Furcsa volt az esti rádió 1938. október 30-án Amerikában. A CBS adása első hallásra a szokásos volt: időjárásjelentés, felkonf, koncertközvetítés egy hotelból, ám a zenét egyszer csak megszakították azzal, hogy a csillagászok furcsa dolgokat látnak a Marson. A zene visszatért, majd újabb váratlan (ma már úgy mondjuk, bréking) hír: gyanús meteor zuhant le New Jerseyben. Az odasereglő bámészkodók, rendőrök és a CBS két szakértője elszörnyedve nézte és tudósította végig, amint a mesterséges fémkoporsóból egy háromlábú gépezet mászik ki, és a barátságos fehérzászló-lobogtatás ellenére hősugárral gyilkolni kezdi a tömeget.
Az adás az egyre durvább sikoltozás és halálhörgés közepette megszakadt, majd némi liftzene után újabb és újabb hírek érkeztek a világszerte megkezdődött háborúról a marslakók és az emberiség között. A CBS stúdióját addigra már elözönlötték a rendőrök, a sajtó, odakint pedig feldühödött és halálra rémült sokaság követelte, hogy mondják már meg nekik, mi történik és mekkora veszélyben vannak. Természetesen Orson Welles hírhedt Világok harca-adaptációjáról van szó, amelyet azóta is a média egyik első és messze a leghatásosabb trükkjeként tartanak számon. Ezzel csak az a baj, hogy Welles újító módszerekkel ugyan, de jóhiszeműen dolgozta fel H. G. Wells híres regényét, amelyből például Steven Spielberg is filmet készített Tom Cruise-zal 2003-ban.
Orson Welles magyarázza a sajtónak az adás után, hogy mi volt ez az egész (Forrás: Getty Images)
Welles tényleg esti rádiós programnak álcázta az élő hangjátékot (amely a második felére át is ment hagyományos drámába színészekkel, narrációval), de az elején a regény egy részlete segítségével figyelmeztetett mindenkit, hogy amit hallani fognak, az csupán a képzelet szüleménye. Ezt bemondták a műsor alatt többször is, főleg azután, hogy kopogtattak a rendőrök, és ijedt telefonálók hada dugította el a rádió telefonközpontját. Leírni is abszurd, de valamiért nem számoltak azzal, hogy a hallgatók nem feltétlenül a műsor elején kapcsolódnak be, a legtöbben egyszerűen odatekertek a hangjáték közepén, érthető, hogy azt hitték, hogy az álhíradós bejátszások valódiak. Akkor még nem sikerként könyvelték el a médiahacket (már csak azért sem, mert sem a szó, sem a fogalom nem létezett), inkább mindenki szörnyen érezte magát, és nem győztek bocsánatot kérni. Mellékszál, de ma már tudjuk: szó sem volt országos pánikról, nem rohangáltak, fosztogattak és ölték egymást feldúlt tömegek az utcán, a korabeli tudósítások mind túloztak, ami persze a stábot nem vigasztalta.
Röpke hatvan évvel később, 1999-ben már tudatosan használták a tömegmédiát (és az éledező internetet) a Blair Witch Project készítői. Az egészen apró költségvetéssel forgatott, de hatalmasat robbant boszorkányos horrorfilm ugyan nem az első „found footage” (tehát talált és összevágott felvételekként tálalt) áldokumentumfilm volt a világon, mégis hatalmasat szólt, például azért, mert a készítők távol tartották magukat a hagyományos mozik reklámhadjáratától (pénzük sem lett volna rá) és maradtak az ügyes trükköknél. Valódi plakátokat ragasztottak ki, amelyek eltűnt személyekként ábrázolták a film szereplőit, fórumokon, csetszobákban terjesztették a láthatatlan boszorkány hírét, és még egy teljesen hitelesnek tűnő weboldalt is fellőttek, amely nem a filmről, hanem a „megtörtént” eseményekről szólt. Ma már úgy hívjuk ezt: vírusmarketing.
A Világok harca rádiójáték-változatának hatáskeltő eszközein ma persze már mosolygunk, és bár a Blair Witch Project 20 évvel később is izgalmas film, pár konteóhívőn kívül már bemutatója idején sem hitte el senki, hogy amit lát, valódi. Az pedig egyikről sem mondható el, hogy akkora hisztériát szült, amely konkrétan emberéletet követelt. Mai mesénk éppen ezért a médiatörténelem egy elfeledett, sőt, Magyarországon eddig teljesen ismeretlen, de annál sötétebb fejezetéről szól, amelynek akkora hatása volt, hogy egy fél országot sokkolt, egy kamaszfiú pedig bele is halt. Ez a BBC 1992-es Ghostwatch (kb. „szellemvadászat”) című, halloweenre időzített, egész estés áldokumentumfilmje.
A történet egyszerű: egy tévés stáb beköltözik London külvárosába, egy háromtagú család otthonába, amelyet „Nagy-Britannia legfélelmetesebb házaként” konferálnak fel. Félelmetes alatt persze a szellemjárást értik. Nem csak beköltöznek, bekamerázzák és a poltergeist-filmekből ismerős kütyükkel drótozzák tele a megszeppent anyuka és két kislányának otthonát. A műsor egy előzetesen közzétett felvétellel indul, amelyen az látszik, hogy a szellemek (később kiderül: egy gonosz lélekről van szó, egy bizonyos Mr. Pipesról) borogatják a bútorokat, hajigálják a ruhákat. A különleges effekteket megspórolandó az akciódús pillanatokban a kamera az ágyakra zoomol. A két lány végül pánikban menekül az időközben benyitó anyjukkal.
A család (Forrás: IMDb)
A Ghostwatch ezek után egy teljesen komoly, élő hírműsor képét ölti, méghozzá valódi, ismert híradós műsorvezetőkkel és riporterekkel az élen. Ám nem ez volt az egyetlen trükkje: a készítők olyan vizuális megoldásokat és a tudatos befogadást ravaszul megkerülő ötleteket csempésztek a másfél órás műsorba, amelyeknek hála a Ghostwatch nem egyszerűen meghaladta a korát, hanem évtizedekre előre megágyazott mindenféle szellemes filmnek és videojátéknak a Blair Witch Projecttől kezdve a Silent Hill–játékokon át az Insidious– és Conjuring–sorozatig.
Ilyenek a furcsa, váratlan, inkább nyomasztó, mint ijesztő hanghatások, a képernyőn váratlanul feltűnő, de mindig a háttérben megbúvó szellemalak, az apró célzások, a képi metaforák, a furcsa árnyak a falakon.
Egy ponton egy „néző” még be is telefonál, hogy látott egy nagyon ijesztő emberalakot az egyik felvételen a függönynél; amikor a stúdióban ezek után visszanézik, már nincs ott semmi.
Mr. Pipes felbukkanása a Ghostwatch Behind The Curtain című dokumentumfilmből (Forrás: IMDb)
Az egész „hírműsor” nagyjából úgy épül fel, mint egy választási közvetítés: a helyszínről „élőben” riporterek jelentkeznek be, a stúdióban közben szakértő nyilatkozik, és egy külön headsetekkel felszerelt, egészen nagy stáb várja, hogy a nézők telefonon számoljanak be saját paranormális élményeikről. Mintha tényleg arra számítanának, hogy egyszerre több százan telefonálnak majd. Egyszóval az egész tipikusan BBC-s.
A szellemet egyébként az egyik kislány kezdte Mr. Pipesnak hívni, mert azt hitte, a zajok a központi fűtés csöveiből jönnek. Közben a szomszédok beszámolói is borzolják a nézők idegeit: meggyőző színészi játékkal „vallanak” a környéken megesett furcsaságokról, például egy nagy testű, széttépett kutyáról. Egyre több „néző” telefonál be a képek hátterében felbukkanó Mr. Pipes miatt, a szakértő igyekszik mindezt racionális mederbe terelni, ám a műsor második felében elszabadul a pokol. Az egyik betelefonáló felfedi, hogy a szellem egy pszichiátriai intézetből kiengedett elmebeteg, akit szintén megszállt egy 19. századi őrült gyilkos, és kedvenc hobbija, hogy macskákat kínoz (a műsorban elszórva valóban nyávogást lehet hallani a háttérből), a családi házban egyre ijesztőbb dolgok történnek, egy ponton pedig az egész stúdió sötétségbe borul. A stáb több tagja eltűnik, valószínűleg meghalnak, a műsorvezető (egy igazi, köztiszteletben álló híradós arc) pedig megszállottan elkezd fel-alá járkálni összefüggéstelenül motyogva, míg végül elsötétül a kép. Kiderül:
az egész műsor (persze a stáb akaratán kívül) egy nagy szeánsz volt, amelyen keresztül Mr. Pipes manifesztálódott országszerte, a tévén keresztül, és most már semmi sem állíthatja meg.
Mindez egy horrorszerző, Stephen Volk fejéből pattant ki évekkel korábban. Eredetileg vállaltan fikciós szellemvadászos sorozatot szeretett volna készíteni, amelynek főszereplője egy tévés műsorvezetőnő. Végül abban maradtak a BBC-vel, hogy csak egy epizód készül, ahhoz azonban ragaszkodott Volk, hogy ha már így alakult, az legyen másfél órás, és prezentálják úgy, mint egy dokumentarista, tényalapú, és ami a legfontosabb: élő híradót. Mint mondta, nincs félelmetesebb annál, mint amikor keveredik a túlvilági horror egy nagyon is evilági műfaj, mint a napló (lásd: Dracula), vagy éppen rádióműsor (Világok harca). A halloweenre időzített műsorhoz felkérték az ország legismertebb tévés arcait, hetekkel korábban leforgatták az „élő” jeleneteket, majd a műsort ügyesen összevágva tényműsorként tálalták. A szellemvadász riporternőt ráadásul egy népszerű gyerekműsor-vezető, Sarah Green játszotta, így végképp bizarr volt az összhatás.
A telefonközpont (Forrás: IMDb)
A producereken persze nehéz volt átverni mindezt, éppen azért, mert nem értették, miért kell keverni fikciót és valóságot. (De szép idők voltak azok!) Csak úgy mentek bele a Ghostwatch sugárzásába, ha az előzetesekben és a műsor előtt felhívják a nézők figyelmét, hogy mindez kitaláció, a végefőcímben pedig feltüntetik az író nevét. A nézőknek megadott telefonszám pedig valódi volt – csak éppen nem kísértetsztorikat vártak a másik végén, hanem egy géphang elmagyarázta a hívóknak, hogy ebből az egészből semmi sem valódi. A nézőknek tehát csak egy ponton nem árulták el, hogy átverés az egész: 1992. október 31-én este fél 10 és 11 között. Azaz a műsor alatt. A Ghostwatchot tizenegymillióan nézték – ez rekord volt akkoriban.
A hatás leírhatatlan volt. A szerkesztők úgy tippelik, 20-30 ezer hívás futott be 90 perc alatt. Tippelik, ugyanis a telefonhálózatot túlterhelték a hívók, csak egy nagyon kis részük kapta meg tehát az üzenetet, hogy nem kell félni. Másnap minden létező újság vezető sztoriként hozta, hogyan verte át nézők millióit a BBC, szó szerint sokkolva az ország felét. A közszolgálati csatornánál napokig égtek a vonalak, a telefonálók fele magából kikelve átkozta a műsor készítőit, a másik fele paranormális élményekről számolt be. Egy lelkész azt üzente, egyértelmű volt, hogy kamu az egész, mégis, azzal, hogy erről és így készítettek műsort, valódi démonokat idéztek meg Nagy Britannia-szerte.
Egy nő azt kérte, fizessék ki a farmer árát, amit a férje összepisilt félelmében.
Ez persze mind béna poén ahhoz képest, hogy a következő héten egy 18 éves fiú, Martin Denham a műsor hatására megölte magát. Későn érő, lassú gyerek volt, mindig nehezére esett megkülönböztetni valóságot és mesét, de arra senki sem számított, hogy ennyire a Ghostwatch hatása alá kerül. Rögtön hallani vélte a kísértetet házuk csőrendszerében is, és nem tudott szabadulni az új bizonyosságtól, hogy szellemek léteznek. „Ha léteznek, én is visszajövök és szellemként leszek veletek örökké” – írta szüleinek búcsúüzenetében, mielőtt felakasztotta magát. A készítőket (legalábbis törvényileg) nem vonták felelősségre. A gyermekpszichológusok egy évvel később kezdtek arról beszélni, hogy rengeteg kiskorút kezelnek poszttraumás stressz szindrómával, amely kifejezetten a műsorra vezethető vissza.
A médiahatóság csak 1995-ben tartott meghallgatást az ügyben. A Ghostwatchot betiltották, sem a tévében nem ismételhették, sem videón nem forgalmazhatták. Sőt, nem is beszéltek róla: innentől kezdve évekig úgy tettek, mintha az egész meg sem történt volna. Mivel akkor már mindenkinek volt VHS-lejátszója, ezzel főleg azt érték el, hogy a műsort komoly kultusz övezte, az eredeti adást tartalmazó kazetták kézről kézre jártak, a jobb minőségű felvételeket 50 fontért, azaz egy hivatalos műsoros kazetta árának tízszereséért árulták a feketepiacon. Az obskúrus horrorfilmek rajongóinak akkoriban az volt a kedvenc elfoglaltsága, hogy összeszámolják, hányszor tűnik fel a képernyőn Mr. Pipes. A Brit Filmintézet 2002-ben adta ki DVD-n, hiába tiltakoztak Martin Denham szülei.
A műsorvezetők (Forrás: IMDb)
Mai szemmel nehéz megérteni, mi okozta az országos sokkot, de azért próbáljuk meg. 1992-őt írunk, a mai értelemben vett internet még nem létezik, azaz nem terjednek szabadon a hülyeségek, cserébe nehezebb is leellenőrizni egy-egy történet hitelességét. A nézők egészen addig csak hollywoodi filmekből ismerték a poltergeist-jelenséget, például az azonos című filmből, vagy a Szellemirtókból. Még az Az X-Aktákra is egy évet kellett várni. Azaz: a fő információforrás a nyomtatott újság, a rádió és a tévé, ami pedig ezekben elhangzik, az nyilván igaz is. Főleg, ha a BBC mondja, és főleg, ha úgy néz ki és úgy is hangzik, mint egy hírműsor. Az emberek bíztak a (közszolgálati) tévében, annyira, hogy még akkor sem merült fel bennük, hogy kamu, amit láttak, amikor szellemeket mutogattak nekik kedvenc híradósaik. Nincs mese: a kritikák jogosak voltak, a BBC tényleg egészen szadisztikus módon játszott a nézők idegeivel és józan eszével.
Különösebb tanulság nincs, kivéve talán az elcsépelt, de végtelenül aktuális közhely: ne higgyetek el mindent, amit a tévében láttok.
