A kaliforniai Invernessben élő Andrew Romanoff aligha nevezhető szokványos amerikai nyugdíjasnak. Egyrészt már 97 éves, ami még azzal együtt is igen figyelemre méltó teljesítmény, hogy Kaliforniában aztán tényleg kiemelkedően magas az átlagéletkor. Ráadásul a legfrissebb – alig néhány éves – fotói alapján egy húszast simán le is tagadhatna (ez állítólag a rendszeres pilates-edzéseknek köszönhető egyébként, de nyilván a jó ízléssel összeválogatott ruhatára és filmsztáros bajusza is sokat nyom a latban). Másrészt Romanoff nemzetközi szinten jegyzett képzőművész, és nem is akármilyen: az agg invernessi piperkőc tudniillik kedves és naiv gyerekrajzokat készít, az alkotómunkához pedig, mint valami óvodás, kizárólag színes ceruzát és egy hőre zsugorodó speciális fóliát használ, amit az Egyesült Államokban úgy hívnak, hogy Shrinky Dinks, nálunk meg többnyire zsugorka néven kapható a játék- és kreatívhobby-boltokban. Hát, talán nem ezek minden idők legkomplexebb és legcizelláltabb műalkotásai, az viszont biztos, hogy ilyesmit senki más nem csinál.
Aztán van még apróság, ami megkülönbözteti Andrew Romanoffot a kortársaitól: ő ugyanis nemcsak egy különc amerikai nyugdíjas, hanem egyúttal orosz herceg, és Dimitrij Romanovics Romanov 2016-ben bekövetkezett halála óta legidősebb élő Romanov, valamint a dinasztia tulajdonképpeni feje, aki teljes joggal jelentkezhetne be a cári trónért, ha lenne még olyan. Érdekes egyébként, hogy bár konkrét trónigénnyel senki nem szokott fellépni, azért a család különböző ágai már évtizedek vitatkoznak azon, hogy pontosan kit is illet a – mondjuk így – tiszteletbeli cári cím; az mindenesetre sokatmondó, hogy Andrew Romanoff, vagyis magyarul inkább Andrej Andrejevics Romanov herceg a Romanovok négy ágából háromnak a támogatását is élvezi, illetve mögé sorakozott fel az 1979-ben alakult Romanov Család Egyesület is, szóval anélkül, hogy különösebben belefolynánk az orosz posztbirodalmi intrikákba, mi is mellette tesszük le a garast.
Andrej Andrejevics herceg Londonban született, 1923-ban, azaz mindössze pár évvel azután, hogy családját – vagyis egy részét – és a cári Oroszországot elsöpörte a bolsevik forradalom. Apja Andrej Alekszandrovics orosz herceg volt, Alekszandr Mihajlovics Romanov nagyherceg fia és II. Miklós orosz cár legidősebb unokatestvére, aki az első világháború, majd az azt követő forradalom alatt családjával a Krím-félszigetre, majd a britek által segítségül küldött HMS Forsythe fedélzetén Angliába menekült, ám előtte még egy vélhetően nem túl fényes szertartás keretében feleségül vette az orosz-olasz származású Jelizaveta Fabricijevna hercegnőt; pár évvel később tehát az ő frigyükből született a kis Andrej Andrejevics, reméljük, lehetett követni. Az ifjú herceg komoly pedigrével büszkélkedhetett: nem is túl távoli felmenői közt találjuk IX, Keresztély dán királyt, egy sor orosz cárt – I. Miklóst, II. Sándort és III. Sándort – és még számos obskúrusabb svéd, görög és porosz uralkodót; a keresztapja pedig a későbbi VIII. Eduárd volt, az Egyesült Királyság és a Brit Domíniumok királya és India császára (kevesebb mint egy évig, mert utána lelépett egy elvált amerikai nővel, mint ismeretes).
Andrej Alekszandrovics herceg, Andrej Andrejevics Romanov apja (Fotó: Wikipedia)
Habár a Windsor-kastélyban – vagyis inkább annak valamelyik melléképületében – nevelkedett, és természetesen kifogástalan oktatásban részesült, Andrej Andrejevics herceg nem élt különösebben fényűző életet. A második világháborúban például a brit haditengerészet kötelékében teljesített szolgálatot egyszerű matrózként, miután visszautasította a családi jogon járó tiszti rangot. Részt vett az Atlanti csatában, a Torch hadműveletben, valamint a normandiai partraszállásban, a sarkköri konvojokkal pedig gyakran járt Murmanszkban, és ezzel ő lett az első Romanov, aki a forradalom óta a Szovjetunióba látogatott.
A háború végeztével leszerelt, majd egy kenti gazdaságnál kezdett dolgozni, ám egyre kevésbé találta a helyét Angliában, így 1949-ben, 26 éves korában nagybátyja, Nyikita Nyikitics herceg invitálására az Kaliforniába távozott egy teherszállító hajón; elmondása szerint útitársai főként galambok és versenylovak voltak, a zsebében (jó, a számláján) pedig mindösszesen 800 dollár lapult. Az Újvilágban aztán meglehetősen változatos karriert futott be: termesztett paradicsomot, hallgatott szociológiát és kriminalisztikát a Berkeley-n, dolgozott bolti eladóként, brókerként, ingatlanközvetítőként, dizájnerként, ácsként, asztalosként és ékszerészként, valamint élt pár évet Japánban és Koreában. 1954-ben kapta meg az amerikai állampolgárságot.
Részlet az A fiú, aki cár akart lenni című könyvből (forrás: abebooks.com)
Képzőművészettel csak nyugdíjba vonulása után kezdett aktívan foglalkozni, és bár soha nem részesült semmiféle formális művészeti képzésben, a népművészetből, illetve a saját gyermekkorából táplálkozó, üdítően színes és primitív rajzocskáival egészen komoly galériákba is be tudott kerülni (további olvasnivalók az ún. outsider artról: pl. ebben és ebben a cikkünkben). Természetesen ezek díszítik 2007-ben megjelent önéletrajzi könyvét, amelynek címe A fiú, aki cár akart lenni. Harmadik feleségével, aki szintén jó nevű naiv képzőművész, egy hatalmas, régi házban élnek Invernessben, ebben a teljesen jelentéktelen, öböl-menti kisvárosban, nem messze San Franciscótól, ami valószínűleg sokkal kellemesebb program, mint minden oroszok cárjának lenni Moszkvában vagy jobb esetben Szentpéterváron. De talán majd valamelyik dédunokájának az is összejön egyszer.
