Peter Paul Rubens az a képzőművész, aki óriási seggű nőket festett. Illetve még pontosabban: Peter Paul Rubens az a képzőművész, akiről mindenkinek az jut eszébe, hogy óriási seggű nőket festett. Vagy nagy, kerek farú lovakat – tehetik még hozzá a tájékozottabbak. Mindezt bizonyára meg lehetne fogalmazni árnyaltabban, tapintatosabban vagy éppen szakszerűbben is, de hát minek; jellemző, hogy még maga Esterházy Péter is részben (nagy részben) a hatalmas seggek köré szervezte a Rubens és a nemeuklideszi asszonyok című, amúgy végig sziporkázóan vicces dramolettjét. Az alábbi jelenetrészletben például a festő fia, Albert méltatja apja kozmikus seggeit:
ezek a seggek
kozmikus seggek
kozmosz-seggek
miközben megmaradtak seggnek
mindközönséges seggnek
nix metafora
gyönyörű rózsaszín valagok
a világ maga
a teljesség
Nemcsak a kéj a mámor helye
az életöröm helye
Élni jó
ezt mondják a maga seggei apám
Eszerint tehát a gyöngyházfényű rubensi domborulatok egyszerre önmagukért való, tökéletes műalkotásokká magasztosult valagak, illetve valamiképpen a világmindenség allegóriái; fenéktől, vagy egyáltalán, bármilyen emberi testrésztől ennél többet várni tényleg felesleges.
Ettől függetlenül persze a festő életműve nem csupán ennyiből áll: Rubens kifogástalan udvaronc, elbűvölő modorú társasági ember és első osztályú diplomata volt, valamint példás, szerető családapa, és a dél-németalföldi flamand barokk, meg úgy általában, a 17. századi európai képzőművészet egyik legkiemelkedőbb és legsokoldalúbb alakja, akinek művei nemcsak katartikus méretű hátsókban, hanem drámában, mozgalmasságban, színekben, precizitásban, érzékiségben és témagazdagságban is messze felülmúlták a kortársaiét – vagyis kortársak helyett talán pontosabb, ha követőket írunk, hisz ebben az időszakban – Rembrandt mellett – egyértelműen Rubens diktálta a tempót.
Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora a Szépművészeti Múzeumban
Ráadásul ő az a fajta művész, akit ma is minden európai a magáénak érezhet egy kicsit. Családi kötődéseit tekintve antwerpeni, nemzetiségére nézve ugyebár flamand (azaz olyan holland, aki belga), a mai Németország területén, a vesztfáliai Siegenben született, ifjúkorában beutazta Itáliát, ahol testközelből tanulmányozta a régi reneszánsz mesterek remekműveit (különösen a Tizianókat), Brüsszelben udvari festőként és diplomataként szolgálta VII. Albert osztrák herceget, Dél-Németalföld kormányzóját, párizsi évei alatt egy fantasztikus festménysorozaton örökítette meg IV. Henrik francia király és Medici Mária királyné életét, Madriban IV. Fülöp spanyol király mellett volt titkos tanácsos, majd miután londoni követként fél kézzel simított el valami nemzetközi konfliktust, I. Károly ütötte lovaggá.
Aki pedig közelebbről is kíváncsi, hogy mi minden van még az óriási fenekeken túl (és azért természetesen kíváncsi a nevezetes fenekekre is), annak jó szívvel ajánljuk a Szépművészeti Múzeum új kiállítását: a nagyjából 120 darab műalkotást felvonultató, ennélfogva kissé talán tömény, cserébe viszont egy percig sem unalmas Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora ugyanis minden szempontból kimerítő és kielégítő élményt nyújt. A tárlaton bemutatott képek közül körülbelül harminc származik Rubens műhelyéből, ahol többek közt olyan nagyágyúk dolgoztak a mester keze alá (vagy néha talán helyette is), mint legjobb és legismertebb tanítványa, az itt is külön szekciót kapó Van Dyck, az állatfestő Frans Snyders, a virágábrázolásokban kiváló Jan Brueghel vagy a csendéletekre specializálódott Jacob Jordaens.
Rubens, Van Dyck és a flamand festészet fénykora a Szépművészeti Múzeumban
A gyakran nemcsak témáikban, hanem méreteikben is grandiózus képek – különösen a mitológiai tárgyúak – pedig élőben is pontosan olyanok, amilyeneket az egyik legnagyobb barokk festőfejedelemtől várna az ember: túláradóak, szenvedélyesek, burjánzók, tumultuózusak, meghökkentőek, és jól láthatóan minden egyes milliméterük a tökéletes hatáskeltést szolgálja. Amit katolikus pompából, pogány életörömből, arisztokratikus fenségből, polgári műveltségből és reneszánsz szellemből, illetve ezek változó arányú elegyítéséből ki lehetett hozni, azt Rubens maximálisan ki is hozta – és még rá is tett néhány lapáttal. Vagy néhány seggel.
Nézzük meg például a szívdöglesztőn jóképű Giovanni Carlo Doriát, amint tüzes paripáján éppen kivágtat a képből:
Vagy Brigida Spinola-Doria márkinét, ezt a pazarul felékszerezett, gyönyörű barokk istennőt, aki előtt legszívesebben fél térdre ereszkednénk, hogy ajkainkkal illessük ruhája szegélyét:
Ha meztelenkedést és puha, rózsaszín húsokat szeretnénk látni, akkor a mitológiai témájú képeket bemutató teremben érdemes keresgélni. Természetesen a Három Grácia is nagyon erős versenyző, de a szekció (és tulajdonképpen az egész kiállítás) legnagyobb nyertese valószínűleg az egész falat betöltő Cecrops lányai, amit már tényleg lehetetlen volna tovább fokozni. Meglepő információ, hogy jellegzetes nőalakjait a művész állítólag nem valódi pucér nőkről, hanem antik férfiszobrokról mintázta. Nahát!
De ne feledkezzünk meg az úgynevezett Decius Mus sorozat egyik nagyszabású darabjáról, a Jóslat kinyilatkoztatásáról sem, amelyen kivételesen nem plus size hölgyek szerepelnek, hanem nagydarab férfiak, és amelyet falikárpit formájában is meg lehet tekinteni. Ugyanis Rubens, ha ezt eddig nem említettük volna, az oltárképek, a történelmi és mitologikus jeleneteket ábrázoló festmények, a portrék, allegóriák és tájképek mellett még monumentális kárpitokat is készített – vagy, hát legalábbis tervezett.
És volt még egy másik Rubens is, aki szeretetteljes, intim hangulatú portrékat festett első és második feleségéről, vagy Clara Serena nevű lányáról, aki sajnos nem érte meg a felnőttkort:
Habár a húzónév egyértelműen Rubens, azért hiba lenne, ha nem emlékeznénk meg röviden a kiállítás többi szereplőjéről; egyrészt a flamand aranykor, vagy az aranykor előtti idők biztos kezű és biztos ízlésű zsánerművészeiről (kedvenceink innen: Denis van Alsloot nyüzsgő utcaképe, Daniel Seghers girlanddal borított Szent Katalinja, Frans Snyders heverő nőstényoroszlánja és ez az egészen megdöbbentő halpornó Jacob Jordaenstől), másrészt pedig Rubens legjobb tanítványáról, Van Dyckről, aki a kor arisztokráciájának portréfestőjeként vált Európa-szerte híressé, és aki az itt látható fiatalkori önarcképe szerint pontosan úgy nézett ki, mint egy romantikus költő kétszáz évvel későbbről:
Ha a 17. században lettünk volna szépek, fiatalok, vagyonosak és előkelők, akkor egészen biztosan Van Dycket kérjük fel arra, hogy fessen meg minket az örökkévalóságnak. Mondjuk olyan elragadónak és kiismerhetetlennek, mint Maria de Tassist:
Vagy olyan önelégült, túlöltözött és jóképű gigerlinek, mint a klasszikus rockzenekaros beállításban megörökített, angyalhajú Stuart testvéreket:
És még egy érdekesség a végére: bár nem számoltuk meg pontosan, tippünk szerint úgy a képek 75 százalékán szerepel legalább egy kutya, ami jó hír lehet az állatbarátoknak.
Képek forrása: Wikipedia / Szépművészeti Múzeum Facebook
