Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Tudtad, hogy a Dirty Dancingből és Dallasból is készült videójáték?

Elmerültünk a legviccesebb, tévéből, filmekből, reklámokból vagy épp a zene világából adaptált számítógépes játékokban. Láttad már a digitális Patrick Swayze-t?

Amikor a videojátékokra terelődik a szó, a legtöbben valószínűleg a mai, modern, akár fotorealisztikus grafikát alkalmazó szoftverekre gondolnak, na meg persze arra, hogy ezek a programok csupán arra jók, hogy a játékosokat agyatlan zombikká változtassák. Ez utóbbit persze már több kutatás is megcáfolta, így hiába mondja az éppen aktuális iskolai lövöldözés után Donald Trump, hogy a videojátékok felelősek az USA-szerte tomboló fegyveres erőszakért, mi sem állhatna távolabb a valóságtól.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a videojátékok műfaja bizony már belépett a nyugdíjaskorba: az első ilyen jellegű játékot 1947. január 25-én szabadalmaztatta Thomas T. Goldsmith Jr. és Estle Ray Mann. Ez persze még igen távol állt a mai játékoktól, hiszen akkortájt még a tévézés is meglehetősen kezdetleges technológiával zajlott. Goldsmith és Mann játékát nem is a család tévéképernyőjén lehetett játszani – eleve, a fekete-fehér tévék is csak a második világháborút követően kezdtek elterjedni az Egyesült Államokban, – hanem egy radarberendezéshez hasonló eszközön. A szabadalmi beadvány szerint a „katódsugárcsöves szórakoztató berendezés” (cathode ray tube amusement device) felhasználójának egy pontot kellett a képernyőn irányítania, amellyel a képernyőre rajzolt célpontokat kellett eltalálnia. A világ egyik első videojáték-slágerére, a Pongra 1972-ig kellett várni, 1978-ban pedig megérkezett a Space Invaders, ennek megjelenésétől datálható a videojátékok aranykorának kezdete.

Bár hazánkban a nyolcvanas években még csak kevesen találkozhattak számítógépekkel, az USA polgárai számára ekkor már egyre elérhetőbbé váltak a különféle komputerek: ne feledjük, hogy az első széles körben elérhető személyi számítógépet, az Apple Macintosh-t 1984. januárjában dobták piacra. A kezdetleges szövegszerkesztő vagy épp adatbázis-kezelő szoftverek mellett pedig elkezdtek megjelenni a videojátékok is, így nem véletlen, hogy pár év alatt már az informatikai iparban dolgozók is felismerték, hogy a sikeres filmes vagy tévés alkotások, sőt népszerű zenekarok bevételeit is hatékonyan meg lehet növelni, ha azokból számítógépes játékok készülnek. Lássuk, milyen sikeres és kevésbé sikeres kísérletek történtek a hasonló művek videójátékos adaptálására.

Prog-pop-rock programot tessék!

A nyolcvanas évek egyik slágergyárosa a Journey nevű zenekar volt, amelynek Don’t Stop Believin’ című 1981-es számát bizonyára sokan ismerik (érdekesség, hogy 2009-ben, azaz bő 28 évvel a megjelenése után ez a szám lett a legtöbbet értékesített nóta az iTunes zeneáruházban a 20. századi termésből).

A pixelszínpadon a Journey zenekar muzsikál (Fotó: Wikipedia)

Maga a játék 1983-ban jelent meg a játéktermekben (elvégre akkor még inkább ott tobzódott a digitális szórakozásra vágyó jónép), a maga idejében pedig döbbenetesen korszerűnek számított, hiszen a zenekar tagjait – na jó, a fejüket – valódi fotókkal jelenítették meg. A játékos feladata az volt, hogy különböző bolygókról összegyűjtse a bandatagok hangszereit, miután azok megmagyarázhatatlan okból szétszóródtak az univerzumban. Ha ez sikerült, összeállt a banda, és koncertet adott, miközben a játékosnak egy marcona biztonsági őrt irányítva kellett megakadályoznia, hogy a nekivadult rajongók felmásszanak a színpadra. A játéktermi játékgép egyébként eközben folyamatosan az együttes Separate Ways című számát játszotta egy beépített kazettás magnó segítségével.

Frankie nem csak Hollywoodot hódította meg

Szintén a nyolcvanas évek népszerű bandája volt a Frankie Goes to Hollywood, amelynek Relax című slágerét a mai napig pörgetik a rádiók. Természetesen a nóta nem maradhatott ki az 1985-ben megjelent játékból sem, amely az együttes nevét viselte. Ez már valódi számítógépes játék volt, ugyanis nem a játékteremben, hanem a ZX Spectrum gépeken lehetett játszani.

A Frankie Goes to Hollywood játékból nem hiányozhatott a Relax különleges változata sem (Fotó: Wikipedia)

Maga a program egyébként inkább egyfajta játékgyűjtemény volt, mint egy koherens, elejétől a végéig teljesíthető játék, amelyben puzzle és rejtvény típusú feladványokat lehetett megoldani, illetve különféle tárgyakat begyűjteni. Ezekkel a játékosok négy skálán gyűjthettek pontokat – szex, szerelem, háború és hit –, a végcél pedig az volt, hogy bejussanak a Pleasuredome-ba, ami az együttes egyik albumára, a Welcome to the Pleasuredome-ra utal.

Digitális Dallas

A texasi olajmágnásokról szóló sorozat Magyarországon egyet jelent a rendszerváltással, a nyugati kultúra betörésével. Bár a széria az Egyesült Államokban 1978-tól volt látható, hozzánk csak 1990 szilveszterén érkezett meg. A nyolcvanas években azonban az USA tévénézői is rajongtak érte, nem meglepő, hogy az élelmes reklámszakembereknek köszönhetően ez idő tájt elképesztő dömping indult a sorozat címével, na meg a szereplők arcképével ellátott játékokból és ajándéktárgyakból. Készültek Dallas-logós kisautók, Dallas társasjáték, gyűjtögetős kártyák, sőt még akciófigurákat is gyártottak a közismert szereplők mintájára.

Az egyik legcsodálatosabb, hasonlóan márkázott tartalom azonban egyértelműen az 1984-ben megjelent The Dallas Quest című számítógépes játék volt, amelyet először a mára szinte teljesen elfelejtett TRS-80 Color Computer márkájú számítógépeken lehetett játszani, később azonban megjelent Apple II-re, Atarira és Commodore 64-re is.

Ez a grafikai megjelenítés szinte fotorealisztikusnak számított a nyolcvanas években (Fotó: Wikipedia)

Maga a program egyébként egy szövegalapú kalandjáték volt, amelyben a játékos egy nyomozót személyesített meg, akit Samantha Ewing (vagyis az eredeti nevén Sue Ellen Ewing) hív el a South Fork Ranch-re, hogy egy titokzatos olajmező körüli összeesküvés részleteit derítse ki. A játék történetét a sorozat valódi írói találták ki, így az jobbára szervesen kapcsolódott a sorozat történéseihez – igaz, a végére egy picit elszaladt velük a ló, amikor a játékosnak már Dél-Amerika dzsungeleiben kellett kalandoznia egy bagórágó majom társaságában. Ettől függetlenül azonban szívmelengető nézni a képeket a 8 bites Ewingokról – aki a teljes játékra kíváncsi, az alábbi, szűk húszperces videón végig is nézheti az egészet. De akinek erre nincs ideje, az is szánjon rá pár másodpercet, hogy legalább a jellegzetes főcímzenét meghallgathassa hamisítatlan 8 bites stílusban.

Szomszédok a világ túlsó oldaláról

Sajnos Horváth Ádám korszakos teleregényéből nem készült számítógépes adaptáció, pedig mekkora móka lenne mondjuk Taki bácsi 2107-es Ladájával intézni a fuvarokat, vagy Sümeghy úr bőrébe bújva leteremteni a lépcsőházban hangoskodó huligánokat! Van azonban kárpótlásul egy másik Szomszédok-videójáték.

Neighbours című ausztrál szappanopera a tévézés történetének egyik leghosszabb ideje futó sorozata: 1985-ben indult, és bár a produkciós cégek változtak, a mai napig fut. Számos jól ismert ausztrál sztár is itt kezdte a pályafutását, de legalábbis feltűnt pár epizód erejéig a szereplők között – hogy csak néhány nevet említsünk, Kylie Minogue, Jason Donovan és Margot Robbie is játszott a Neighboursban.

Ez a Szomszédok nem az a Szomszédok (Fotó: Wikipedia)

A sorozatból 1991-ben készült el a videojáték-verzió ZX Spectrumra, Commodore 64-re, Atari ST-re, illetve Amigára. Ez talán a legkevésbé sikerült darab a mostani gyűjtésből, mivel gyakorlatilag egy gördeszkás játékot kaptak a felhasználók, amelynek főhősével – Scott figurája, akit Jason Donovan alakított – a sorozatból ismert Ramsey Streeten kellett száguldozni, elkerülve a különféle akadályokat.

Pixelekbe kódolt szexizmus

A Hooters étteremlánc faék egyszerűségű üzleti modellel (csirkeszárnyak és lehetőleg nagymellű, mélyen dekoltált felsőt viselő pincérnők) lett rendkívül népszerű az Egyesült Államokban, arra azonban talán a leghűségesebb rajongók sem gondolnának, hogy 2002-ben elkészült a Hooters Road Trip című videójáték is, amellyel a PlayStation-felhasználók múlathatták az időt, ha nem volt jobb ötletük.

A világ legrosszabb videójátéka – megértjük (Fotó: Wikipedia)

Maga a játék egyébként egy viszonylag egyszerű autóverseny, amelyben az USA különböző helyszínei között kell száguldozni, az egyes szakaszok sikeres teljesítését pedig kacsintgató Hooters-lányokról készült rövid videókkal jutalmazták. Talán senki sem fog meglepődni, ha eláruljuk, hogy a játékot nem fogadta kitörő üdvrivalgás a gamerek részéről, sőt a Game Informer konkrétan a világ valaha volt legrosszabb videojátékának nevezte.

A pihent marketinges esete a videojátékkal

Szintén egy étteremlánc, a Burger King rukkolt elő a Sneak King című játékkal, amely már 2006-ban készült az Xbox 360 konzolokra. A játékban a gyorsétterem hivatalos kabalafigurájának, a The King nevű királynak a bőrébe bújva kellett különféle hamburgereket felszolgálni a járókelőknek – némi csavarral, ugyanis nem lehetett csak úgy odamenni az utcán mászkáló emberekhez, és rájuk tukmálni a szendvicseket, hanem fák vagy bokrok mögött bujkálva kellett kivárni a megfelelő pillanatot az „ajánlattételre”.

Amikor elgurul a marketinges gyógyszere, akkor születnek a Sneak Kinghez hasonló bizarr jelenségek (Fotó: Wikipedia)

Nehéz megérteni, hogy vajon ki és miért tartotta jó ötletnek, hogy időt és energiát fektessen ennek a rémségnek a kifejlesztésébe. A korabeli játéktesztek sem álltak vigyázzba a Sneak King előtt, sőt volt, aki megjegyezte, hogy talán nem a legszerencsésebb az étteremlánc nevét összekötni egy olyan játékkal, amelyben egy felnőtt férfi a bozótban bujkálva idegenek után leskelődik. Mindezek ellenére a 3,99 dollárért kínált játékból több mint kétmillió példány kelt el, bizonyítva, hogy a videojátékosok már azért is hajlandóak fizetni, ha egy bénán megrajzolt figura viccesen mozog.

Senki sem ülteti babyt a számítógép elé!

A mostani gyűjtés tagadhatatlanul egyik legviccesebb és legbizarrabb tétele a legendás Dirty Dancing huszadik évfordulóján (vagyis 2007-ben!) kiadott, azonos című játék. A felhasználóknak a Sims című életjátékhoz hasonlóan kellett berendeznie a lakásukat, felöltöztetni a karakterüket, és… nagyjából ennyi. Persze valamicske táncolás is került a játékba, de a hangsúly már akkor is a virtuális babaház berendezésén volt. Na jó, azért a kissé anime-figurára hajazó digitális Patrick Swayze-ért már megérte a fejlesztés, még akkor is, ha a Dirty Dancing játék talán nem ok nélkül merült a feledés jótékony homályába.

Patrick Swayze inkább a lakberendezéssel foglalkozott a Dirty Dancing játékban (Fotó: Wikipedia)

A szabályt erősítő kivételek

Két játékot hagytunk a végére, amelyek annyiban kilógnak a sorból, hogy nem filmek vagy tévésorozatok, de még csak nem is reklámok ihlették őket. Az első az America’s Army című lövöldözős játék, amelyet nem más fejlesztett, mint az Egyesült Államok hadserege, mégpedig azért, hogy 2002-ben ilyen modern és fiatalos módszerrel próbáljanak meg új katonákat toborozni az amerikai fiatalok közül.

A játék a maga kategóriájában nem feltétlenül lett volna rossz, de már megjelenése idején is nehezen vette fel a versenyt az olyan nagy nevű lövöldözős játékokkal, mint a Doom vagy a Medal of Honor. Ennek ellenére az America’s Army egykor öt Guiness-rekordot is magáénak tudhatott, köztük a „legletöltöttebb háborús játék” megtisztelő címét, szűk 43 millió letöltéssel (igaz, ez mára elévült, lévén a Call of Duty sorozat ma már a százmillió letöltést is meghaladta, de tény, hogy a maga idejében az America’s Army sok játékos érdeklődését felkeltette).

A másik kakukktojást azért vettük be a felsorolásba, mert a Socks the Cat Rocks the Hill című játék valódi különlegességnek tekinthető: se előtte, se utána nem készült olyan játékprogram, amelynek főszereplője egy elnöki háziállat lett volna. A Socks nevű cica ugyanis valóban létezett, Bill Clinton 42. amerikai elnök rezidenciáján tengette napjait. A nevét viselő játékban a macskával kellett mászkálni Washingtonban, hogy az elnököt egy ellopott nukleáris robbanófej veszélyeire figyelmeztessük, miközben elkerüljük az ellenséges kémeket, az ellenzéki politikusokat, na meg persze az újságírókat.

Az elnöki macskát főszerepbe állító játékból nem hiányozhatott a szaxizó Bill Clinton sem (Fotó: Wikipedia)

A játékot eredetileg 1993 őszén, azaz még Clinton elnöksége alatt akarták piacra dobni, a fejlesztő Kaneko azonban nem várt nehézségekkel küzdött éppen, emiatt pedig a cég amerikai részlegét idő előtt bezárták. Igen ám, de a program addigra már elkészült, sőt a promóciós példányokat is szétküldték az érdeklődő újságíróknak, ezek a szoftverek pedig előbb-utóbb gyűjtőknél kötöttek ki, így a játék kapott egy új esélyt az élettől. A rajongók végül a Kickstarter közösségi adománygyűjtő oldalon kezdtek kalapozni egy 21. századi kiadásért, amelyre végül 2018. február 1-én sor is került, így ha valaki kíváncsi Socks cica kalandjaira, bármikor kipróbálhatja a szinte még friss és ropogós játékot.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top