2020. Szeptember 19.

Paris Hilton azt szeretné, hogy átlagos nőnek higgyük, miközben épp több száz napszemüvege közül válogat

Paris Hilton 39 éves, és mostanra vált terhessé számára a buta, szőke particsaj imidzse, amit az évek során olyan sikeresen felépített. Most egy új dokumentumfilm segítségével próbálja megmutatni, hogy ő is csak egy közülünk.

TóCsa

Az önsimogató dokumentum-portréfilmek korát éljük. A streaming-szolgáltatók megerősödésével egyre több sztár érzi úgy, hogy itt az ideje, hogy az ő életéről is készüljön egy átfogó dokumentumfilm, és mivel szeretnék maximálisan kontrollálni az imidzsüket, és azt, hogy mi jelenik meg róluk a nyilvánosságban, ezek a filmek nagyrészt image-filmek maradnak, és semmi olyan nem jelenhet meg bennük, amire a sztár nem adta áldását.

Persze a streaming-szolgáltatókat sem ejtették a fejükre: ugyan hagyják, hogy a sztár uralkodjon a filmje felett, de csak azzal a feltétellel, ha a filmben olyan információkat vagy exkluzív felvételeket mutat meg magából, amik eddig még a legnagyobb rajongóik számára is rejtve maradtak.

Ezek a doksifilmek – legyen szó Taylor Swift filmjéről, vagy akár Kevin Hartéról – általában nem csak egymás után dobálják az életrajz ismertebb és kevésbé ismert elemeit, hanem egy jól kigondolt vezérfonalra épülnek. Paris Hilton új doksijában, a YouTube-on látható This Is Paris-ban ez a vezérfonal az lett, hogy az ismert particsaj Paris Hilton azért született meg, mert kamaszkorában a bentlakásos iskolában, ahová járt, zaklatták és megalázták őt.

Ő nem az a szőke, hülye nő, akinek képzeled

Paris Hiltonnak érezhetően elege van abból, ahogyan a legtöbb ember tekint rá, ez a film pedig talán a kezdete egy nagy irányváltásnak. Alexandra Dean rendezőnek egyfolytában arról beszél, hogy mennyire furcsa neki, hogy ugyan most is kamerák előtt szerepel, de kivételesen nem szerepben van, hanem végre önmagát adhatja, és nem kell megjátszania magát. Hilton szerint ugyanis az a lány, akit az emberek a realitykben, a bulvárban és a közösségi médiában megismerhettek valójában nem is létezik, csak egy felvett póz, amit még 18 éves kora környékén talált ki magának, és annyira sikeresnek bizonyult, hogy azóta is mindenki a buta, szőke nő sztereotípia élő megtestesítőjeként gondol rá, miközben azok a butaságok, amiket mondott, nagyrészt kitalált marhaságok voltak.

Nyilván 2020-ban már tudjuk, hogy a valóságshow-k nem teljesen fedik a valóságot, bár az tény, hogy könnyű úgy elbizonytalanodni, ha Hilton bő két évtizeden át szerepben maradt. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy biztosan megvan a magához való esze annak, aki képes volt magából egy több százmillió dollárt érő brandet építeni, és aki manapság egy dj-zős haknijáért nemcsak elkér, hanem meg is kap egymillió dollárt.

Nehéz komolyan venni Paris Hilton dokumentum filmjét

Paris a fellépés előtt, a This is Paris című dokumentumfilmben (Fotó: YouTube Originals)

Amikor az álmod az, hogy legyen egymilliárd dollárod

A filmhez egyébként a Hilton família női tagjai adták csak az arcukat, a férfiak – például Paris édesapja – csak archív felvételeken láthatók. A legtöbbet a testvére, Nicky Hilton Rothschild, illetve az édesanyjuk szerepel, akik folyton hangsúlyozzák, hogy a két lány közül mindig is Nicky volt a csajosabb, Paris pedig inkább a klasszikus fiús lány (tomboy) kategóriába esett, és Nicky enyhe lenézéssel a hangjában mesél arról, hogy Paris képes néha egész nap otthon ülni kényelmes ruhákban és maradékokat enni. Ettől már rögtön azt kéne gondolnunk, hogy ez a lány tényleg olyan, mint bármelyikünk, de rögtön jön egy jelenet, amikor ül egy gardróbszobában és több száz napszemüveg közül válogat, vagy épp tucatnyi bőröndbe pakolja és pakoltatja össze a ruháit, amikor épp átugrik fellépni egy másik országba.

Márpedig az ilyenek után nehéz bevennünk ezt a „Paris is olyan, mint te vagy én” üzenetet, ami megint csak egy felvett szerepnek tűnik, nem őszinte kitárulkozásnak. A legfurább mégis azt látni, hogy bár mindene megvan, ami csak elképzelhető – annyi mindene, hogy még ezekben az óriási házakban is csak kupisan lehet őket elpakolni –, képtelen leállni és kiélvezni mindezt. Egyfolytában utazik, találkozik emberekkel, fotózkodik, fotózza magát, interjúkat ad, fellép és a mobilja non stop rezeg, eközben látszólag arra vágyik, hogy neki is normális párkapcsolata legyen, miközben nem veszi észre, hogy ilyen életvitel mellett ez egyszerűen lehetetlen. Állítása szerint az első nagy álma az első saját százmillió dollár megszerzése volt, de miután ez megvalósult, ő nem állt le, és most már az első saját milliárdjára hajt. És mi jön ezután? A százmilliárd?

A bentlakásos iskola

Az igazán nagy kitárulkozás azonban az egykori tinédzseréveihez köthető. Paris vérbeli lázadó kamasz volt, akivel nem igazán bírtak a szülei, ezért elküldték a problémás kamaszokat „kezelő” bentlakásos iskolába, a Provo Canyon Schoolba, ahol tizenhét éves korában tizenegy hónapot töltött. Állítása szerint máig rémálmai vannak az ott átélt borzalmak miatt (ezeket a film csöppet hatásvadász animációkkal próbálja illusztrálni, amikben Paris a rettegő kislány, akit nagy felnőttek ragadnak el az ágyából az éjszaka közepén), ahol verbálisan és fizikailag is zaklatták, sőt, megalázták, bár abba már nem akar belemenni, hogy ezt részletesebben is kifejtse.

Egy kép a fiatal Paris Hiltonról a filmből (Fotó: YouTube Originals)

A mondanivalóját alátámasztandó az egykori szobatársait is bemutatja a film, akik megerősítik a történetet, és elárulják, hogy maguk is szenvednek az ott töltött időszaktól. Ugyanakkor a szobatársak hosszas megszólaltatása bizonyos szempontból megúszósnak is tűnik, hiszen így Paris elkerülheti, hogy igazán mélyen beszélhessen az ott átélt traumákról, mert mások beszélnek helyette. Egyszerűen csak levonja a következtetést, hogy miután tizenegy hónap után szabadult a Provóból, a szülei – akik beíratták ebbe az iskolába, bár fogalmuk sem volt, mi folyik ott – elleni lázadásból vált azzá a vadóc, szabályszegő szőkeséggé, akinek megismertük. Be akarta bizonyítani a családjának, hogy a Hilton família segítsége nélkül is képes lesz meggazdagodni. Valahogy ez az átmenet, ez a következtetés azonban túl direkt, és a film azt sugallja, hogy a rémálmokat leszámítva már túl van mindazon, ami ott történt, miközben még bőven látunk olyan pillanatokat, amik azt jelzik, hogy a démonai továbbra is kísértik.

A lényeget csak érinti

Tényleg nincs jogom senki privát poklát megkérdőjelezni, de a filmben a legtöbb visszaemlékezés a fájdalmakra szintén inkább póznak tűnik, mint őszinte pillanatnak, és ezzel még véletlenül sem azt akarom sugallni, hogy Paris ezt az egészet csak kitalálta volna. Egyszerűen csak azt mondom, hogy van valami zavarba ejtő tudatosság abban, ahogy most a régi szenvedéseit az image-e megújításához szeretné felhasználni, és most hirtelen particsajból ő lesz a sokat szenvedett lány, aki még arról is elejt egy óvatos megjegyzést, hogy azáltal, hogy ő volt az első influencer, talán kiszabadított egy gonosz szellemet a palackból, és sok-sok szörnyeteget teremtett (bár nem ennek a gondolatnak az illusztrálására került bele, de vicces, hogy az egyik Paris-utódként pont Kim Kardashian – aki Hilton asszisztense volt egy időben – szerepel a filmben). Ez a gondolatmenet sajnos csak egyetlen elkapott mondat, pedig ha valamibe, ebbe a témába kellett volna mélyebben belemenni. A filmre amúgy is jellemző, hogy a legérdekesebb részekbe éppen csak belekap. Hilton kapcsán például az elfuserált szerelmi élete is megérne egy misét, és nem azért, mert bulvártémaként érdekes lehetne.

This is Paris, 2020 (Fotó: YouTube Originals)

A zaklató pasik hálójában

A film talán egyetlen nem megrendezettnek/megjátszottnak tűnő jelenetében Hilton épp a belgiumi tomorrowlandes fellépésére készül a sok tízezres közönség előtt, amikor az akkori barátja, Aleks Novakovic a színfalak mögött elkezdi őt részegen csesztetni amiatt, mert úgy érzi, a nő nem tölt vele elég időt, rángatni kezdi és kis híján eltöri Hilton laptopját – ami egy laptop DJ esetében elég problémás pont a fellépés előtt –, és olyannyira felpaprikázza őt, hogy Hilton rettegni kezd attól, hogy ilyen idegállapotban álljon fel a színpadra. Majd egy kicsivel később láthatjuk, ahogy egykori laptopjait pakolgatja, melyeknek a java megsérült, mert az exei nagyrészt földhöz vágták őket. Ne egy-két laptopra gondolj, hanem annyira, mint amennyit egy multi több száz fős irodaépülete szokott leselejtezni két-három év alatt.

Hilton is elismeri, hogy valósággal vonzza azokat a rosszfiúkat, akik előbb vagy utóbb nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is bántalmazni kezdik, de a film nem száll bele igazán a miértekbe, nem próbálja kivesézni a témát, nem foglalkozik azzal, hogy közel negyvenéves fejjel miért ilyen éretlen és destruktív kapcsolatokban keresi még mindig a boldogságot. Az egykori kiszivárogtatott pornófilmjét is megemlítik, ami kapcsán Paris jogosan jegyzi meg, hogy szinte még gyerek volt, amikor a manipulatív expasija csúnyán elbánt így vele, és ugyan ő az áldozata volt az esetnek, mégis úgy bántak vele, mintha ő tehetett volna az egészről. Alexandra Dean rendezőnek van szeme ahhoz, hogy meglássa a problémákat – az is csak egy gondolatot érdemel, hogy miért jó Parisnak, hogy csupa bólogató János alkalmazottakkal veszi körbe magát, akik soha semmire nem mondanak nemet –, de vagy nem volt mersze mélyebbre menni, vagy maga Hilton gondolta úgy, hogy ennél többet nem akar adni magából az embereknek. Szíve joga persze, szerencsére senkinek sem kötelező a traumáit a nyilvánosság elé tárni, de így az image-váltása is kissé erőltetettnek, művinek hat. Inkább csak az igényét érezzük annak, hogy szeretne megváltozni, de azt már nehezen hisszük el, hogy valóban megváltozott volna.