Amikor a nő egyik kezében ecset, a másikban pohár

Honnan ered a hedonista művész/művésznő legendája, sztereotípiája, mely szerint a két végén égeti a gyertyát, szert használ, feszegeti a hagyományos magatartási minták korlátait…?

Én inkább a „bohém művész” kifejezést használnám, amely jellegzetesen XIX. századi romantikában gyökerezik, de természetesen ma is találkozhatunk a művészek e típusával. A klasszikus bohém művész (persze, nem mindenkire jellemző az összes jegy) a társadalom perifériájára sodródott, súlyos, feldolgozatlan gyermekkori traumák, elsősorban is fizikai, szexuális erőszak és érzelmi nélkülözés emlékei kínozzák, tuberkulózisban szenved, iszik, változatos szerelemi életet él, esetleg vérbaj szövődményei is terhelik az életét. Korán meghal. Ennek a típusnak a gyermekkori szocializációjában vannak tanult, azaz minta által elsajátított epizódok, és fellelhető az úgynevezett orális fixáció is.

Dr. Gerevich József pszichiáter

Utóbbit gyakran emlegetik a függőségekkel kapcsolatban. Miért?

Valamennyiünk fejlődéstörténetében van egy orális szakasz, amikor a szájunkon keresztül tapasztaljuk meg a világot. Ha ekkor, tehát a korai életszakaszban történik valami trauma, az feltartóztathatja a személyiség továbbfejlődését, azaz az orális periódusban fixálódik. Karinthy Frigyes Szomjúság című novellájában igen erős képekben mutatja ezt meg. Hőse kutatja, miért kínozza olthatatlan szomjúság, amióta csak az eszét tudja, mígnem felidéződik a kép: „én csecsemő voltam… és anyám éppen szoptatni akart… de ekkor… vihar… apám kitépett a kezéből… árulás… kegyelem… elkergette a háztól, mert valami levelet kapott… és én sírtam, mert letéptek a melléről…” A klasszikus freudi gondolkodás szerinti ez, hogy az említett lelki törés a kisbaba korai elválasztása a szoptatástól. Mai úgy véljük, az orális fixációnak lehet más oka is, a lényeg, hogy mindig ebben az időszakban és jelentős érzelmi nélkülözéstől szenved a gyermek. És ez az orális szakaszban megrekedés szolgálhat kémiai függőségek alapjául: az érzelmi deficit pótlására. De mára sokat is finomodott a kép, tudjuk, több tényező együttes hatása áll az alkoholizmus hátterében.

Honnan érkeztek a bohém alkotók a művészet történetébe? – csupán három példa

Henri de Toulouse-Lautrec, francia posztimpresszionista festő és grafikus, akinek a többi között műfajteremtő, híres plakátjait a képzőművészetben kevésbé jártasak is jól ismerjük. Örökletes csontbetegségtől szenvedett születésétől kezdve, arányos felsőtestéhez feltűnően rövid végtagok csatlakoztak. Korán megtapasztalta a fogyatékosakat oly gyakran sújtó kirekesztést, sőt, saját apja csaknem tudomást sem vett létezéséről, miután nyilvánvalóvá vált számára, fia oly „férfias” időtöltésekben, mint a lovaglás vagy a vadászat, nem kísérheti el. S bár a művész sorsát bölcs önirónával szemlélte: „Ha meggondolom, hogyha valamivel hosszabb lábam lenne, talán sohasem festettem volna”, függősége minden poklát megjárta, előfordult, hogy egy egész telet alkoholmérgezésben, hallucinációkkal küzdve töltött. Harminchét évet élt.

Henri de Toulouse-Lautrec (Fotó: Bettmann / Getty)

Amedeo Modigliani avantgárd festő és szobrász ugyan Olaszországban született, de tizennyolc esztendős korától kezdve a párizsi Montmartre negyedben élt és alkotott. Kisgyermek volt, amikor édesapja pénzügyi vállalkozása csődbe ment, ő maga pedig elkapta a tüdőbajt, melyből rövid élete végéig nem sikerült kigyógyulnia. Mintha a bohém művész alakját éppen róla mintázták volna, s a körülötte születő legendát csak továbbszínezték az életéről készült filmek, regények. Kábítószer- és alkoholproblémái korán jelentkeztek és haláláig elkísérték a lobbanékony természetű művész hírében álló Modiglianit, akinek különösen aktjaira és jellegzetes, hosszú nyakú, nyúlánk arcú női portréira mégis úgy tekintenek a hozzáértők, mint a gyengédség és az érzékenység páratlan kifejeződésére. Bár harminchat év adatott meg neki, szinte teljes életművet hagyott ránk.

Amedeo Modigliani (1884–1920) Fotó: Apic / Getty Images

S, hogy egy hölgyet is említsünk: Elsa von Freytag-Loringhoven német származású dadaista művésznő erőszakos, bántalmazó apa mellett nőtt fel, akinek első számú céltáblája felesége volt. Az édesanya pszichiátriai kórképpel küzdött, míg saját kezével véget vetett életének. Ha a kontrollvesztett szerhasználat éppen nem is szerepel Elsa „bohémságainak” listáján, minden más igen. A költő- és képzőművésznőnek legfontosabb műalkotása saját teste volt, utcai hulladékból készítette ékszerekeit, zuhanyrózsából melltartót, vagy éppen madárkalitkát viselt kalapként New York utcáin. Az első performanszművészt tisztelhetjük benne, akit többször letartoztattak nyilvános meztelenkedésért és áruházi lopásért. Negyvenegy évesen gázmérgezés okozta halálát, hogy a csapot szándékosan nyitotta-e ki vagy véletlenül hagyta-e úgy, esetleg számos féltékeny szeretőinek egyike keze volt-e a dologban, máig nem tudjuk.

Elsa von Freytag-Loringhoven (Fotó: Bettmann / Getty)

A művészettörténetre tekintve, úgy tűnhet, mintha a függőséggel küzdő művésznő korábban kevéssé tapasztalt, új jelenség lenne?

Ez leginkább azzal lehet összefüggésben, hogy

Valószínűleg addig is ugyanannyi tehetséges nő élt, akár egy részük alkotott is, csak egyszerűen nem tudunk róluk, nem jegyezték őket. Éppen áprilisban lesz a Magyar Nemzeti Galériában nagy kiállítása az angol úgynevezett preraffaelitáknak, akiknek egyik vezető festője Dante Gabriel Rossetti volt, az ő szerelme, múzsája, később felesége lett Elizabeth Siddal, a kor egyik legszebb asszonya, aki maga is festett, sőt egy híres mecénás oly tehetségesnek tartotta, hogy évjáradékot fizetett neki a festményeiért. Ennek ellenére Rossetti mellett nem sikerült tehetségét kibontakoztatnia, ópiumfüggő lett, és túladagolásban halt meg. Sőt, még a huszadik század hajnalán is találunk erre példát: az említett Elsa von Freytag-Loringhoven, aki a legújabb kutatások szerint megelőzte kortársát és egykori szeretőjét, Marcel Duchamp-ot a modern művészet egyik „csodája”, a ready made (kész tárgy) feltalálásában. A férfinak világhírt hozó alkotás valójában Elsáé: ami nem volt más, mintegy porcelán piszoár szoborként való bemutatása…

Elsa von Freytag- Loringhoven porcelán piszoárja és Salvador Dali homártelefonja (Fotó: Anna Watson / Camerapress / Profimedia)

A nőkkel szemben, ahogyan tapasztaljuk, a művészetek világában is türelmetlenebb, megbélyegzőbb az alkoholhasználat és -függőség megítélése?

A művészek világa – általában véve – toleráns. A művészeti szubkultúrában ma az ivó nő legalább olyan mértékben elfogadott, mint az iszákos férfi. De a nőművészek, ahogy általában a nők, érzékenyebbek az alkohol negatív hatásaira is, emiatt hamarabb betegszenek meg, és hamarabb is végez velük. Biológiai sérülékenységre szoktunk gondolni a háttérben, ugyan pontosan nem tudjuk az okát, de egyértelmű tapasztalat. Ugyanakkor fontos egy furcsa ellentmondást is hangsúlyozni, hogy nőnek lenni egyfajta védettséget jelent a mentális és addiktológiai betegségekkel szemben. A hölgyek sokkal rugalmasabbak, jobban képesek ellensúlyozni a gyermekkori traumáikat, viszontagságos fejlődéstörténetüket, mint a férfiak. A hagyományos berendezkedésű családokban a kislányok hamar szembesülnek a klasszikus női szerepekhez kapcsolódó feladatokkal, elvárásokkal, amolyan „teher alatt nő a pálma” jelenség ez. S azok, akik közülük kevésbé tudnak e tartalékokból egyensúlyt teremteni, talán azokból lesznek a női művészek. Tehát a nőiségből fakadó erő védettséget jelenthet, ám ha megbetegszenek, kiszolgáltatottabbak lesznek a kórnak.

Talán itt érdemes az érzelmi függőséget szintén megemlítenünk, amelyet leginkább nevezhetünk „női” addikciónak, s amely a női művészeket sem kíméli. Frida Kahlo ikonikus, Magyarországon is igen népszerű művésznő, és a szintén festő férje, Diego Rivera között például kölcsönös érzelmi függőség volt, amelynek azonban Frida vált áldozatává. Akinek nem mellesleg súlyos alkoholfüggősége alakult ki:

Frida Kahlo és Diego Rivera San Francisco-ban, 1930 körül (Fotó: Edward Weston / AKG/Profimedia)

Mondhatjuk-e, hogy a veszélyeztetettebbek, sérülékenyebbek a művészek az alkoholfüggőség kialakulására?

Jellemzően azok hajlamosak közülük, akiknek a családjában sűrűn előfordul szenvedélybetegség, és, ahogy említettük, súlyos gyermekkori traumatizáció, érzelmi megfosztottsággal sújtottak, s az ivás mintái gyermekkori környezetükben jelen vannak, hiszen az anyai alkoholizmus az egyik legerősebb oki tényező. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy ez a szocializáció nemcsak művészi tevékenységre hajlamosít. Álljon itt egy személyes vallomás: amikor megkérdezték tőlem, lennék-e még egyszer pszichiáter, s ha igen, mit tennék másként, újragondoltam a szakmai szocializációmat És rájöttem, hogy akár művész is lehetett volna belőlem; a pszichiáterré és művésszé válás folyamatában sok hasonlóság. A sebzett lelkek hajlamosabbak pszichiáternek állni…

Lehet-e az alkohol bármikor is inspiráló a művészi alkotásban?

„Csak figyeltem, ahogy anya megöli magát” – az alkoholista szülők gyerekei magukat hibáztatják szüleik betegsége miatt

Bevallom, egy évvel ezelőtt még egészen másként válaszoltam volna erre a kérdésre. Ahány szakmai fórumon feltették nekem ezt a kérdést, mindannyiszor azt válaszoltam, amit a Múzsák és festők – Teremtő vágyak 2 című könyvem utószavában is leírtam: az alkohol és a művészi alkotás között semmilyen ok-okozati összefüggés nincsen: az alkohol legfeljebb a művészimázshoz szükséges, ahogy Ady Endrénél, Krúdy Gyulánál, Hajnóczy Péternél, Altorjai Sándor festőnél és sok más alkotónál is láthatjuk. A szemem előtt korábban inkább azok a művészek lebegtek, akik alkoholizmusuk előrehaladásával egyre kevesebbet alkottak, végül alkotásra képtelenné váltak, majd alkoholos delíriumban haltak meg…

Ebben a kérdésben mérföldkőnek számított találkozásom az amerikai vallomásos költővel, John Berrymann-nel. Ő Magyarországon talán kevésbé ismert, mégis érdemes felidéznünk élettörténetét. Hasonló sorsú társaival szemben, ő annak ellenére lett egyre jobb művész, hogy alkoholizmusa eluralkodott rajta, még halála, öngyilkossága előtt két nappal is lélegzetelállító verset írt, amelyben (önmagát beteljesítő jóslatként) leírta, hogyan öli meg magát, veti le magát egy hídról a zajló, januári folyóba. Az őt jól ismerő írótársak egyöntetű véleménye szerint, ha nem ivott volna, nem tudta volna elérni ezt a költői teljesítményt. Már csak azért sem, mert nagy valószínűséggel hamarabb lett volna öngyilkos. Az alkohol védőfaktorként sokáig megakadályozta, hogy az apai – öngyilkos – mintát kövesse. Az ő esete kapcsán utánanéztem a világirodalomban, és két másik szerzőt is találtam, akiknek életműve sokat köszönhet az alkoholnak. Az amerikai Edgar Allan Poe és a német E. T. A. Hoffmann, a meseíró. Poe híres horrorisztikus történeteiben saját – delíriumban tapasztalt – vízióit, hallucinációit írta meg. Hoffmann zenészként vált alkoholistává. A Diótörő alkotója akkor kezdett írni, amikor az alkohol által kiváltott képzelgései, fantáziálásai, érzékcsalódásai és illúziói erre inspirálták. Mindez persze nem elegendő ahhoz, hogy bárkit arra ösztönözzek, hogy igyon: túl nagy árat kell fizetni, és az eredmény is kétséges.

E. T. A. Hoffmann és Ludwig Devrient színész a Lutter und Wegner borházban, Karl Themann festményén (Fotó: akg-images / AKG / Profimedia)

A szerhasználat hogyan befolyásolja az alkotás folyamatát?

Leszámítva a korábban említett példákat, az esetek döntő többségében a mámor, az ittasság előrehaladt stádiumai és a másnaposság lehetetlenné teszik az alkotást. Nem is szólva az alkohol központi idegrendszerre gyakorolt hatásairól, amelyek kiölik a kreativitást. Agyunknak ugyanis vannak az alkohollal támadásával szemben fokozottan sérülékeny területei. Ilyen a halántéklebeny, amely emlékképeinket tárolja és dolgozza fel, így érthető az út, az alkohol hogyan pusztítja el egy író kreativitását, sok szomorú példáját őrzi ennek a világ- és magyar irodalom. Ernest Hemingway, ahogyan betegsége előrehaladott, egyre kevesebbet alkotott, és írásai színvonala is romlott. Adynál ugyan a művészi minőség megmaradt, de élete végén ő is egyre terméketlenebbé vált. Persze, ha egy művész képes éppen csak annyi alkoholt fogyasztani, hogy az ivás hatására aktívabb, motiváltabb, oldottabb és kevésbé gátlásossá válik, akkor ez beindíthatja a kreatív folyamatot, de ilyen esetben természetesen nem beszélhetünk sem alkoholabúzusról, sem alkoholizmusról.

• „Az elvárások és a szégyenérzet miatt sokkal nehezebb segítséget kérni”
• Ez az érzelem áll a legtöbb függőség hátterében
• „A játékgépek csilingelése olyan volt, mint egy orgazmus” – gyógyuló szenvedélybetegek a munka világában