Van az a szöveg, hogy „utazzunk el a télből a nyárba”. Ami, ugye, nagyon szuper ötlet, hiszen ki szeret ázni-fázni, nézni a szürke, szmogos várost ahelyett, hogy napozna inkább egy medence szélén? Érthetetlen is, hogy az embereknek miért nem rutin, hogy úgy január-február tájékán befizetnek egy jó kis óceániai desztinációra. Ja, igen, ezért. Mert van itt ez a befizetés dolog. Hát igen, elutazni a hidegből a melegbe, kvázi időutazásként visszatérni az őszből a nyárba, az ugye luxuskategória. Merthogy amikor itt már hidegre fordul, akkor elég sokat kell repülni ahhoz, hogy olyan helyre érjen az ember, ahol még nyár van. Minimum egy másik kontinensre. Mármint eddig azt gondoltam, míg meg nem tudtam, hogy mi zajlik novemberben Cipruson. Nos, ez:
Meg ez:
Oké, november elejéről beszélünk, de akkor itthon már stabilan tíz fok alatt volt a hőmérséklet (a levegőé, a vizeket már nem is mértük), és a kabátnál tartottunk, sőt akkor váltottunk télikabátra. Ebben az egészben az a jó hír, hogy Ciprus se nem másik kontinens (na jó, ha úgy vesszük, Ázsia, de most nem vesszük úgy, lévén uniós ország), se nem megfizethetetlenül drága. Megtaláltuk tehát azt a szűk metszetet, ahol október-novemberben még meleg van (értsd: strandidő), és már egy átlagos európai tengerparti nyaralás áráért – a kedvezményes időpont miatt mindenképp – elérhető. Az igaz, hogy inkább gyermekteleneknek és idősebbeknek realitás ez, hiszen már benne járunk az iskolaidőben, de ebből következik egy másik előny:
csodásan üres a partok, a strandok és a svédasztalok környéke.
November első hetében jártunk a szigeten, akkor a levegő 30, a tenger vize pedig 20 fokos volt, de sajnos délután öt órára sötét van.
Hol is vagyunk pontosan, és hogyan jutottunk oda?
Tudom, hogy tudjátok, de kötelező kör: a Földközi-tenger harmadik legnagyobb szigetéről van szó Szicília és Szardínia után. Ciprus fővárosa Nicosia, ahol van ez a furcsa kettéosztottság – ahogy az egész országban is. Merthogy törökök és görögök élnek itt ma már viszonylag békés elkülönültségben. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy ha a sziget hosszában húzunk egy vízszintes vonalat, akkor észak a törököké, dél a görögöké (Ciprusi Köztársaság). Van itt még 254 leeső négyzetkilométer, ahol a britek arcoskodnak.
A szigetnek pont az a pechje, hogy stratégiai szempontból túl jó a fekvése; naná, hogy mindenkinek kellett a görögöktől a föníciaiakon át az egyiptomiakig és a perzsákig, törökökig (jó sokáig az Oszmán Birodalom része volt). Gyorsan jussunk is el a 20. századig, amikor is Nagy-Britannia bérbe veszi a szigetet, és Ciprus koronagyarmattá válik. Itt indult némi hirig a görögök, törökök és britek között, sajnos nem kis veszteségekkel. Ez ment 1960-ig, amikor végre sikerült megegyezni, és viszonylagos konszenzussal osztozkodni. Biztos, ami biztos, az úgynevezett Zöld Vonallal elválasztották a görögök és a törökök lakta területeket egymástól (van átjárás, például olcsó benzinért), és megjelentek az ENSZ-békefenntartók is. Volt még egy csúnya fejezet 1974-ben, amikor a török csapatok – hogy úgy mondjam – megszállást eszközöltek, és tönkretettek egész virágzó partszakaszokat, kikötőket. Híres például Famagusta „szellemvárosa”, ahol jelenleg is több mint ötven luxushotel pusztul, csak katasztrófaturisták kötnek ki néha a partjukon.
De: lehet békében strandolni, vagy esélytelen?
Lehet. Természetesen minden elhagyott hotel helyett legalább kettő másik épült – az egytől az ötcsillagosig, sőt Ciprus másról sem szól, mint a gondtalan és finom (erről később részletesen) nyaralásról. Szóval a „hogyan jutottunk oda”. Mi speciel két repülőjárattal, athéni átszállással, Európa legjobbnak választott regionális légitársaságával, az Aegeannel, ami nyilván egész más kategória, mint egy fapados. Például ilyen kis kedvességeket osztottak felszállás után:
Este érkeztünk Larnakába, a mediterrán atmoszféra akkor még elkerült, de lehet, hogy csak azért, mert egy közepesen forgalmas út mellett szálltunk meg, és ilyen épületek között:
A városnak ez a része emlékeztetett az összes ráérős mediterrán helyre, amit eddig láttam: tudjátok, ahol mindig épülőfélben van valami, sok a félig kész ház, vezetékek tekeregnek összevissza az út felett, a tetőkön víztartályok.
A part korzózós, nem a hosszas, nyugodt heverészés helyszíne, sorban mondva: víz-homok-beton-étterem. „Nagyon turistás” – írják az utazós blogok, ami persze visszásan hangzik egy turista szájából, de ettől most eltekintünk. A negatívumok között szokták még említeni, hogy helyenként zavaróak lehetnek a közeli reptér le-felszálló gépei, illetve, hogy „sok a macska”. Na, akkor most mondanám el, hogy a macskafóbiás jobb, ha nem megy Ciprusra, mert Cipruson nem „sok a macska”, hanem helyenként mintha macskákból állt volna össze a sziget. Mutatom:
A macskákon túl persze van mit nézni. Ahogy teltek az órák, elkezdtem felvenni a sziget ritmusát, és sorra jöttek a látnivalók, például az Agios Lazaros (Szent Lázár-templom), a sós tó, vagy a Hala Sultan Tekke.
A 9. századi templomban található Lázár sírboltja, amit meg lehet simogatni, lehet kívánni valamit, az ikonosztáz pedig gyönyörű (mint az ikonosztázok általában). A sós tóban az a buli, hogy az a flamingók lelőhelye, és ki ne szeretne látni pihenő vagy épp elsuhanó, gyönyörű, rákdiétától rózsaszín állatokat százszámra? A tó melletti információs táblán meg lehet tekinteni, hogy miféle csodás vándormadarak vándorolnak errefelé.
A Hala Sultan Tekke egy kétezer éves muszlim zarándokhely egy kis pálmaerdő és szép kert közepén, elmélkedésre kiváló. Mint sok más épületet a világban, ezt is a szerelem (és a fájdalom) ihlette: egy hadvezér feleségének síremléke fölé emelték, a kertbe még a 19. században is temettek fontosabb török elöljárókat.
Ha közelebbi ismeretségbe kerülünk a cipriótákkal (ciprusi lakosokkal), bizonyára akad majd köztük egy Konsztantinosz vagy egy Jorgosz, de belefuthatunk Platónba vagy Pitagoraszba is. Az itteniek jellemzően szentekről (232 van belőlük) vagy ógörög példaképekről nevezik el a gyerekeket, mellé a biztonság kedvéért keresztény nevet is adnak. A hivatalos nyelv a görög és a török, de inkább ezek ciprióta nyelvjárása. Angolul szinte mindenki beszél, már csak a rengeteg bevándorló és vendégmunkás miatt is. Vasárnap esténként a buszmegállókban szinte csak őket látni: házvezetőnők, bébiszitterek, takarítók és kertészek indulnak vissza a szabadnapjukról bentlakásos „munkahelyükre”.
Ami a falvakat illeti, találtam egy majdnem-egyezést a magyar falvakkal, csak itt három dolog van minden településen, nem kettő: templom, kocsma és általános iskola. Vasárnap a többség a templomban van (itt, a görög részen óvodába is csak az mehet, aki tud imádkozni), de a mise lazább, mint nálunk: inkább afféle szociális fórum, hely a csevegésre – elég az utolsó részben áhítattal hallgatni a papot, már csak azért is, mert végképp érthetetlen, egyházi görög nyelven beszél. Fekete pont: a férfiak elöl állhatnak, a nők csak hátul, de ezt szerintem egyrészt tudjátok, másrészt mit mondhatnánk, a hagyományok már csak ilyenek. Piros pont: a gyerekek hátul játszhatnak, nem kell nekik hátra tett kézzel ülni (mint nekünk egykor).
Az idegenvezetőnk afféle „kicsit idegesítő, de azért nem lehet haragudni rá” képet fest a tipikus cipriótáról. A ciprióta szerinte jóindulatú, segítőkész, önzetlen, nagyon kíváncsi, kissé pontatlan, de nem annyira, mint a görögök. „Rendes emberek” – összegzi.
Az evés természetesen nagy szenvedélyük (a Mediterráneumban vagyunk), a főzés már csak úgy módjával, ami annyit jelent, hogy fantasztikus dolgokat raknak össze, de ennek érdekében nem áldozzák fel a fél életüket, mint a magyar háziasszonyok. A receptek egyszerűek, a legtöbb dolgot megsütik, megpárolják, olívával, citrommal ízesítik, de higgyétek el, nem is kell ennél több. Hétköznap inkább a nők főznek, hétvégén a férfiak (bár náluk főzés alatt inkább grillezésre gondoljatok). Jellemzőek a nagy, összetartó családok, amelyekben gyakran három generáció él együtt, de szeparáltan.
És akkor most végre rátérnék a Ciprusi Csodára, amit úgy hívnak: meze. Ez az a dolog, aminek a kedvéért tizenöt év után visszatértem ide. Mert a meze nem hagyott nyugodni. Nem azt mondom, hogy vele álmodtam, de sokszor, sok helyen mondtam el, hogy ez az egyik legjobb étkezési forma az általam ismertek közül.
Először is társaságoknak érdemes erre benevezni, de legalább ketten legyetek, és éhesek. Befizettek egy egységárat, és esztek kábé annyit, amennyi belétek fér, mint az all you can eatnél, csak itt nincs kirakva minden egyszerre az előételtől a desszertig, és nem nektek kell rohangálni a tányérokkal, hanem a felszolgáló szép sorban, fogásonként hordja az asztalotokhoz a friss ételeket. Nagyon szimpatikus, hogy rögtön az elején érkezik egy nagy halom (naná, hogy görög) saláta, ami aztán végig ott is marad, és köretként szolgál akár az összes fogáshoz, melyeket közös tálon, tematikusan kaptok. Először a krémek, mártogatósok érkeznek, aztán az ilyen-olyan zöldségek, majd sokszor tenger gyümölcsei, később hal vagy hús – utóbbi esetben akár külön körben a szárnyasok és az egyebek, majd az édesség (fájó pont, hogy leves nincs, bár ki tudná megenni még azt is?!). Mindent az asztalon hagynak, szedegetsz belőle, amit kívánsz, aztán elviszik, és jön a következő kör. Ám nincs feltétlen az az érzésed, hogy kipukkadsz, mert akármennyi időd van a teljes sorra, bőven belefér a borozás és az élő zene élvezete is. Inkább falatozás-, mint zabálásérzete (már elnézést) van a dolognak, és mivel itt tényleg minden egészséges, a szervezeted is örül. (Panírra például nem emlékszem, talán csak a tintahal bundáját tudnám felidézni.) Az édesség műfaja elég megosztó, nekem például bejött az, hogy nem habos sütemények vannak, hanem szirupban ázó gyümölcsök. Persze, édes, meg tömény, de gyümölcs. Külön játék kitalálni, hogy mi micsoda (előszeretettel mézesítenek például zöld diót).
Erre a metódusra nincs kötött étlap, vagyis pontosan nem tudod, mit fogsz kapni. Az jön, ami aznap épp van a konyhán, de biztos lehetsz benne, hogy finom lesz és változatos. Tehát más ez, mint nálunk a jó öreg „sültes tál”, ahol előre tudjuk, hogy tutira lesz kakastaréj-szalonna meg cordon bleu. Bár sok helyen kipróbáltuk, sosem ettük pont ugyanazt. Az a bizonyos egységár pedig annyi, amennyiből itthon kiadósan megebédelhetünk egy átlagos vendéglőben.
Ó, azok a ciprusi partok, és ó, a kultúra!
Lehet, ezzel kellett volna kezdenem, a strandokkal. Mert persze kirándulás, meg kulturális értékek, de azért az ember egy nehéz februári munkanap közepén nem emlékművekről ábrándozik, hanem a tengerparton heverészésről. Abból meg itt van rendesen.
Például a Fügefa-öböl Protaras (a csendesebb) és Agia Napa (a bulisabb) falu között, amit még úgy is emlegetnek, hogy a világ ötödik legszebb (Kék Zászlóval elismert) strandja. Protaras érdekes hely, csak a hetvenes évek óta létezik, és kimondottan nyaralásra készült – az odaveszett Famagusta pótlására. Itt nincs is olyan, hogy „lakosság”, csak nyaralók vannak, meg az őket kiszolgálók. Kis öblök, lassan mélyülő víz, napernyők, bárok.
Innen csak egy ugrás a luxuscsengésű Nissi Beach (szintén Kék Zászló), ami ősz közepén kicsit elnéptelenedik (kivéve brit és skandináv nyugdíjasok), de van, aki épp ezt szereti. Például ilyenkor lehet jókat kirándulni, hiszen már nincs negyven fok, van viszont egyre több zöld növényzet. A partszakasz barlangos, öblökkel, kikötőkkel és szép túraútvonalakkal a sziklák tetején.
Ha már kirándulás, talán a ciprusi Szentendrére, vagyis Lefkarára érdemes el-, illetve felmenni. Hétszáz méteres magasságban találjuk ezt az andalgásra termett kis falut kockakövekkel, sikátorokkal, utcán hímző asszonyokkal (merthogy az ezüstművesség és a hímzés itt a helyi fő tevékenység).
Nem szoktam konkrét éttermeket ajánlani, de most muszáj: a Tochni taverna olyan szép fekvésű, hogy csakis azt javasolnám, ha családias hangulatban, leanderek között eszegetnénk, hozzá panorámával. Még helyi ételkészítési bemutatót is kapunk.
Ha kultúra, akkor meg Kourion: a sziget legfontosabb régészeti területe. Ősi település, ahol görögök, rómaiak, keresztények rakták egymásra a köveket és értékeiket. Van itt színház, gladiátorok háza, nyilvános fürdő és vannak nemesi lakhelyek is (mármint azok maradványai).
A fürdő kapcsán megtudjuk, amit amúgy is sejtettünk, hogy az itteniek tudtak élni. Négy férfi és három női napot tartottak, a fürdőben működött könyvtár, borozó és
itt dolgoztak a kor szexmunkásai is.
A több mint háromezer nézőt befogadni képes amfiteátrum a tengeri kilátással elég jó hely, a mai napig tartanak itt koncerteket.
A legendák kedvelőinek (és a geográfiai PR-ra fogékonyaknak) mondom, hogy nem messze innen született, vagyis emelkedett ki a habokból Aphrodité, a szerelem istennője (lásd még: „a szerelem szigete”). Én megértem őt, ha így kívánnék megszületni, tuti, hogy valami olyan helyen tenném, mint Petra Tou Romiou.
Különleges formájú sziklák a tengerben, amit messziről sem tévesztenek majd el a turistabuszok sofőrjei. Elég szép naplementét láttunk itt.
Pafosról, és az ott látható gyönyörű padlómozaikokról hely hiányában külön cikkben emlékezünk meg, de szerintem eddig is mondtunk annyi jót, amiért már érdemes venni egy repülőjegyet – akár télen vagy tavasszal, még a nagy tömegek előtt. Na jó, utolsó motivációnak mutatom a szállodánkat (CBHotels – Hotel TBA, Pafos), ahol nagy örömömre külön vasalószoba is működött (bocs), és legalább tízféle ízesítésű palacsintát lehetett kérni reggelire. Az áramátalakítót ne hagyjátok otthon (vagy vegyetek két euróért), a vécépapírt pedig itt nyugodtan dobjátok a vécébe, nem úgy, mint Ciprus egyéb helyein, vagy éppen Görögországban, ahol ugye nem lehet. Apró örömök, amiket igazán megérdemlünk egy melós év végén, nem igaz?!
