezzel zárójelbe teszed, leértékeled a korábbi életedet?
Fahidi Éva: Biztos ez történik, de én is csak úgy élem meg a traumáimat, mint más. Ki kellett várni az idejét, mikor beszélni tudtam róla. Nem tudom azt mondani, hogy ez gyógyulási folyamat, inkább megtanultam együtt élni a traumával.
A film egy jelenetében arról beszélsz, hogy erkölcstelennek tartod a csúnyaság megmutatását, míg ami szép, erkölcsös is lesz. Szerintem ez nagyon vitatható kijelentés, mert a Sóvirág is pont arról szól, hogy a szépség olyan helyzetekben és testekben is megmutatkozik, ahol nem várnánk, vagy ahol nem is keressük. Volt, hogy arról vitatkoztatok, mit lehet és mit nem lehet megmutatni?
Szabó Réka: Volt egy helyzet, amikor élesen előjött ez a kérdés, de a filmbe végül nem került be a jelenet. Éva csúnyának gondolja az öregedő testet, így önmagát is.. Ez eleve ellentmondásos, mert pont ezt a testet mutatja meg a színpadon. Én gyönyörűnek látom Évát, és ezt el is mondtam neki, és talán picit ő is elhitte nekem, hogy szép az, amit megmutatunk, különben nem állt volna színpadra. Auschwitzról is beszélünk, hiába csúnya, arról mégis mindenkinek tudnia kell. Éva erre azt mondta, az társadalmi kérdés, az ő privát határai viszont legyenek meghúzva. De nem kell mindenben egyetértenem Évával.
Táncosként a testetekkel dolgoztok. Voltak benned kételyek arra vonatkozóan, hogyan „használjátok” Éva törékenyebb testét az előadásban?
Fahidi Éva: Itt a lakásomon próbáltuk ki először, mi színpadképes.
Szabó Réka: Gondold el, hogyan éltem volna tovább azzal a tudattal, hogy Évának valami baja lett egy próbán, vagy a színpadon. Fogalmam sem volt, egy kilencvenéves test mire képes, hol vannak a korlátai. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Éva képes a füléhez emelni a lábát, de azt sem, hogy gondot okoz neki végigmenni egy egyenes vonalon.
Fahidi Éva: Egyáltalán menni sokkal nehezebb, mint táncolni ebben az esetben. De az én korosztályomban a földre sem tudnak leülni az emberek, sem onnan felállni.
Szabó Réka: Ezt elneveztük felállásceremóniának. Ahogy Emesével együtt csinálják a színpadon, az szinte olyan, mint egy koreográfia.
Fahidi Éva: Kicsit muszáj magamon röhögni közben, különben nem is tudnám megcsinálni.
Jelenet A létezés eufóriája c. filmből
Cuhorka Emesének is magától értetődő volt, hogy ebből a koncepcióból jó előadás születhet?
Fahidi Éva: Emese az első perctől kezdve úgy viselkedett, mintha nem lenne köztünk a hatvan év korkülönbség. Rögtön elfogadott. Engem ne tiszteljenek, azt utálom, azért is tegezek mindenkit. Ne nénizzenek! Az a fontos, hogy mindenki partnernek tekintsen. Emese azonnal ráérzett erre.
Megváltoztatott titeket ez a hosszú alkotófolyamat?
Fahidi Éva: Én úgy élem meg, hogy óriási gazdagodás történt velem, rettentő fontos dolgot kaptam. Azért is az a címe a filmnek, hogy A létezés eufóriája, mert valóban euforikus, hogy folyton csak kapok, kapok az élettől.
Szabó Réka: Én majd két év múlva tudnék válaszolni arra, hogy megváltoztam-e. Nagyon sűrű élmény Éva mellett lenni, én is egyértelműen gazdagodtam ezzel. De elválik bennem az előadás és a film készítése. Soha nem dolgoztam még annyit, mint ezen a filmen, színházi rendezőként belátható, féléves időszakokkal szoktam tervezni.
Fahidi Éva: Az én 94 évemhez képest nem nagy dolog valamire ráfordítani négy évet. Rékának, gondolom, ez borzasztó sok idő.
Szabó Réka: És nagyon sok nyomás, nehézség, frusztráció ért a film készítése során. Egyfelől azzal kellett megküzdeni, hogyan teremtsük elő az anyagi feltételeket, és ne kelljen kompromisszumokat kötni azért, hogy beleférjünk a költségvetésünkbe. Másrészt meg akartam felelni a saját mércémnek, hiába ez életem első dokumentumfilmje. Az idő is sürgetett, mert azt akartam, hogy Éva ott legyen a filmbemutatón. Ezért sem érzem, hogy feldolgoztam még az élményt.
Éva, kiderül a filmből, mennyire fontos neked a testvéred, Gilike emléke, aki nem élte túl a holokausztot. Szoktál gondolkodni azon, mit szólna a Sóvirághoz, a filmhez, ahhoz, ahogy a közös múltatokat képviseled?
Fahidi Éva: Sokat van az eszemben a testvérem. Kicsit az Emeséhez fűződő kapcsolatomban az is benne van, hogy Gilikére emlékeztet engem, van is az előadásban egy „Gilike tánca”. Ha a testvérem élne, 86 éves lenne, de a számomra ő 11 éves. Nem olyan, mintha meghalt volna. Ő és ami körülötte van, az emlékeimben nem változott. Csak én változtam.
