A washingtoni Kongresszusi Könyvtár online is böngészhető, egyebek mellett nagyjából 14 millió fotót tartalmazó elképesztő gyűjteményébe nem nehéz hosszú-hosszú órákra belefeledkezni, szóval könnyen megeshet, hogy az ember egy ponton mondjuk az 1994-es New Jersey-i amerikai–dominikai szépségversenyen készült képsorozatot kezdi elmélyülten tanulmányozni, látszólag minden különösebb ok nélkül.
Persze annak valószínűleg több értelme van, ha nem csak úgy összevissza kattintgatunk, hanem inkább célzottan keresünk rá valamire: például magyar vonatkozású tartalmakra, amelyekből szintén rengeteget találni. Ezeknek a jelentős része egyébként szép, színes, monarchia korabeli képeslap mézeskalácsszerű épületekkel és békebeli parasztidillekkel, amivel nincs is semmi gond, de az izgalmasabb fotókért azért egy kicsit meg kell dolgozni. Úgyhogy mi most átnéztük az egész kollekciót, és kiválogattuk azokat a képeket, amelyek nélkül nem lehet teljes életet élni.
A legnagyobb kedvencünk talán az a megrázó szociodokumentarista sorozat, amely 1935-ben, a nagy gazdasági világválság idején készült egy pennsylvaniai kisvárosban, Calumetben. A leírás szerint a fotókon látható férfi egy hatvanhárom éves, bár annál jóval megviseltebbnek tűnő (akárcsak a mindössze 32 éves Florence Thompson Dorothea Lange ikonikus felvételén) magyar bányász, aki több mint három évtizedet húzott le a környékbeli tárnák mélyén, ám most sem munkája, sem pedig nyugdíja nincs. Különös látványt nyújt ez a képeskönyvbe illően közép-európai paraszti arc ebben a rurális pennsylvaniai környezetben (a feleségéről sajnos nem derül ki semmi, azon kívül, hogy ő is meglehetősen reményvesztettnek tűnik).
Az amerikai Vöröskereszt 1921-ben (vagy 1920-ban) készült fotói a budapesti gyerekekről talán még szívszorítóbbak.
Az ARA ernyője alatt számos civil és egyházi segélyszervezet dolgozott a legyőzöttnek nyilvánított Magyarország területén is. (A Vöröskereszt, a Joint, a kvékerek, a YMCA/YWCA, valamint svéd, norvég, dán és svájci missziók.) […] Elsődleges feladata a kórházak eszközkészletének feltöltése volt. A munkatársak szerint amerikai segítség nélkül a kórházak kétharmada bezárt volna. Az általános segélyezés 1922 végén történt beszüntetéséig a helyi orvosi és jótékonysági szervezetek bevonásával az ARC árvaházakat és gyermekotthonokat is támogatott, vagonlakó menekülteket segélyezett és ruhákat készíttetett a rászorulók számára. 1920 első félévében már mintegy 235 ezer rászorulón segítettek. […] 1921 októberében beindítottak egy gyermek-egészségügyi programot is. (Forrás: Glant Tibor – Juhász Balázs – Ablonczy Balázs: Nemzetközi segély- és segítőakciók a volt Osztrák–Magyar Monarchia területén)
Ezek azért szerencsére már kevésbé nyomasztóak (a második képen Pedlow kapitány látható, akiről hamarosan bővebben is lesz szó).
Az alábbi néhány fotó egy nagyszabású július 4-ei ünnepséget örökít meg, amit 1920-ban rendeztek Budapesten az amerikai nép, illetve az amerikai Vöröskereszt tiszteletére. Ahogy a Képes Krónika írta:
A Múzeum kertjében impozáns ünnepség keretében köszönte meg a főváros társadalma az amerikai missziónak, hogy a magyar gyermekeket ellátja és segélyezi.
Az első képen balról jobbra: Rubinekné, Soós hadügyminiszter, az amerikai Vöröskereszt két sztárja, a nemes szívű Mrs. Thompson és James G. Pedlow kapitány, a magyar gyerekek kedvenc amerikai nagybácsikája, aztán Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök, Rubinek Gyula földművelésügyi miniszter és Nagyatádi Szabó István közélelmezés-ügyi miniszter. A Mrs. Thompson kezében látható amerikai zászlót magyar iskolások készítették szegfűből. Pedlow kapitányról pedig 1920-ban közölt egy szívmelengető anekdotát a Friss Ujság:
„A kapitány tulajdonképpen nem katona, hanem egy dúsgazdag amerikai gyáros, aki el van telve emberszeretettel és ezért vállalta önként az Amerikai Vöröskereszt Misszió vezetését. Boldog, ha adhat és amikor ő maga is jelen van az adományok kiosztásánál, gyakran könnyek gyűlnek az ősz emberbarát szemébe. Különösen a gyerekeket szereti. A napokban meglátogatta a József fiúárvaházát és igazán megható volt a megajándékozott gyermekek között a boldogságtól elérzékenyült öreg embert látni.
Pedlow kapitány nem tud magyarul, eddig csupán ezt az egy mondatot tanulta meg: »Nem, nem, soha!« Ezt szokta olyankor is ismételgetni, amikor az adományok kiosztása közben a gyermekekkel szeretetteljesen bíbelődik.
Na ez viszont már tényleg sokkal vidámabb: két snájdig magyar rendőrtiszt pózol karonfogva Washingtonban, 1925-ben. Habár a leírás kissé hiányos, azt azért ki tudtuk nyomozni, hogy a bal oldalon álló pornóbajuszos férfi valószínűleg dr. Puskás György rendőrfőtanácsos, társa pedig dr. Bingert János rendőrkapitány. Eredetileg a New York-i nemzetközi rendőrkongresszusra érkeztek, és ha már ott voltak, hát megtekintették az Egyesült Államok más nevezetes városait is. Jól tették!
1916: amerikai magyarok egy csoportja Konta Sándor (Alexander Konta) vezetésével a Fehér Házhoz járul, hogy kifejezze elkötelezettségét és hűségét az USA, valamint Wilson elnök iránt. És hogy ki is volt az a Konta Sándor? A muzeumcafe.hu ezt írja:
Konta Sándor (1862–1933) a régi amerikai magyar világ egyik jól ismert, sikeres, ugyanakkor felettébb ellentmondásos közéleti figurája volt. Újságíróként került 1887-ben Amerikába, majd házassága révén – egy gazdag St. Louis-i sörgyáros lányát vette el, akitől hamar elvált ugyan – kiváló kapcsolatokra tett szert különböző amerikai körökben. Alexander Konta bejáratos volt a legmagasabb amerikai hivatalokba, ideértve a Fehér Házat is. A háború alatt ő szervezte a magyar bevándoroltak – ekkor ellenséges állam alattvalói – Amerika melletti elkötelezettségét tanúsító Amerikai–Magyar Hűség Ligát.
Szívdöglesztő magyar honvédek (talán huszárok?) 1915-ben, még bizakodva, két csinos menyecske társaságában.
Sajnos még soha nem hallottunk Zelma Baylosról, vagyis Baylos Zelmáról, úgyhogy a Magyar képzőművészek lexikonához fordultunk segítségért:
szobrász és festőnő; szül. 1867-ben Butkán (Zemplén megye). Még gyermekkorában New-Yorkba került, s iskoláit is itt végezte. Ezután Párisba ment, ahol 1897—1901-ig művészeti tanulmányokat végzett. Visszatérve Amerikába, egyik New York-i múzeumnál kapott alkalmazást. Ügyes arczképfestő.
A műterme mindenesetre fantasztikusan néz ki, vagy legalábbis fantasztikusan nézett ki 1910-ben.
1920: Amerikai magyarok demonstrálnak Washingtonban a megszállt területeken élő nemzettársaik önrendelkezési jogaiért a wilsoni elvek szellemében (miszerint: Ausztria-Magyarország népeinek, akiknek helyét védettnek és biztosítottnak szeretnénk látni a nemzetek között, meg kell adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét)
Magyar össztánc New Yorkban (1900)
Na, ez kissé rejtélyes. Jól öltözött amerikai magyarok beugranak egy doboz drága szivarral Warren G. Hardinghoz, az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez? Mindenesetre itt a helye, akármi is történik a képen.
Nikisch Artúr, a világhírű magyar karmester és fia, Mitja. (Évszám itt nincs, de a kép a századforduló környékén készülhetett.)
Rigó Jancsi, aki nem egy krémes, csokoládés sütemény, hanem az egyik legismertebb magyar cigányprímás. (A kép 1915 és 1920 között készülhetett.)
Ivogün Mária (eredetileg Kempner), magyar operaénekesnő 1921 decemberében New Yorkba érkezik, nyilván azért, hogy fellépjen a Metropolitanben.
Gróf Széchenyi László amerikai nagykövet és családja Washingtonban, 1922-ben.
Kmety György, az 1848-49-es szabadságharc vitéz tábornoka, aki később a török hadseregben Iszmail pasa néven csinált karriert, éppen készül rágyújtani egy hosszú szárú csibukra. (1855)
És még néhány, különösebb kommentárt nem igénylő magyarországi életkép a húszas-harmincas évekből (egy részük bizonyára a Fortepanon is megtalálható).
