A Balaton-törvény módosításának köszönhetően már egy ideje épülnek a luxus villaparkok a felparcellázott kempingek helyén, Balatongyörök és Vonyarcvashegy között pedig ipari kikötőt akarnak létesíteni. Több száz milliárdos fejlesztések előtt állunk, és ettől észveszejtő kongásba kezdtek a fejemben a vészharangok.
Villapark kontra élővilág
Ha meghallom a „fejlesztés” szót, azonnal az ugrik be, hogy itt valakik szeretnék jól megtömni a zsebüket. Bánja fene, mondom ilyenkor magamnak, de azért lelki szemeim előtt megjelenik a „fejlesztés = beton³ – erdőnyi fa” képlet. A Balaton esetében a mínuszos tényezők közé értendő a nád és a természetes part is. Nem kellene hogy ez így legyen, de Magyarországon így szokott lenni. Általában ugyanis nem valami elhagyott ipartelep a kiszemelt terület, amely tényleg fejlesztésre szorul, hanem közpark, panorámás, természetes partszakasz, lehetőleg Natura 2000-es, sok náddal, élővilággal – hogy legyen mit kiirtani. A cél pedig nem az, hogy a parkot, természetes területet megőrizzük, legfeljebb kerékpárúttal, kilátóponttal, az élővilágot bemutató tanösvénnyel gazdagítsuk. Nem. Luxus villapark. Vagy parkoló.
Az ilyesmi jobb is, mint kétszáz fa a Normafánál, lássuk be.
Általában azért van valami fedősztori, de ez mostanában már nem is mindig kellék. A forgatókönyv egy kaptafára készül: használjuk a mi természeti értékünket (1. fázis: lerohasztás). Aztán elkezdjük sajnálni, hogy mennyire szomorú állapotba jutott: „hm, hát pusztul a szerencsétlen” (2. fázis: kommunikációs kampány a „fejlesztés” elkerülhetetlenségéről). Aztán hozzátesszük, hogy rendbe kellene hozni, csak hát sajnos nincs rá pénz. Majd előállunk egy grandiózus tervvel, amire – láss csodát! – kerül forrás (3. fázis: látványtervek). Akkor beindulnak a munkagépek, hullik a forgács, ömlik a beton, egy ideig pár százan tüntetgetnek, míg bele nem fáradnak (4. fázis: adaptáció – annak elfogadása, hogy a folyamat visszafordíthatatlan, és vannak „sajnálatos mellékhatások”). Aztán átvágjuk a szalagot, és csodáljuk távolról a mi bekamerázott, funkcionális rekeszekre osztott és körbekerített közkincsünket, amelynek már csak a kiváltságosok meg a gazdag turisták lehetnek haszonélvezői, de továbbra is úgy hívjuk: a mienk (5. fázis: akkor most így élünk tovább).
Nádaspusztítás Balatonakalinál (Forrás: ATV felvétele)
Közkincs?
A Balatonnal mindez sokkal egyszerűbb, mert a Balatonnak nincs gazdája. Mindenkié és senkié – így lehet a mindenkori helyi és országos, gazdasági és politikai nagyok játékszere. Sokáig létezett valami egyensúly, amíg a körülötte lakók úgy tudtak belőle megélni, hogy tiszteletben tartották a tó természetes szükségleteit. Halásztak, hajóztak, nádat vágtak – fürödni benne eszük ágában sem volt, hisz magyar ember nem fürdik ott, ahová piszkít –, míg csak nálunk is meg nem jelent a turizmus. Attól kezdve ez minden más szempontot vitt.
„Gondolatban egy 100 m-es élű kockákból álló hálót helyeztem a Balaton érdekterülete fölé és alá, és minden kockában megvizsgáltam, hogy amit egy-egy kockában találok, az az üdülés szempontjából kedvező adottságú, vagy káros, vagy semleges” – idézi egy 2015-ös cikk Farkas Tibort, a Balaton első főépítészét, aki akkor még megengedhette magának az őszinteséget a tekintetben, hogy mi vezeti tervezői ceruzáját. Aztán persze már 1957-ben is az történt, hogy tervét elkezdték szépen felülírni a helyi és a pártérdekek, mit sem törődve környezeti, építészeti, közérdekű szempontokkal. Így lett a Balaton partján sok-sok SZOT-üdülő, a tó pedig – az állami propaganda szerint – a munkában megfáradt tömegek paradicsoma. Meg lett sok angolna, busa, amur a Balatonban, attól függően, hogy az elvtársak mivel kívánták fölvirágoztatni a nagy halászati bizniszt.
Halászok a Balatonon, Tihany közelében (Fotó: Barbjerik Ferenc/Fortepan)
A túlhasználat pár év alatt elszennyezte a Balatont, és mivel akkor még nem foglalkoztak a vízminőség monitorozásával, meglepve vakargatták a fejüket az illetékesek az első nagy halpusztulás láttán (1965). És a java még csak azután jött. Ebben a történetben nem jelentett cezúrát a „rendszerváltás”. Az aktuális döntéshozók a mai napig nem mondtak le a tó „komplex hasznosításáról”, így tanúi lehetünk a fürdőzés, a vitorlázás, a halászat – manapság helyette a horgászat – és a vízkivétel szempontjai közti folyamatos vetélkedésnek. A versenyzők általában megegyeznek egymással, csak a tó ökoszisztémáját hagyják ki rendre a meccsből.
Az utóbbi években ehhez hozzájöttek a kapitalizmus „extrái”, és ezek következményeképpen a Balaton csúcsra járatása. A legutóbbi évtizedben már különösebb ideológia nélkül is ki lehetett árusítani a Balatont.
Zimmer frei, és ami utána jött
Értékelem én a turizmus szempontját, hiszen családom szerény egzisztenciáját a hetvenes-nyolcvanas évek Zimmer frei korszaka alapozta meg. Sokáig keletnémet, aztán lengyel nyaralók jöttek nyaranta a fonyódi házunk kapujába kitett táblára. Szezonnyitáskor kiköltöztünk az ablaktalan „garázsba”, amelyben autó sosem állt, csak mi húztuk meg magunkat nyáron, négyen kábé nyolc négyzetméteren.
Alig vártuk az augusztus 20-át, amikor – általában egy kiadós vihar kíséretében – ismét a miénk lett a kihűlt Balaton, szeptemberben pedig a szüret után lehetett még kicsit örülni a csendes indián nyárnak.
Akkor kifizették a szüleim az adót, a maradékból meg évről évre építettek kicsit a házon. Gyerekfejjel természetesen szívemből gyűlöltem az összes keletnémetet, meg azt, hogy mi sosem mehetünk nyaralni, és anyukám folyton takarít, mos és tereget. Azt sem fogtam föl, hogy ezért van nekünk nyáron kertmozi, fagyizó, diszkó a Delta étteremben – ezek mind bezártak augusztus 20-a után –, és főként ebből lett külön szobám, meg az első US Top márkájú jugoszláv farmerom. Aztán amikor már sok-sok keletnémet megfordult nálunk, a Zimmer freiből arra is futotta, hogy Pesten járjak egyetemre, a tetőtér beépítésével pedig – legalább nekik, akik ott maradtak – kicsit elviselhetőbbé vált a nyaraltatás.
Szóval értem én, hogy mindent a turizmusért. Csakhogy közben akkorát fordult a világ, hogy a vendégeknek már nem elég az – egyébként drága – lángos, sör meg a rántott hekk. A kikötőkbe cipőkanállal kell beszorítani a jachtokat, a strandolóknak szolgáltatások, büfék, kölcsönzők kellenek, élménypark, zenei fesztiválok, vízparti ingyen parkolás… Kéne elektromos jet ski is – szerencsére egyelőre nincs. A sup legalább csendes. Egymilliós nagyságrendben kel el a horgászengedély, csakhogy kéne hozzá hal is. „Hogyhogy nincs hal a Balatonban?” – vonja föl a szemöldökét a horgász, „Hogyhogy ilyen alacsony a vízszint? Nem tudok kikötni a jachtommal!” – telefonál a vízügyi hatóságnak az innen-onnan fújó hátszéllel megtámogatott hajótulajdonos. Akkor aztán kerül hal a Balatonba, és megemelik 120 cm-re a Balaton átlagos vízszintjét. Mindent a turizmusért?
A vízből szinte teljesen kiálló nádcsomók alacsony vízállásnál a Balatonban, a tihanyi partok előtt 2012-ben (Fotó: MTI/Nagy Lajos)
A tó átlagos vízszintjét négy éve „kísérleti jelleggel” emelték meg 110 cm-re, minimális vízszintingadozást engedve. Nyomában foltokra töredezett az összefüggő nádas – a folyamat követhető a műholdfelvételeken is. A nád ugyanis nem szereti a mozdulatlanságot, létfeltétele a nagyobb vízszintingadozás. Ahol a nádasban levő káros szervesanyag-halmozódást nem tudja kimosni a vízszint változása, áramlása, ott nádpusztulás indul el. Ez jól látszik például Tihanynál: a Bozsai-öböl érintetlen, szigorúan védett terület, összefüggő, tömött nádas volt – viszonylag mély vízben –, ami egy ideje szakadozik és kopik. Ha tovább ritkul, a halaknak sokkal kisebb terület áll rendelkezésre az íváshoz, figyelmeztetnek az ökológusok. Ez pedig nemcsak azért lesz baj, mert a horgász hiába reklamál majd halért, hanem főként azért, mert komoly átalakulás indul meg az ökoszisztémában.
A vízszintet az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) határozza meg – állítólag nem csupán turisztikai, hanem összetett szempontok mentén, amelyek közt ökológiai érvek is vannak. Egy biztos: a 120 centis vízszint mellett ilyen érvek nem szólnak. Az OVF a krónikus vízhiánnyal magyarázza a tó vízszintjének emelését. Jól hangzik, bár én a józan paraszti eszemmel úgy vélem, egy óriási szabad felületen több víz párolog el a nyári forróságban, mint egy csatornából. De ők kiszámolták, hogy a 10 centivel való emelés 60 millió köbméter többletvizet jelent a mederben, ami azért fontos, mert szezonban szélsőséges esetben akár 40 centimétert is csökkenhet a tó vízszintje. Ez ugyan a nádast nem zavarja (sőt!), annál inkább a jachtok tulajdonosait.
A maradék nádnak a kegyelemdöfést majd a luxusparkok, a „strandfejlesztések” és a csúcsra járatott turizmust kiszolgáló ipari létesítmények – mint például a vonyarcvashegyi ipari kikötő – fogják megadni. Ebből a helyi lakosságnak már haszna nem lesz, hisz a Zimmer frei korszaknak leáldozott, meg a kempingeknek is. Most az új jelszó a „minőségi turizmus”, és annak Magyarországon az elsődleges célpontja – Budapest mellett – a Balaton.
De mit szeretne a tó?
Nekem aztán nem fáj, hogy keletnémetek tömegei helyett gazdagokat akarnak a Balatonhoz csábítani a kempingek helyén épülő luxusapartmanokba. Nekem az fáj, ami a helyieknek is: hogy újabb hullámban folytatódik a Balaton-part privatizációja. Hogy kikötőt, horgászhelyet zárnak el tőlünk. Hogy fondorlatos jogi csűrcsavarással – értsd: abszolút „törvényesen” – magántulajdonba kerülnek közterületek a parti sávban.
Az fáj, hogy Balatonakali vízpartján több száz méter hosszan kipusztították a védett nádat, hogy az egykori kemping helyén egy beruházó villa- és üdülőparkot építhessen. A Balaton mederterülete kiemelt jelentőségű természet-megőrzési és különleges madárvédelmi Natura 2000-es terület, ezt mégis meg lehetett tenni. A helyiek bejelentései után a nádirtás még további húsz napon át folytatódhatott. Nekem az fáj, hogy egy ilyen cég könnyedén kifizeti majd az egymilliós bírságot – hacsak nem jár sikerrel a fellebbezése –, a védett nádasnak pedig annyi. Szántódon hasonlóképpen járt az épülő luxuslakóparkkal szembeni nádas.
Kiirtották a nádast a szántódi építkezésnél (Forrás: balaland.com)
Akik úgy gondolják, hogy a luxusapartmanok bérlőinek panorámaélményéhez hozzátartozik a nádasmentes látvány, azokat nyilván nem érdekli, hogy nem ezek a bérlők a Balaton-part legfontosabb tényezői, hiába van sok pénzük, hanem azok a nádon megtapadva szürkés-piszkos telepet képező egysejtű élőlények, amelyek megtisztítják a tó vizét.
Azok a »lakók« játsszák a Balaton ökoszisztémájának fenntartásában a főszerepet, akiket most erőgépek bevetésével és a Sió vizével történő földuzzasztással éppen kipusztítanak.
Ami a Vonyarcvashegynél tervezett ipari kikötőt illeti, az valamikor tavasszal úgy került elő, mint nyuszi a bűvészkalapból. Az illetékes vízügyi vezető képviselője szerint „égető” szükség van rá régóta, tehát valahol meg kell csinálni. Lehetne itt egy jó kőrakó, érvelt, és a Bahart fekete flottáját befogadó kikötő – ha már úgyis van a közelben egy iszaptározó. Igaz, hogy itt van a Balaton egyik legnagyobb összefüggő nádasa is, és az egyik legszebb panoráma a dombon álló Szent Mihály-kápolnából, ám ez iparász szemmel nézve csak egy „susnyás”, ahol szerencsére nincs a közelben település, tehát épp megfelel a célnak. Igaz, hogy pár hónapja innen, a Keszthelyi-medencéből indult el egy máig megmagyarázhatatlan súlyos szennyezés, ami arra utal, hogy valami eleve megterheli itt a környezetet. Tehát éppen hogy nem kellene kiirtani a nádast. Amikor nemrég lakossági tiltakozás kezdődött, még egy érdekes érv előkerült a vonyarci önkormányzat közleményéből, hogy valójában minek is kell az a kikötő oda: „a 120 cm-re megemelt szabályozási szint miatt kialakult partvédmű problémák kezelése, kikötők, strandok építési, fenntartási kérdései” miatt a szakembereknek műszaki megoldásokat kell keresni. Tehát a vízszint 120 cm-re emelése problémákat generált.
De minek is írom én ezt a kis cikkemet arról, mi fáj nekem, meg hozzám hasonlóan sok-sok Balaton-imádónak, ha egyszer még a tó ökoszisztémájának fenntartásáért dolgozó tudósok figyelmeztetése is a semmibe hull? „Többször hangsúlyoztuk, hogy a nádasok kiterjedésének és állapotának megőrzése mennyire fontos a tó egészének egészsége szempontjából – olvasható a Balatoni Limnológiai Intézet közleményében. – A Keszthelyi-medence, a Tihanyi-félsziget és a Szigligeti-öböl a legérintetlenebb, leginkább természetközeli partszakaszokat foglalja magában. Ezen térségek egyre növekvő mértékű terhelése kiemelten ellenjavallt. Amennyiben a hajózási, a turisztikai és a településfejlesztési szempontok egyre nagyobb súlyt kapnak a természet védelmével szemben, úgy az előbb-utóbb bekövetkező környezeti krízis éppen a tó – turisztikailag oly fontos – vonzerejének drasztikus csökkenéséhez vezet majd.”
Nagy bajban van a mi magyar tengerünk, mert senki nem fogja megvédeni a további „fejlesztésektől”. És nagy bajban minden olyan terület, ahol a környezetet veszélyeztető beruházásoknak biztosítanak megfelelő jogi környezetet, nem pedig védelmet természeti kincseinknek.
Nyitókép: MTI/Mohai Balázs
