Erős önbizalom kellett a Pixar animációs stúdió részéről ahhoz, hogy új filmjük, az Előre nemzetközi premierjét a februári Berlinalén tartsák meg, tehát egy olyan filmfesztiválon, ahol jobbára erős politikai és társadalmi mondanivalójú, sokszor igen nyomasztó filmekkel találkozhat a néző. Persze időnként megéri bátornak lenni, ahogy például tavaly is bejött a Warner Brosnak a Jokerrel, amit a Velencei Filmfesztiválon indítottak el – a film végül elnyerte a fesztivál fődíjának számító Aranyoroszlánt, és több mint egymilliárd dollárt jövedelmezett. Hasonló bravúrra csak azért nem számíthatunk az Előre esetében, mert a filmet csak versenyen kívül, afféle speciális gálavetítésként mutatják be a német fővárosban, de az biztos, hogy nekem nagyon jólesett egy olasz elmebeteg festőről szóló életrajzi dráma és egy argentin romantikus-testrablós thriller között. Az Előre már a koncepciójával megveszi a nézőt: egy olyan mágikus világban játszódik, ahol a varázslat már kiveszett a világból, de a mágikus lények még velünk vannak, igaz, már ők is elveszítették, elfelejtették a varázslatos képességeik javát.
Egy road movie csodaországban
Ebben a világban például az unikornisok nem nemes, csoda szép állatok, hanem vadak, csapatokban vándorolnak, és felrúgják a kertvárosi kukákat, hogy azokból egyenek. A kentaurok elfelejtettek vágtázni, ezért ők is inkább autót használnak, mint bárki más, a kicsiny tündérek pedig elfelejtették, hogyan kell a szárnyaikkal repülni, és inkább bandákba verődve motoroznak. Az ogrék megszelídültek, de továbbra is hatalmasra nőnek, és büdösek, a sárkányok pedig kivesztek a világból, és csak egy kicsiny, háziasított változatuk (a kutya helyi megfelelője) maradt meg házi kedvencként. Ebben a világban él a két elf kamasz, Ian és metálos, fantasyőrült bátyja, Barley, akik egészen fiatalon veszítették el az apjukat, és a kisebb fiú 16. születésnapjára egy olyan varázslatot kapnak tőle ajándékba, aminek segítségével egy napra visszahozhatják őt, hogy beszélhessenek vele.
A varázslat azonban félresikerül, az öreg teste csak deréktól lefelé materializálódik, de a két srác úgy dönt, nem adja fel, és egy áhított varázskő segítségével befejezik a megidézést, ám ehhez együtt túl kell esniük egy hatalmas kalandon, miközben haragos tündérek, mérges rendőrök száguldanak a nyomukban és az aggódó édesanyjuk. Az Előre a felszínen klasszikus road movie. A srácok az idősebb fiú tragacsával járják a város környékének országútjait, hogy ráleljenek a mágikus kincsre, és az utazás során velük megeső kalandok adják a történet magvát. Laza szerkezetű film, de ez nem is baj, mivel itt nem a sztori nagy fordulatai, hanem a film érzelmi magja az, ami velünk marad majd a vetítés után is.
Egy személyes gyászterápia több mint százmillió dollárból
A Pixar filmekre csak az mondja, hogy gyerekfilmek, aki csak a felszínt, a cuki szereplőket és a mesés történetet nézi, de a Disney égisze alá tartozó stúdió híres arról, hogy egy aranyos mesébe ágyazva olyan mély érzelmeket hozzon elő a nézőből, amire az egyáltalán nem számít. Az Előre egy nagyon személyes történet Dan Scanlon rendezőtől (Szörny Egyetem), aki mindössze egyéves volt, a bátyja pedig három, amikor az édesapjuk egy súlyos betegség következtében életét vesztette. A berlini sajtótájékoztatón a rendező elmondta, hogy a bátyjával kamaszként valósággal szomjazták, hogy minél több információt tudjanak meg elhunyt apjukról, akiről csak pár tucatnyi fénykép, egy-két néma Super 8-as filmfelvétel, és egy hangfelvételen mindössze két szó maradt meg, a „Helló” és a „Viszlát”.
Fotó: Profimedia
Scanlon a Szörny Egyetem után döntötte el, hogy a következő filmjében nem elégszik meg a puszta szórakoztatással, hanem valami mélyen személyeset mesél el magáról, és ebből született meg az Előre, ami sajátos formája a terápiának, ugyanis több mint százmillió dollárból készült, és több száz ember dolgozott a megvalósulásán. A rendező azonban a megvalósítás közben úgy döntött, nem akarja, hogy a filmje csak róla szóljon: ha hihetünk neki, akkor a Pixar összes dolgozóját végigkérdezte, és akinek volt hasonló sztorija gyászról és elengedésről, azt ilyen-olyan módon megpróbálta felhasználni a film készítése során. Elsőre persze elég sötéten hangzik, hogy egy gyerekeknek szóló animációs film a gyászról szól (a téma már a Coco című filmjükben is izgatta őket), de egyáltalán nem kell félni tőle: a Pixar zsenije mindig abban rejlett, hogy a legkomplexebb, legfelnőttesebb témákat is képesek voltak úgy megfogni, hogy az végig szórakoztató maradjon, és annyi életigenlés legyen benne, hogy hiába sírunk a végén – márpedig sírni fog a kedves néző, nem is keveset –, a végén mégis úgy sétálunk ki a moziteremből, hogy egy pozitív történetet láttunk.
Játék a fantasy zsánerrel
A film magvát a két tesó, Ian és Barley kapcsolata jelenti, és csak remélni merem, hogy a magyar szinkronnal nem cseszik majd el, amit az eredeti hangjukat adó Tom Holland és Chris Pratt itt művelt. Holland leginkább a Peter Parkerként megismert, bizonytalan kamasz énjét használja, míg Pratt itt inkább a korai vígjátékaiból ismerős, kissé mamlasz mókamester, nem pedig a Jurassic World és A galaxis őrzői filmekben mutatott szuperhős. Bár a szereplőket elvileg nem rájuk írták, mégis hihetetlenül passzolnak hozzájuk, és ezt az összhangot biztosan nem lesz egyszerű jól magyarítani. Remélhetőleg megoldják valahogy.
A film mélyen tiszteleg a leginkább nyolcvanas- és kilencvenes években népszerű fantasy szerepjátékok (pl. AD&D) előtt, és a története is olyan, mintha egy sablon kalandmodult emeltek volna át egy modern csavarral. Előszeretettel játszik a fantasy műfajjal, és aki akarja, könnyen beleláthatja időnként a Harry Pottert, máskor A Gyűrűk Urát vagy akár az Indiana Jonest, bár ezek többnyire sosem direkt idézetek, inkább csak a kliséket fordítják ki ötletesen.
Fotó: Profimedia
Eddig csak dicsértem az Előrét, de azért itt sem csak kolbászból van a kerítés. Dan Scanlon mozija egy nagyon jó film, viszont van egy hibája, ami miatt sosem fogjuk a Pixar legzseniálisabb művei között emlegetni. Scanlon ugyanis az elején még nehezen találja a megfelelő tempót, az alapozás nem igazán tartozik az erősségei közé, és ugyan az első félórában is akadnak bájos és eredeti pillanatok, az Előre csak azután talál igazán magára, hogy a srácok elindulnak otthonról a nagy kalandra. Onnantól kezdve a film magával ragadja az embert, a vége pedig egyenesen pazar, de ahogy egy Toy Story 3 vagy egy Agymanók meg tudta azt csinálni, hogy az első perctől az utolsóig nagyszerű volt, itt ez most nem sikerült. Persze ezt azért nem kell túl komoly panaszkodásnak venni: azt azért nem neveznénk tragédiának, ha egy film nem mestermű, egyszerűen „csak” nagyon jó.
Az Előre március 5-től látható a magyar mozikban. A filmet a 70. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
