„A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni”
A pécsi születésű Szilárd Katalin tizenhét évesen érettségizett a Szent Erzsébet leánygimnáziumban, 1926-ban. Középiskolai tanárai reménytelen nyelvi antitalentumnak tartották, németből kettesre vizsgázott, éppen ezért reál vonalon tanult tovább az egyetemen: fizika–kémia szakon doktorált. Akkoriban – Arany szavaival élve – gondolta a fene, hogy Katalin később az idegennyelv-tanulás példaértékű apostola lesz, aki tizenhat nyelven dolgozik, tízet tolmácsol, ebből négyet felkészülés nélkül is, és hatból fordít szakirodalmat. És teszi mindezt úgy, hogy autodidakta módon, korszerű technikák, tanárok és tankönyvek nélkül sajátítja el a nyelveket, amit így magyaráz majd: „Minden emberi tevékenység – a művészeteket kivéve – az érdeklődés intenzitásától és a befektetett energia mennyiségétől függ.”
Lomb Katót (aki férje után kapta új nevét) tehát érdekelték a nyelvek, de gyakorlatias szempontból. Önmagát nem nyelvésznek, hanem lingvistának titulálta, érzékeltetve, hogy előbbi elsősorban elméleti, utóbbi praktikus szempontok szerint közelít a nyelvhez. Hosszú életét (110 éve született, 94 évet élt) saját elmondása szerint nem a nyelvtudás, hanem a nyelvtanulás világította meg, úgy vélte, hogy a „nyelvtanulást munkával vagy szórakozással kell összekapcsolni.”
Lomb Kató (Fotó: Youtube)
Elvtársakkal a városházán
Politikusokat, országvezetőket, egyéb nemzetközi szinteken mozgolódó hírességeket gyakran látunk a rivaldafényben, a megbeszéléseket, tárgyalásokat fordító tolmácsokat, akik susotázzsal (fülbe súgással) vagy egy szűk fülke takarásából közvetítenek, viszont a legritkább esetben. Ritka tudásuk és képességük van, azonban a szürke eminenciások szerepe az övék, munkájuk közben és azután is a háttérben maradnak. Ilyen habitusú volt Lomb Kató is, a szemüveges „nénike”, akit rendre könyvekkel és papírkötegekkel a hóna alatt lehetett látni akár a hetes buszon is – annak ellenére, hogy sztár lett.
De hogyan lett egyáltalán tolmács?
Nagy előny, ha egy megszállt országban az ember beszéli a megszállók nyelvét. Magyarország szovjet megszállása után a budapesti városházán sürgősen szükség volt tolmácsokra, akik megértették az oroszt. Kató jelentkezett az állásra. Annak, hogy hogyan tett szert a nem túl acélos, ám mindenképpen jelentős orosztudására, kalandos, bár sokkal inkább tragikus okai voltak. Kató és férje zsidó származásúak voltak, akiknek kétéves kisfiukkal együtt a háború alatt szinte végig bujkálniuk kellett. Az egyik rejtekhelyükön Kató ráakadt egy orosz ponyvaregényre, és bár akkoriban ez a nyelv tiltott volt, sikerült szereznie egy magyar-orosz szótárt, és betűről-betűre silabizálta az oldalakat. Tanulmányaiból jegyzeteket készített, és igyekezett elcsípni az orosz nyelvű rádióadásokat is. Két és fél év alatt tanult meg oroszul – úgy-ahogy.
Persze a városházán akkoriban sem lehetett alibizni egy ilyen munkakörben, hamar kiderültek volna a hiányosságok, ezért folyamatosan azon volt, hogy minél több gyakorlással fejlessze nyelvtudását, és minél előbb kifogástalanul, magabiztosan fordíthasson az ország legújabb urainak. A szorgalmat és kitartást csakhamar sikerélmény koronázta, Kató pedig örült, hogy folyamatosan pallérozott tudása hasznosnak bizonyul, ezért arra gondolt, miért ne tanulna meg egyéb nyelveket is. Persze a háború után minden tekintetben romokban heverő országban nem voltak nyelvtanfolyamok, tanárok sem nagyon, ezért kizárólag saját magára és a könyvekre számíthatott. De ha egy üzlet beindul… A tökéletesített oroszt hamarosan a szlovák, a dán, az angol, a francia, az ukrán, a bolgár és az olasz, majd a japán és a kínai követte. Aztán még vagy ugyanennyi.
Kató két évet sem töltött a városházán, egyhamar a parlamentben találta magát. Ritka volt akkoriban idehaza a több nyelven beszélő, megbízható tolmács, ezért hamar rákaptak a diplomácia köreiben is. Kicsit úgy tekintettek rá, mint aki bármilyen nyelvről és nyelvre képes fordítani, ezért fordulhatott elő például, hogy egyszer egy politikai delegáció spanyolországi útjára hívták, hiszen senkinek meg sem fordult a fejében, hogy nem beszél spanyolul. Ő sem hozakodott elő ezzel a ténnyel, inkább néhány hét alatt megtanulta ezt a nyelvet is, és elvégezte a feladatát. Így lett ő Magyarország nemcsak első, de legjobb és legkeresettebb szinkrontolmácsa, aki UNESCO-üléseken vett részt, és Kodálynak, Bernard-nak fordított, bejárva mind az öt kontinenst. Később tanított a Műegyetemen, és szépirodalmi műveket is fordított.
„Erősen haladni annak kell, aki semmit sem tud”
Hamar kiderült és ritkasága miatt köztudottá vált, hogy Lomb Kató a szakmája igazi unikuma és mestere, ezért sokan kutatni kezdték, mi lehet példátlan sikerének titka, a módszere. Ő maga sosem misztifikálta tudományát, titokról sem beszélt, ha kérdezték, egyszerűen annyit mondott: olvasni kell. Méghozzá magunknak. Sőt nemcsak olvasni, hanem írni is és beszélni is. Ahogy fogalmazott, három autón közlekedett a nyelvek világában: az autolexián, azaz a magunknak olvasáson, a könyv egyedül való felfedezésén, az autográfián, vagyis az önmagunknak íráson, szóljon az akár élményekről, akár érzésekről, gondolatokról, és az autológián, a magunkkal való beszélgetésen, a beszélgetés megfogalmazásán az idegen nyelven.
Szokatlan módszerének tehát az volt a lényege, hogy a nyelvtanuló maga építse fel a nyelvet a saját használatára. Márpedig erre az a legjobb, ha kezünkbe veszünk egy könyvet, ami bár roppant mód érdekel, nem értjük, mert más nyelven íródott, és a szótárat minél kevesebbet használva, jegyzetelve, szavakat kiemelve és aláhúzva, a könyvet egyre inkább egyedivé, a sajátunkká téve haladunk előre. Fontos, hogy a lényegtelen apróságok ne akasszanak meg; ahogy Lomb Kató írta könyvében: „Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik a kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg, hogy kökény- vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost.”
„Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek!”
Mindezek alapján azt gondolhatnánk, Lomb Kató nem volt egy kifejezetten társasági, szórakoztató ember, sokkal inkább magának való, a könyveit bújó nyelvzseni, akinek persze könnyű… És mekkorát tévednénk mindkét téren. Ő nemcsak mizantróp, antiszociális személyiség nem volt, de zseni sem, ezt sokszor ki is kérte magának. Elméletének egyik legfontosabb pontja, hogy a nyelvtanuláshoz nem tehetségre vagy, ahogy mondani szokás, nyelvérzékre van szükség, hanem elszántságra és szorgalomra. És arra, hogy le tudjuk küzdeni a gátlásainkat. Minél nagyobb ugyanis az elszántság, és minél kevesebb a gátlás, annál biztosabb a siker.
Persze olyan poliglott, mint Lomb Kató, nyilván nem válik mindenkiből, ám az emberiség nagy részének erre nincs is szüksége vagy igénye. Egy-két idegen nyelv azonban bárki számára jól és hamar elsajátítható. Lomb Kató szerelembe esett a nyelvekkel, idősebb korában sem tudott meglenni újabbak tanulása nélkül. Utolsóként héberül tanult meg, mert ugyan kilencven felé járt már, de sosem lehet tudni… Varázslatosan gazdag életének mérlege: négy könyv, öt kontinens, számtalan élmény és tapasztalat. Mert bár módszereként hirdette az önmagunkkal való beszélgetést, igazából tudta és élvezte, hogy a nyelvek kinyitják előtte a nagyvilágot.
„A nyelvtant tanuljuk a nyelvből, és ne a nyelvet a nyelvtanból!”
Mind tudjuk vagy legalábbis sejtjük, hogy idegen nyelvet tanulni kiváló befektetés, hiszen nemcsak jobb állásokat, több fizetést érhetünk el ezáltal, de agyunkat is karbantartja, öregedését lassítja ez a tevékenység. Nem csoda tehát, hogy a nyelvtanulást hatalmas érdeklődés és lelkesedés kíséri nálunk is, amit azonban rendre letör a közoktatás módszereinek sokat kritizált mivolta. Általános meglátás éppen ezért, hogy nyelvet tanulni lassú, fáradságos, sőt küzdelmes folyamat, így sokan félve, önbizalom hiányában kezdenek bele. A hatékony nyelvtanulásra, mint annyi másra az életben, időről időre megjelennek a legújabb megmondóemberek és -könyvek, amik közül megint csak nehéz megtalálni a megfelelőt. Bár sokan kételkednek Lomb Kató módszerében, a témában megkerülhetetlen az Így tanulok nyelveket című kötete, amelyből érdemes akár így, felületesen is szemezgetni egy kicsit.
Lomb Kató az „átlagos nyelvtanulókra” alapozza módszerét. Hogy kik ezek? Tanulnak vagy dolgoznak, nem tudnak egész nap a nyelvvel foglalkozni, ezerfelé jár az agyuk és a napirendjük. Nem zsenik és nem is antitalentumok. Ez a leírás nagyjából a tanulók kilencven százalékát lefedi. Az efféle átlagos nyelvtanulónak hetente minimum tíz órát javasol az adott nyelvvel foglalkozni a szerző, kiemelve a napi rendszerességű gyakorlás fontosságát. Amennyiben semmi ideje sincs az átlagos tanulónak, akkor is legalább néhány percet szánnia kell legalább egy újságcikk vagy egy rövid videó megtekintésére.
Igen ám, de mi a helyzet a nyelvtannal? Lomb Kató könyvében leírt módszere szerint az a jó, ha az átlagos tanuló nem száraz nyelvtant és példamondatokat ismételget, hanem felépíti magában a nyelvet. Mert bár elengedhetetlen a nyelvtani szabályok ismerete, legalább ennyire fontos az aktív gondolkodás. Érdekesnek és mai szemmel talán kissé elavultnak és unalmasnak tűnhet, amit a szótanulásról tartott: ő maga gyakran állt úgy neki egy-egy újabb nyelv elsajátításának, hogy elolvasta a szótárat. Ezt ő szótármódszernek nevezte, és azért tartotta hasznosnak, mert tapasztalatai szerint így az adott nyelv kiejtése és szóképzési szabályai is elsajátíthatók. Bőven adhat tehát vitára okot az Így tanulok nyelveket című könyv, hiszen ami az egyiknek sikerül, az a másiknak nem, de maga Lomb Kató sem állította soha, hogy nála van a bölcsek köve, és megfejtette a nagy nyelvtanulási titkot. Amihez ragaszkodott, az az, hogy ebben a folyamatban a legfontosabb elem a rendszeres gyakorlás. Mindenesetre a digitális kor vívmányaival kiegészítve, illetve megtámogatva mindazt, amit leghíresebb tolmácsunk és lingvistánk leírt, sokat meríthetünk a könyvből.
Egy másik könyvében, amelynek címe Egy tolmács a világ körül, így ír saját magáról Lomb Kató: „Húsz év leforgása alatt öt világrész ötven országába jutottam el, nemzetközi találkozók tolmácsa vagy politikai-tudományos életünk vezetőinek kísérőjeként. Néha mint egyszerű turista. Egyedül, de sohasem magányosan. Lengyel diák és japán tengerész, svéd háziasszony és indonéz bankár, koreai orvos és andalúziai sofőr segített megismerni és megérteni a nagyvilágot. Tőlük tanultam meg a legfontosabb leckét is: mindenütt barátság fogadja a barátként érkezőt.”
Módszere talán egyedi és korszerűtlennek ható, ám Lomb Kató életéből és munkásságából egyvalamit biztosan megszívlelhetünk: mindig van mód a céljaink eléréséhez, ha eléggé hiszünk magunkban.
Nyitókép: iStock
