Tizenkét éves voltam és a nyolcvanas évek végét írtuk, amikor az akkori legjobb barátnőmmel kitaláltuk, minden szombat délután a szomszédos moziba fogunk elmenni, megnézni egy filmet. A fél négyes előadásra szoktunk rá, mert arra engedtek el a szüleink, így ugyanis legkésőbb fél hétkor már otthon voltunk. A délutáni moziban zömmel régebbi filmeket adtak és ez még az a régi típusú moziterem volt, ahol még nyáron is kabátban kellett ücsörögni, és ahol meg lehetett nézni filmeket pattogatott kukorica nélkül is.
Voltak persze bűnös filmek, amiket a szüleink nem néztek jó szemmel, viszont moziújságot meg semmilyen szemmel nem néztek szerencsére, úgyhogy nekünk sikerült titokban megnéznünk a korszak legbotrányosabb szerelmes filmjeit is, amikre szüleink azt mondták, ezek nem valók a mi tizenkét éves, ártatlan világunknak. Ilyen volt a Házibuli 1-2, amivel kapcsolatban anyámnak az volt a véleménye, hogy francia tinilányok pasiznak kétszer másfél órában. És még azt is hozzátette, hogy pfúj.
Úristen, de szerettük! A Házibuli zenéjét, amely azóta is a kedvencünk, azt a furcsán és megmagyarázhatatlanul szabadabb világot, amit egy Párizsban forgatott film alapján láttunk. Egyértelműen úgy akartunk kinézni, mint Sophie Marceau, a barátnőmnek lett is bubifrizurája és mondanom sem kell, szerelmesek voltunk Pierre Cossóba.
A Szerelem első vérig végképp tiltott volt, ráadásul pár évvel idősebb és pár fokkal bűnösebb kamaszok világát mutatta meg a magyar film. Igen, egyértelmű, hogy megnéztük és a dalait dúdoltuk, Szilágyi Mariannára akartunk hasonlítani és szerelmesek voltunk Beri Aryba. Így volt ezzel rajtunk kívül az egész ország, de legalább is a 12-25 éves korosztály számára ezek a filmek meghatározó emlékkel bírnak és a nyolcvanas évek retró merengéseiben előkelő helyük van.
Nem csupán évek, de évtizedek teltek el, csak keress rá Pierre Cosso életkorára… Én sem vagyok már 12 éves, ellenben van egy lányom, aki már lassan felnőtt, de még inkább csak tini. Jött a világmegváltó ötlet tőlem: rendezzünk amolyan csajos, anya-lánya mozizást anya kamaszkorának nagy filmjeivel. Pattogatott kukorica bekészítve, nagy képernyő, még nagyobb ágy, párnahegyek és mi ketten, anya és lánya – a Házibuli első részét néztük először.
Fél óra után már nagyon feszengett a lány, a telefonjára bámult és megkérdezte, mikor lesz már végre valami. Hozzátette, tök béna a főhős, Vic haja és hogy mennyit szerencsétlenkedik azzal a fiúval. Én eközben saját magamat képzeltem vissza a múltba, imádtam Vic haját és minden pillanatát a filmnek. „EZ itt a valami, ami történik” – mondtam a lányomnak, és megkértem, hogy bírja már ki ezt a filmet velem.
Néha rá kellett szólni, hogy nézze már, ne csak ásítozzon, és tudod, milyen az, ha valami viccesre akarod felhívni a figyelmet: te magad kezdesz háromszor olyan hangosan kacagni, mint amilyen hangerővel nevetni szoktál. Spontán nyerítettem hát a lányom mellett, aki változatlanul faarccal nézte a képernyőt. A filmet letudta végül azzal, hogy „ja, jó volt”, de semmi rajongás, semmi szerelem, Sophie Marceau-nak a „haja is milyen”. Nem baj, lesz itt még Házibuli 2, meg Szerelem első vérig, majd ezeken jól megtudja a mai kamasz, milyen az igazán klassz, szerelmes film a nyolcvanas évekből.
Mintha egy kötelező olvasmányt néztünk volna meg filmen. Pont ilyen… A „mikor történik már valami”, „mi ez a bénázás” kérdések és az ásítozás. Más korosztály már ők. Más a tempó. Más a divat. És más a rajongás tárgya is. Az azért nagyon fájt, amikor Pierre Cossóra azt mondta, elég béna pasi, amolyan nyálas típus és milyen már, hogy a pulcsiját a nyakában hordja csomóra kötve.
