Mondhatjuk, hogy felérsz egy egyszemélyes stábbal, hiszen színészkedsz, írsz, produceri munkát végzel, rendezel, vágsz, sőt volt olyan filmed, amit magad is fényképeztél. Ehhez képest azt vallod, hogy nem szereted a forgatásokat. Miért?
Gyerekként nagyon szerettem a forgatásokat, amikor még szereplő voltam, sőt színészként vagy producerként is jó dolog kimenni. Egyedül rendezőként vagy rendezőasszisztensként van vele bajom. Hatalmas a stressz, hogy a napi anyagot minden áron meg kell csinálnod a lehető legjobb minőségben, és nekem ezt sosem sikerült kikapcsolnom. Nemes Jeles is mondta, hogy Fóton a Saul fia első napján a stressztől nem tudott kijönni a tartózkodójából, nem érzett elég erőt hozzá. Én ezt teljesen meg tudom érteni, mert olyanfajta lelki teher, hogy már kora reggel (eleve gyűlölöm a reggeleket) a topon kell lenned, hogy az leírhatatlan. Ott vár egy csomó ember, akik közül jó néhányat nem, vagy csak alig ismersz, és mind azt várják tőled, hogy mondd meg nekik, mit kéne csinálniuk. Nincs idő semmire, és percenként tíz döntést kell meghozni. Ez nem színház, hogy majd jövő héten kijavítom. Ha itt egy hiba rákerült a winchesterre, azt az életben nem javítod ki. Az a stressz, hogy már délután négy van, de még csak a délelőtt tizenegyre tervezett felvételt csináljuk… amúgy is stresszelős vagyok, nemcsak a munkában, hanem a magánéletben is csomó mindenre rá tudok feszülni, szóval egy ilyen helyzet az én halálom. Imádok előkészíteni, imádom a castingot, a terepszemlét, szeretem a vágást, a hangkeverést, de a forgatást nem tudtam máig sem megszeretni. Dolgozom rajta. Ezért is viszem magammal mindig a feleségemet (Lisztes Linda – a szerző), mert rengeteg dologban segít nekem, tanácsokkal lát el, és így egy csomó stresszt levesz a vállamról. Amíg én szaladgálok és intézkedem, ő ott ül a monitor előtt és figyeli, hogy minden oké legyen.
A feleségednek milyen kreditje van a filmben?
Úgy szerepel a stáblistán, hogy a rendező munkatársa. Nem asszisztens, mert az egy külön szakma, és csodálatos rendezőasszisztensem volt Gyovai Zoltán személyében. Linda amúgy hatalmas segítség volt, és a Telluride Filmfesztiválra is jött velem.
Tóth Barnabás az Akik maradtak c. film rendezője
Lindával az első nagyjátékfilmedben, a Rózsaszín sajtban szerepeltél együtt, de az a film már tízéves. Miért tartott ilyen sokáig összehozni a másodikat?
Nem szeretek panaszkodni, pláne most, hogy elkészült a második filmem, és az Akik maradtakot nevezte idén Magyarország az Oscarra. Eddig valóban nem találtam meg a közös hangot a Filmalappal, de ez részben az én hibám. Folyamatosan bombáztam őket filmötletekkel az évek során, de közben mégis annyira naiv voltam, hogy azt gondoltam, elég írnom ehhez egy jó könyvet, amit ők elbírálnak, és én erre majd kapok pénzt. Ennél többet kellett volna csinálni, minimum egy mood boardot (ötlettáblát) készíteni, vagy egy animaticot, esetleg egy stáblistát, vagy el kellett volna menni személyesen találkozni velük… Igenis lobbizni kell, a pályázat önmagában nem elég. Ezt korábban nem tudtam, most tanulom. Terveim továbbra is vannak, bizakodva tekintek a jövőre.
Az Akik maradtak nem Filmalap-pénzből készült, hanem az NMHH Médiatanácsa Magyar Média Mecenatúra Program adott rá pénzt, vagyis gyakorlatilag tévéfilmes keretből született. Ehhez képest hogy sikerült elérni, hogy egyrészt mozikban bemutassák, másrészt ez a film lehessen a magyar Oscar-nevezett 2019-ben?
Ez elsősorban Mécs Mónika érdeme, aki egy csodálatos producer, és a filmünk szülőanyja. Közrejátszott, hogy sikerült szereznünk egy amerikai forgalmazót, közrejátszott a film minősége, közrejátszott a meghívás a Telluride Filmfesztivál programjába… Szerencsére eleve támogatták a film fesztiváloztatását, és valószínűleg senki sem számított rá, hogy ez ilyen intenzíven indul majd be, ahogy arra sem, hogy bármi köze lehet az Oscarhoz. Ugyanakkor az Oscar előfeltétele, hogy előtte ne adja le televízió a filmet. A megfelelő fórumokon kérvényeztük józan érvekkel alátámasztva, és sikerült. Nemcsak a Telluride nyomott sokat a latban, hanem már most meghívásunk van Palm Springsbe, Chicagóba, Vancouverbe, Busanba, Jeruzsálembe… A nevezésünkben benne van az én előző kisfilmem, a Susotázs Oscar shortlistbe kerülése is, de benne van Móni sikere is a Brazilokkal vagy az, hogy a Testről és lélekről című filmjével az Oscar-jelölésig jutott. (az említett két filmnek szintén Mécs volt a producere – a szerk.) Csináltam egy sajtófüzetet, benne a Variety kritikájának vázlatával, Peter Medak rendező dicsérő levelével, a fesztiválszerepléseinkkel stb., és ezt eljuttattam a Filmalaphoz, és az amerikai forgalmazó is felvette velük a kapcsolatot. Lobbiztunk érte, de ezt így kell csinálni.
Úgy tudom, hogy Telluride előtt a hagyományos európai nagyoknál, Berlinben, Cannes-ban és Velencében is próbálkoztatok…
Bizarrnak tartom, hogy az európai fesztiválok csak azután kezdtek érdeklődni az Akik maradtak után, hogy Amerikában és Ázsiában befutó lett. Most már megjelentek, és kérik a filmet európai fesztiválok, de nagy csalódás nekem, hogy Európa ennyire elment az úgynevezett fesztiválfilmek irányába. Szinte csak száraz, megfigyelő, realisztikus, lomha, lassú filmeknek van esélye a befutásra. Nem azt mondom, hogy ezek a filmek nem kellenek, sőt olykor még inspiratívak is, de zavar, hogy ennyire nyomasztó fölényben vannak az európai fesztiválokon. Közben meg a fesztiválokon kívül a nézők többnyire magasról letojják ezeket. Kellenek ilyen filmek, de nem ilyen arányban.
A legtöbb magyar embernek nem sokat mond a Telluride Filmfesztivál, ahol elkezdődött az Akik maradtak nagy menetelése. Elmondanád, hogy miért fontos ez a fesztivál?
Egy évvel korábban még én sem sokat tudtam róla. Az amerikai forgalmazó mondta, hogy a négy nagy őszi fesztivál (Velence, Telluride, Toronto és New York) valamelyikére be kellene jutni, mert a későbbi Oscar-jelölteket nagyrészt ezeknek a mezőnyéből halászgatják. Amúgy nem az én kattanásom volt, hogy az Akik maradtakból csináljunk Oscar-jelölt filmet. Az amerikai forgalmazónk, a Menemsha Films vezetője, Neil Friedman fejéből pattant ki a dolog. Ő mesélt nekem először Telluride-ról is. Mondta, hogy egy pici, bensőséges fesztivál a hegyekben. Szuper laza hangulatú hely, rengeteg fontos emberrel lehet ott nem formális körülmények között beszélgetni, és a legtöbb filmes nem munkának vagy promózásnak tekinti azt, hogy oda kell mennie, hanem kirándulásnak. Mindenki imádja ott a mozit, bármikor beszélgetésekbe lehet bocsátkozni a kelet-európai filmekről, Szabó Istvánról, Mészáros Mártáról vagy Balázs Béláról. Nincs zsűri, nincs verseny, ezért senki sem feszül rá a dologra, senki sem akar nyerni. A fesztivál vezetőjét, Tom Luddy-t nagyon megszerettem, rengeteget foglalkozott velünk. Folyton odaült az asztalunkhoz, pedig a többi asztaloknál olyanok ültek, mint Martin Scorsese vagy Eddie Redmayne.
Szőke Abigél az Akik maradtak egyik jelenetében
Mi a következő lépés az Oscar-jelölés felé vezető úton?
Először jön a fesztiváloztatás, majd valamikor decemberben az amerikai mozik bemutatják a filmet: a legnagyobb városok mozijai biztosan műsorra tűzik. Most keresnek Oscar publicistet a filmhez, ami egy külön szakma, nem olyan a munkája, mint egy sima PR-osé. A forgalmazónak már van ebben rutinja, az évek során öt jelölést sikerült összegyűjtenie.
Beszéljünk a filmedről! Hogyan találtál rá a női főszereplődre, a Variety kritikájában is agyondicsért Szőke Abigélre?
Nem volt egyszerű meglátni benne Klárát, mert Abigél nagyon más személyiség, mint a filmbéli karaktere. Állandóan mondanom kellett neki, hogy ez egy dacos, tüskés karakter, és mindig nagy energiával kellett játszania. Fel kellett építeni ezt a figurát. Amikor az első castingon szembe jött az arca, elsőre simán továbblapoztam. Ascher Irma castingos mondta, hogy nézzem meg jobban. Megkért, hogy nézzem meg szemüveg nélkül is, és akkor már láttam, milyen szép, kifejező szemei vannak, és a kamera mennyire szereti. Behívtuk második körre is, akkor meg bejött hófehérre szívott hajjal, mert épp vámpírt játszott Pálfi György darabjában. Néztem is, hogy mi ez. Felvettük a jelenetet Karcsival (Hajduk Károly, a film főszereplője – a szerző.), és kiderült számomra, hogy ők ketten jóban vannak, mert A martfűi rémben Abigél alakította a Karcsi által játszott sorozatgyilkos egyik áldozatát. Ahhoz képest, hogy abban a filmben a hulláját megerőszakolja, nagyon szívélyesen üdvözölték egymást (nevet). A közös felvételek már jók voltak, de mindig közel kellett menni az arcához a kamerával, hogy rájöjjek, mekkora lehetőség van ebben a lányban. Alapból is nagyon vékony lány, és kitalálta, hogy még fogyjon is. Egy nagyon tudatos és nagyon ambiciózus színésznőt ismertem meg benne.
Amúgy a film alapjául szolgáló regénnyel, a Férfiidők lányregényével hogyan találkoztál?
Az írónő, F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus a szakmájából kifolyólag ott ült a Fröccs című Momentán Társulatos előadásainkon, ahol különböző improvizált helyzeteket játszunk, és van egy pszichológus – Zsuzsa –, aki elemzi őket a nézőkkel egyetemben. Egyszer szóba került, hogy írt egy regényt is. Kíváncsi voltam, elolvastam, és rögtön megtetszett a két karakter, a dialógok, a helyzetek, a történelmi háttér, meg az, hogy a könyv szép, emberi dolgokkal foglalkozik. A legtöbb holokausztot, vagy a vörös diktatúrát bemutató történet az emberiség ocsmány oldalát mutatja be, de ez a sztori nem. Ráadásul nagyon érdekelt a felnőtt férfi, fiatal lány viszony, és nem feltétlenül szexuális értelemben. A Léon, a profiban is az a felállás, mint a mi filmünkben, és ott sem a szexualitásra helyezték a hangsúlyt.
Nagyon sokat kellett változtatnod a regényhez képest, hogy a viszonylag alacsony, tévéfilmes büdzsébe beleférj?
A lényegét tekintve nem változtattunk. Nagyon sok a regényben a beszédes flashback, amiket kihagytunk. Használok flashbacket, de azok majdnem némák és intimek. Nyilván kihívás volt kis költségvetésből megcsinálni, de minden relatív. Nekem ez a legmagasabb költségvetésű filmem, sosem dolgoztam még ennyi pénzből.
Igaz, hogy majdhogynem szappanoperai tempóban kellett haladnotok?
Ez azért kicsit túlzás, egy jelenetre úgy két óránk volt. De ez is nagyon kevés. 19 nap alatt forgott le a film. Ahhoz, hogy a tempót tartani tudjuk, nagyon sokat kellett próbálni hetekkel előtte. Rengeteget próbáltunk Abigéllel és Karcsival hármasban. Minden jeleneten többször végigmentünk. Színházszerűen gyakoroltuk be az egészet.
Horkay Barnabás, Szőke Abigél és Tóth Barnabás rendező
Családilag érintett voltál a film történelmi hátterében? Ilyen szempontból személyes történet számodra az Akik maradtak, vagy úgymond kívülállóként mesélted el?
Származásilag kívülállóként, de ettől még ugyanúgy feldolgozhatatlan traumaként hordozom magamban nemcsak a holokausztot, de a gulágot is. Az ezekről szóló könyvek, filmek engem mindig nagyon megérintenek.
Holokauszt-filmnek tartod az Akik maradtakat?
Mécs Móni mondja erre, hogy poszt-holokauszt Lolita. Ha szabad kitalálhatunk egy ilyen alműfajt. (nevet) Persze ez nyilván vicc, mert a Lolitának sok szempontból pont az ellentéte. Az a sztori egy érzelemmentes, lélektelen testi kihasználás története, nálunk meg semmi testiség nem történik, és a lényeg a lelkeken, az érzelmeken és az önfeláldozáson van. Hogy holokauszt-filmnek tartom-e? A besorolását majd a filmkritikusok eldöntik. Szerintem a szellemisége és a megközelítése más, mint a többi holokauszt-filmnek.
Arról már beszéltél, hogy Abigélre hogyan találtál rá, de a férfi főszerepre miért épp Hajduk Károlyt választottad?
A testi adottságai miatt gyorsan képbe került. Egy negyven év körüli, nagyon sovány férfira volt szükségünk. Ez a kívánalom kapásból megtizedeli a magyar férfi színésztársadalmat. Emellett nagyon szeretem a visszafogott játékát, az intellektusát, a szeméből áradó jóságot és nyugalmat. Rendkívüli színészintelligenciája van. Csodálatos volt látni, ahogy fizikailag felépíti Aldót. A karakter ugyan 42 éves, de úgy kellett kinéznie, mintha hatvan körüli lenne. Miután megtaláltam a figurát, a forgatáson 19 napon át szinte egyáltalán nem kellett instruálnom. Így legalább Abigélre koncentrálhattam, akivel több munka volt. Ez egy nagyon összetett szerep volt, és neki még nem volt meg az eszköztára ehhez. Ahogy az Aldó jellemzi Klárát: 5 és 70 év között bármennyi tud lenni. Egyszer kislányként, egyszer kamaszként, egyszer nőként, egyszer öregasszonyként viselkedik. Ráadásul gyakran jeleneten belül vált. Ezt mondatról mondatra fel kellett építeni Abigéllel.
A film történetének idején, vagy most néztek rosszabb szemmel egy nagy korkülönbségű férfi–nő kapcsolatra az emberek?
Akkor sokkal rosszabb szemmel nézték az ilyesmit. Indiában vagy Európától keletre talán normális volt egy nagy korkülönbségű párkapcsolat, errefelé annyira nem. Ha egy 42 éves faszi és egy 16 éves lány együtt alszik, az akkoriban nagyobb botrány, mint ma. Nem mintha ma nem lenne az. A házmester vagy az iskolaigazgató szemén keresztül ezt akartuk is érzékeltetni. Ami a nézőt illeti, ez a kettősség végig benne van a filmben. Végig lebegtetni akartuk köztük a testiség lehetőségét. Már a trailer vágásánál is figyeltünk arra, hogy ez megjelenjen.
Attól nem tartasz, hogy a téma sok nézőt elidegeníthet?
A Susotázst is megtámadták #metoo-sok. Innentől kezdve bármi támadható. Edward Nortonnal volt kerekasztal-beszélgetésem Telluride-on, és kérdezték tőle, hogy a Harcosok klubja tényleg homoerotikus film-e, és a szájba vett pisztoly valójában péniszt képvisel-e? Norton csak annyit válaszolt, hogy ez ugyanolyan jó magyarázat, mint az összes többi. A nézői interpretációk száma végtelen lehet. Nyilván lesz, aki azért nem nézi meg, mert zsidó témájú, nyilván lesz olyan, aki azért nem nézi meg, mert azt hiszi, hogy pedofília van benne. Én azokkal szeretnék róla beszélgetni, akik megnézték.
AZ INTERJÚ INNENTŐL SPOILEREKET TARTALMAZHAT!
Nagyon óvatosan és rendkívül átgondoltan van felépítve Klára és Aldó kapcsolata. Volt olyan pont, amikor ezt továbbvitted volna?
A könyv egyszerre kezeli sokkal prűdebben, és egy jelenet erejéig pedig sokkal explicitebben. Ha ezt az explicit jelenetet a filmbe belerakom, teljesen más értelmet nyer az egész, ezért már a forgatókönyv első változatából is kihagytam. Ugyanakkor ezt leszámítva a könyvben nincs nagyon utalás a kettejük közti férfi-női dolgokra. A házmester és az iskolaigazgató sincs benne. Ezt a forgatókönyvírótársam, Muhi Klára hozta bele. Általa el tudtuk vinni egy kicsit a melodráma irányába. Vettem fel több simogatást és több puszit Aldó és Klára (a Klárát játszó Szőke Abigél a forgatás idején már nagykorú, 19 éves volt – a szerző) között. Volt is olyan vágat, amiben ezek benne voltak, és óriási csata ment a stábban, hogy mi legyen ezekkel a jelenetekkel, és végül a konzervatívabb hozzáállás nyert. Aldó arcán úgyis látszik minden. A karakterből kell kiindulni. Mit tenne Aldó? Idegen-e Aldótól, hogy visszacsókoljon? Igen. Akkor nem csókol vissza. Szép, jól sikerült jelenetek voltak, de kissé karakteridegenek. Elveszíthettük volna a nézőket miattuk.
Tóth Barnabás és Hajduk Károly
A helyes egyensúly megtalálása volt a legnehezebb ebben a filmben?
Írói szempontból inkább az, hogy a regény utolsó harmadát el kellett dobni, és gyakorlatilag egy új befejezést kellett neki írni. Szóval a film 70 százalékig adaptáció, utána pedig valami teljesen újat kellett írni, mert nem voltam elégedett a regény végével.
Te Magyarországon elsősorban az olyan kisfilmjeidről vagy ismert mint az Újratervezés vagy a Susotázs. Egy ilyen nagyjátékfilmes siker után fogsz te még kisfilmet készíteni?
Pillanatnyilag nagyobb kihívásnak érzem, és jobban izgatnak a nagyjátékfilmes terveim. Szeretnék végre közönségfilmet csinálni. Akarok egy közönségfilmet, és hidd el, tudok is. Úgy érzem, tudok hatni az emberekre, és olyan sztorijaim vannak, ami szórakoztatók, elgondolkodtatók, látványosak és fordulatosak. Ott vannak a fiókomban.
Attól nem tartasz, hogyha közönségfilmeket rendezel, azokkal megragadsz a hazai közönségnél? A közönségfilmek elég nehezen exportálhatók…
Hiszek abban, hogy a történeteimre vevők külföldön is. Az Újratervezést és a Susotázst is rengeteg országba eladtuk. A Susotázs 70 fesztiválon harminc díjat nyert, a fél világ megvásárolta. Az Újratervezést dettó.
Hozzád amúgy az európai vagy az amerikai filmkészítési stílus áll közelebb? Javíts ki, ha tévedek, de én úgy érzem, hogy inkább az amerikai.
Érzek egy ívet magamon. A Vonaton, az Autogram vagy a Rózsaszín sajt francia témájú filmek, részben francia nyelven forogtak. A családi hátterem is francia, ott születtem, édesapám franciatanár. Ez a dolog azonban kicsit elfogyott bennem. Az ember olyan, hogy oda megy, ahol szeretik. Az Újratervezést amerikai és angol fesztiválok vitték és szerették. A Susotázs sem a franciáknál vagy a latin országokban volt siker, hanem Amerikában. Ha én valakinek több örömet tudok okozni, több visszhangot kapok onnan, akkor arrafelé megyek.
